Krasznahorkai László 2004 óta a Digitális Irodalmi Akadémia tagja, ami azt jelenti, hogy a dia.hu oldalán online elolvashatod az eddig megjelent köteteit. Portrécikkünkben már mutattunk tőle néhány kihagyhatatlan könyvet, most pedig részletet is hoztunk 5 kedvencünkből.
Sátántangó (1985)
Nem is kérdés, hogy a legendás első regénnyel kezdjük a listát, ami nem mellesleg éppen 40 éve látott napvilágot:
„Egy október végi nap reggelén, nem sokkal azelőtt, hogy az irgalmatlanul hosszú őszi esők első cseppjei lehullottak a szikes, repedezett földre a telep nyugati oldalán (hogy aztán a bűzlő sártenger egészen az első fagyokig járhatatlanná tegye a dűlőutakat, s megközelíthetetlenné váljon a város is), Futaki arra ébredt, hogy harangszót hall. Legközelebb négy kilométerre délnyugatra, a régi Hochmeiss-dűlőben állt egy magányos kápolna, de ott nemhogy harang nem volt, még a torony is ledőlt a háború idején, a város még túl messze volt ahhoz, hogy onnan idáig bármi is elhallatsszon. S egyébként is: ezek a csengő-bongó, diadalmas hangok nem is távoli harangszóra emlékeztették, hanem úgy tűnt, mintha egészen közelről („Mintha a malom felől…”) sodorta volna őket erre a szél.”
Herscht 07769 (2022)
Mostanában erről a könyvről hallani a legtöbbet: az osztrákok és a svédek is elismerték, valamint egy rangos angol irodalmi díj rövidlistájára is felkerült. Nálunk a hét könyve volt:
„A remény hiba.
Angela Merkelnek, a Német Szövetségi Köztársaság kancellárjának, Willy-Brandt-Straße 1, 10557 Berlin, ezt írta a címzetthez, majd a feladó szokásos bal felsőjébe csak annyit, hogy Herscht 07769, ezt és semmi többet, mintegy az ügy bizalmas jellegét ezzel fejezvén ki, és különben is úgy gondolta, nem érdemes a borítékon az őrá vonatkozó pontos megjelölésre túl sok szót vesztegetni, hiszen az irányítószám alapján a postai rendszer azonnal Kana-ba fogja irányítani a választ, itt, Kana-ban pedig már a neve alapján is megtalálják, ami pedig a lényeget illeti, a levélpapíron, amelyet szép akkurátusan négybe hajtva most becsúsztatott a helyére, minden ott áll, a saját szavaival, minden, kezdve onnan, hogy a Kancellárasszony mint tanult természettudós nyilván azonnal megérti, hogy ő itt a thüringiai Kana-ban mire gondol, amikor fel kívánja hívni annak szíves figyelmét, hogy az ország mindennapi gondja-baja mellett egy olyan személyiségnek, mint amaz, foglalkoznia kell néha az ezektől a mindennapoktól látszólag távol eső gondokkal és bajokkal is, különösen, ha azok magát ezt a mindennapi életet a legpusztítóbb erővel ostromolják…”
Az utolsó farkas (2009)
Ha vannak félelmeid az életmű hosszabb darabjaival kapcsolatban, akkor kezdd ezzel a kisregénnyel, ami egyetlen mondatból áll (itt írtunk róla):
„Épp nevetett, de ahhoz, hogy a nevetése felszabadult legyen, túlságosan is el volt foglalva azzal, van-e egyáltalán különbség a hiábavalóság súlya és a megvetés között, meg hogy az egész mire vonatkozik, mert úgy volt vele, hogy megmásíthatatlanul mindenre vonatkozik, ami sugárzik mindenből és mindenhonnan, márpedig ha valami mindenre és mindenhonnan, akkor elég nehezen meghatározható, mire is meg honnan is, mindenesetre nem szívből jövő nevetés volt, mert hiábavalóság és megvetés, ez nyomta le a napjait, nem csinált semmit, az égvilágon semmit, lógott erre-arra, órákig üldögélt a Sparschweinban az első üveg Sternburger mellett, és körülötte minden csordultig volt hiábavalósággal és rá a megvetés, néha csillapodott, néha megfeledkezett róla, és csak bámult maga elé teljesen tompán, csak bámult hosszú percekig egy repedést vagy egy foltot a deszkapadlón a bárban, hisz ez volt a legegyszerűbb, ébredés után azonnal lemenni a sarokra, és kezdeni ott, és ott is fejezni be, nem mintha agyonitta volna magát…”
Az ellenállás melankóliája (1989)
Sokan ezt tartják Krasznahorkai egyik legjobb regényének, amiből még opera is készült. A díszlethez használt bálna (fontos cselekményelem!) most kiállításon is látható:
„Minthogy a fagyba dermedt dél-alföldi településeket a Tiszától majdnem a Kárpátok lábáig összekötő személyvonat a sínek mentén tanácstalanul őgyelgő vasutas zavaros magyarázatai s a peronra idegesen ki-kiszaladó állomásfőnök egyre határozottabb ígéretei ellenére sem érkezett meg („Hát, kérem, ez megint fölszívódott…” – legyintett kajánul savanyú képpel a vasutas), a mindössze két, csupán efféle, úgynevezett „különleges esetben” pályára ereszthető rozzant, fapados vagonból és egy kiöregedett, beteg 424-esből összeállított mentesítő szerelvény a rá amúgy sem vonatkozó s máskülönben is hozzávetőleges menetrendhez képest jó másfél órás késéssel indult csak el, hogy a nyugat felől hiába várt személy elmaradását meglehetős közönnyel és tétova beletörődéssel fogadó helybéliek ily módon mégiscsak célhoz érjenek a szárnyvonal még hátralévő, közel ötven kilométeres útján. Mindez már senkit sem lepett meg igazán, hiszen az uralkodó állapotok természetesen ugyanúgy éreztették hatásukat a vasúti közlekedésben, mint bármi másban: a megszokások rendje megkérdőjeleződött, a mindennapi beidegződéseket szétzilálta egy megfékezhetetlenül terebélyesedő zűrzavar, a jövő alattomos, a múlt felidézhetetlen, a hétköznapi élet működése pedig kiszámíthatatlan lett…”
Zsömle odavan (2024)
Zárjuk a legújabbal, ami 2024-es év végi listánkon az előkelő 8. helyet zsebelte be, és írtunk is róla:
Nem teszek többé a tűzre.
„Nézte a sparhertben a lángokat, és addig nézte, míg ki nem aludtak teljesen, és azt mondta, nem, és semmilyen körülmények között nem, eddig, és nem tovább, mert nincs hova és nincs minek, ami eddig forró volt, most hideg, ami eddig fel-felizzott, az kihunyt, az élet engem többé nem fog érinteni, és nem is érdekel, nem mozdul, mondta, leáll, ahogy a szív az utolsó pillanatban teszi, hát mi az ördögöt keres ő még itt, jöjjön el a vég, mit bánja, eleget látott, eleget küzdött, és eleget dolgozott benne a vér, a nyirok, az izom és az ideg, érje a Mennyeknek Atyja ezen a helyen, biztathatják, de akkor sem, hogy ó, felség, miért nem sétál legalább, maga az erdő legmagasabb pontján lakik, egy hegy tetején, odakint hátul a terasza mögött szakad le ez a hegy a völgybe, hát, istenibbet még nem alkotott az anyatermészet, legalább egyszer egy napi séta ebben a nyugalmas szépségben, csak egy órácskát, erdő, bokrok, madárkák meg a jó levegő, és az egészsége meg van mentve, és itt marad köztünk még sok-sok évig, legnagyobb örömünkre, tiszteletünkre, ámulatunkra és csodálatunkra, persze, nem ezekkel a szavakkal, hanem a maguk darabos módján, egyszerű nép gyermekei ők, de van bennük hajlam a jóra…”
Ha szeretnél elmerülni az életműben, olvasd el portrécikkünket, itt pedig egy tavalyi gyűjtést találsz, amelyben 7 könyvet ajánlottunk az apokalipszis mesterétől.
