A kis termetű, de annál kíváncsibb természettel megáldott iskolásfiú, Nano egy véletlennek köszönhetően jut el a "Fülemüle Villába", egy titokzatos, régi épületbe, ahol megismerkedik Dr. X-szel a zseniális orvossal és találékony asszisztensével, Micro Miniteckel. A laborban büszkén mutatják meg neki a zsugorítókészüléküket, amely állatokat és tárgyakat képes lekicsinyíteni. A fiút lenyűgözi a gép, és egy óvatlan pillanatban a kíváncsiságtól hajtva megnyomja a távirányító gombját.
Dr. Dietrich Grönemeyer: A kis medikus 1-2. (részlet)
Fordította: Bartók Imre
A rejtélyes Dr. X
– De hát nem is erre van a kórház! – kiáltotta Nano, amikor Mr. Lángész egy váratlan kanyar után egy régi villaépület felé vette az irányt. – A kórház a Liget utcában van. Rossz helyen fordultunk be.
– Nem a kórházba megyünk – felelte a tanár. – Dr. X-et fogjuk meglátogatni.
– Dr. X? Mint valami szuperhős – nevetett Manuel. – De hát olyanok csak a tévében vannak.
– Dr. X viszont tényleg létezik. És valóban olyan, mint egy szuperhős – biztosította róla a tornatanár. – Bár kétségkívül nem olyan, mint amilyeneket a tévében vagy a moziban látni.
– Szuperhős? – ismételte Nano csodálkozva. – Különleges képességei vannak?
– Úgy is mondhatjuk. De nem egészen úgy, ahogy képzeled – mondta Mr. Lángész, majd leparkolta az ócskavasnak is beillő autóját a tekintélyt parancsoló épület előtt.
– Milyen érdekes – mondta Lilly. – Ez a ház egyszerre tűnik réginek és újnak. Még sosem láttam efféle villát.
Nézzétek csak meg azt az üvegkupolát. Egyáltalán nem illik oda.
A villa valóban különleges épület volt. A modern üvegkupolával szinte már úgy festett, mint valami űrhajó. Nano, Lilly és Manuel leesett állal méregették a szokatlan látványt. Egyedül Frido nem mutatott sok érdeklődést a ház iránt. Ő inkább azzal volt elfoglalva, hogy a hűtőpárnát óvatosan a bedagadt bokájához szorítsa. Nem csupán a házat nem vette észre, de a hölgyet sem, aki fel-alá járkált a parkban.
– Ez meg kicsoda? – kérdezte Nano.
A nőnek meglehetősen feltűnő frizurája volt. Rózsaszínűre festett haját kis copfokba fonta össze. Ezüstös munkaköpenyt és hozzá illő, ezüstösen csillogó kesztyűt viselt. A két csizmáján egymástól eltérő volt a csíkozás.
– Valószínűleg ő is egy szuperhős – jegyezte meg Lilly.
– Majdnem – felelte Mr. Lángész. – Ő Micro Minitec, Dr. X egyik munkatársa.
– Ti is látjátok, amit én? – suttogta Lilly, és a kis állatra mutatott, amelyik egy pillanatra sem tágított az ismeretlen nő mellől.
– Igen. Egy rózsaszín nyúl – mondta Nano. – Vagy lehet, hogy egyszarvú? Nem, mégiscsak egy rózsaszín nyuszi lesz az.
– Úgy követi, mint egy kutya – jegyezte meg Manuel.
– Nem volna jobb, ha mégis a kórházba mennénk? – kérdezte Nano. – Itt van, rögtön a sarkon túl. Csak pár utca innen. Ott biztosan jók az orvosok.
– Jó lesz itt – felelte a tornatanár. – Segítsetek Fridónak bejutni a villába. Dr. X nagyszerűen el fogja látni a sérülését.
Nano és Manuel kisegítették Fridót a kocsiból, és biztatták, hogy karolja át a vállukat. Így tudták a legjobban támogatni.
– Félelmetes – suttogta Nano, ahogy beléptek a villába. Az előszoba úgy festett, mint egy könyvtár. A magas polcokon végeláthatatlan sorokban álltak a könyvek. A bőrkötéses darabok elég réginek tűntek. Az íróasztal mögött egy barátságos megjelenésű, nagyméretű szemüveget viselő hölgy foglalt helyet, aki mosolyogva köszöntötte őket. A névtáblája szerint Leoberta nővérnek hívták.
– Üljetek csak le – mondta. – Mindjárt szólok Dr. Xiangnak.
– Ez kínaiak hangzik – jegyezte meg Lilly. – Ezek szerint a Dr. X csak a beceneve. Kezd érdekes lenni a dolog!
Pár perc várakozás után kinyílt az íróasztal melletti ajtó. Nanónak elkerekedett a szeme, amikor a váróba belépett a doktor. Őszülő hajkoronája meglehetősen vicces látványt nyújtott: úgy vette körbe a fejét, mint valami koszorú, feje búbján pedig nagy kopasz folt terült el. Mindehhez elég kócos is volt, és néhány hajcsomó furcsa szögben elállt a fejétől.
Ő volt tehát Dr. X, valódi nevén Dr. Heinz Xiang. Az édesanyja amerikai, az apja pedig kínai volt. Mivel nem volt könnyű kiejteni a nevét, ezért elég régóta csak Dr. X-ként ismerték. Kis pókhasa volt, és fehér orvosi köpenyt viselt.
– Sziasztok – mondta. – Nos, hol van a mi kis betegünk? – kérdezte Nanótól.
– Ott – felelte Nano, és Frido felé bökött.
– A lábam – nyögött fel Frido, és fájdalmasan megemelte a nevezett testrészt. – Pokolian fáj.
– Derítsük ki gyorsan, hogy miért – bólintott Dr. X. – Menjünk be a vizsgálóba. Rá tudsz állni?
– Mi majd segítünk neki – mondta Nano, és máris átkarolta Fridót. Leoberta nővér kinyitotta előttük az ajtót. Frido Nanóra támaszkodva felkapaszkodott a szoba közepén felállított fehér asztalra, és elhelyezkedett.
– Lássuk csak – mondta Dr. X, és helyet foglalt egy gurulós széken. – Lehet, hogy egy kicsit fájni fog. Muszáj lesz megfognom a lábad. Készen állsz?
– Készen állok – mondta Frido kissé nyugtalanul.
– Ne aggódj, nem lesz vészes – tette hozzá a doktor, és hozzálátott, hogy minden oldalról alaposan megvizsgálja a lábát. A bokája időközben még jobban bedagadt. Dr. X az egészet végigtapogatta.
– Hol fáj pontosan? Itt? Vagy inkább itt? – kérdezte.
Frido először nem válaszolt, csak szótlanul nézte az orvost. Majd elnyílt a szája, és fájdalmas kiáltás szakadt fel belőle:
– Aúúú!
Dr. X rögtön elengedte a lábát.
– Azt hiszem, szalagszakadásod van – mondta. – Nézzük meg a belső oldalát is.
Frido becsukta a száját, majd aggódva körbepillantott, ahogy az orvos a bokája belső oldalát és a rüsztjét is végigtapintotta. Nano ott állt mellette, és biztatóan vállon veregette.
– Mindjárt vége – mondta halkan.
– Itt sem fáj? – kérdezte Dr. X.
Frido megrázta a fejét. Mostanra minden szín kiszaladt az arcából.
– Remek. Most pedig megröntgenezzük a lábad – jutott döntésre az orvos, és felállt. – Kérlek, kövess a röntgengéphez.
A páciens Nano és Leoberta nővér támogatásával Dr. X után szökdécselt. Az orvos úgy helyezte el Fridót, hogy csak a lábáról készüljön röntgenfelvétel.
– Tulajdonképpen mit csinál ez a masina? – kérdezte.
– A röntgengép lényegében egy fotót készít a testről – mondta Dr. X, miközben rácsatolta a szíjakat. – Csak a felvételhez nem fény-, hanem röntgensugarakat használ. – Dr. X a mennyezethez erősített furcsa szerkezetre bökött. – A röntgensugarakat egy elektroncső állítja elő. A fénysugarakkal ellentétben ezek a sugarak a szilárd tárgyakon, így az emberi testen is át tudnak hatolni. A testen áthaladó sugarak pedig képet hagynak a röntgenfilmen. Ez a szupermodern szerkezet digitális világítórendszerrel működik, amivel megspórolhatjuk az erősebb röntgensugárzást. A képeket aztán rögtön feldolgozhatjuk a számítógépen, sőt elküldhetjük akár a világ legtávolabbi pontjaira is. A röntgensugarak könnyebben áthatolnak a puhább szöveteken, mint a csontokon, ezért a felvételen a csontok fehérnek, az izmok és a szövetek pedig feketének látszanak.
– És nem fáj? – kérdezte Frido.
– Nem kell aggódnod – biztatta Dr. X. – Nem fáj, és nem is tart sokáig. Mivel a röntgensugárzás veszélyes lehet, ha az ember huzamosabb ideig ki van téve neki, ezért csak nagyon rövid időt fordítunk a felvétel elkészítésére.
– De meddig tart…? – kíváncsiskodott tovább Frido.
– Már kész is van – vigyorodott el Dr. X. – A számítógép most automatikusan létrehozza a végleges képet. Ez is gyorsan fog menni.
Alighogy végzett a röntgengép, a felvétel máris megjelent a monitoron. Nem csupán Dr. X vizsgálta kíváncsian, a többiek tekintete is a képre szegeződött.
– Szerencséd volt – mondta az orvos. – A röntgenkép nem feltűnő.
– Még hogy nem feltűnő? – kérdezte Nano. – Szerintem nagyon is feltűnő. Én legalábbis még sosem láttam így Frido lábát.
– Haha! – nevetett fel Dr. X. – Az orvosi szaknyelven a nem feltűnő olyasmit jelent, hogy minden rendben van. Frido lába olyan, amilyennek lennie kell. Vagyis nem feltűnő. Ez azt jelenti, hogy nincs törés, és nincs csontleválás sem.
– Vagy úgy – bólintott Nano.
– Ha nincs törés, akkor mi lehet a baj? – kérdezte Frido.
– Valószínűleg szalagszakadás, de az is lehet, hogy megsérült az ízületi tok – felelte Dr. X. – Sportolóknál gyakori az ilyesmi. De egyelőre nem vagyok biztos a diagnózisban. Ha az érintett terület ennyire érzékeny és ilyen mértékben bedagadt, akkor nehéz megfelelően megvizsgálni. Azt mindenesetre ki kell zárnunk, hogy bevérzett-e az ízületbe, vagy károsította-e a porcokat, úgyhogy csináljunk egy mágneses rezonancia vizsgálatot. Röviden MR vizsgálatot. A magspintomográf segítségével alaposabban is megnézhetjük a lágyabb szöveteket: a porcokat, az izomzatot, az ízületeket, a szalagokat…
– Tehát még egy felvételt készítünk Frido lábáról? – csodálkozott Nano.
– Úgy bizony – felelte Dr. X. – Biztosnak kell lennünk afelől, hogy a szalagok és a porcok a helyükön maradtak, és nincs bevérzés. Különben műteni kell.
– Pillanat. Nekem még volna egy kérdésem a röntgennel kapcsolatban – mondta Nano.
– Nem azt mondta az imént, hogy a sugárzás veszélyes?
– De igen – bólintott Dr. X. – A röntgensugárzás nem veszélytelen, különösen, ha valaki rendszeresen ki van neki téve. A radiológusoknak tehát óvatosnak kell lenniük.
– A radiológusoknak? – vigyorodott el Manuel. – Csak nem azokra gondol, akik a rádióban dolgoznak?
– Nem, a radiológusok olyan orvosok, akik képalkotó vizsgálatokat végeznek, szó szerint belénk látnak, és többnyire sugárzással dolgoznak – magyarázta Dr. X, miközben Lilly jót kuncogott Manuel megjegyzésén. – De nem butaság, amit mondtál. Hiszen mindkét szó, a rádió és a radiológia is a latin radiusból ered, ami sugarat jelent.
– Már értem – mondta Manuel, és Lillyre pillantott.
– Bizonyos műszerek sugarai kárt tehetnek az emberi sejtekben, sőt akár el is pusztíthatják azokat – folytatta Dr. X. – Főleg a gyorsan osztódó sejtek érzékenyek a sugárzásra. Ezek közé tartoznak a vérsejtek, de veszélyeztetett a szem, a hajhagymák, továbbá a pete- és az ondósejtek. Úgyhogy a radiológusok nagyon vigyáznak rá, hogy a lehető legritkábban használják a röntgengépet. Újszülöttek, gyerekek, fiatalok és terhesek esetében pedig kétszer is meggondoljuk, hogy szükség van-e rá egyáltalán.
