Ha az ember egy nagy múltú család utolsó leszármazottja, súlyos terhek nehezednek rá – ebben a helyzetben van Jaume Cabré 1996-os művének, a magyarul most megjelent Az eunuch árnyéka című regény főhőse, Miquel. A Gensana családdal kapcsolatos történetek akkor buknak ki a férfiból, amikor a família egykori birtokán kolléganőjével ebédel, és a nő arra kéri, hogy meséljen neki nemrég elhunyt barátjáról. Az egyik legjelentősebb kortárs katalán író regénye hömpölygő, szellemes és megindító történt egy család hanyatlásáról, valamint a politikai rezsimek és a társadalmi elvárások elnyomó hatásáról.
Jaume Cabré: Az eunuch árnyéka (részlet)
1
Jóval a történtek után, ahogy ott ültem a fekete szemű, bársonyos bőrű Júliával szemközt, azon töprengtem, pontosan mikor is futott vakvágányra az életem. A kérdés készületlenül ért, és a legelső gondolatom az volt, neki vajon mi járhat a fejében. Lopva ránéztem: elmerülten tanulmányozta az étlapot, mert még nem döntötte el, hogy karajt kérjen vagy rostélyost. Egyetlen pillantás elég volt, hogy megállapítsam, az étterem berendezése kirívóan ocsmány. Vajon mikor ment tönkre az életem? Lehet, hogy azon az esős, őszi pénteken kezdődött, sok évvel ezelőtt, immár az elvétett házasságomon túl, amikor ebéd után valaki becsöngetett, és – szokásával ellentétben – az apám ment ki ajtót nyitni. Mintha várta volna azt a csöngetést. Később mi, többiek összerakosgattuk az eseményeket. Valakivel megállt beszélgetni a lépcsőn. Aztán odaszólt, ki tudja, nekünk-e vagy a falaknak, hogy kimegy egy percre, és soha többé nem láttuk. Esett, ő meg papucsban és ingujjban ment ki az utcára. Jóval később keserű szemrehányással illettem magam, mert nem vettem észre, mennyire fontos volt az a csöngetés; mert életünk kulcsfontosságú pillanatai észrevétlenül múlnak el, aztán nyomorult létünk hátralévő éveit azzal töltjük, hogy sikertelenül próbáljuk visszahozni őket. Akkoriban otthon laktam, mert nem sokkal azelőtt váltam el Gemmától.
Az életem teli van kulcsfontosságú pillanatokkal, amelyek úgy csúsznak ki a kezemből, mint megannyi síkos hal, miközben a tévét bámulom vagy keresztrejtvényt fejtek.
Hányszor, de hányszor keseregtem, hogy nem tudom kiverni a fejemből Teresa mosolyát, ott a Ritz előtt. Ezt az emléket semmi sem tudja kitörölni, és még ma is megríkat, mint egy gyereket. Teresa rám mosolygott a szálloda fényárban úszó homlokzata előtt, én meg néhány lépéssel lemaradva megálltam a sötétben, mert kihagyott a lélegzetem. Aztán még mindig mosolyogva sarkon fordult, mert én csak hallgattam, mint a csuka. Nem, most nem akarok erre gondolni. Az étlapra kell összpontosítanom és Júlia kategorikus választására: húst kérek, csak nem tudom, milyet, döntsd el te, de gyorsan, mert éhes vagyok. Csakhogy Teresa egyre csak mosolygott ott a Ritz előtt, a Piccadillyn. Végül mégis megnéztem az étlapot: az a sziruposan megfogalmazott fajta volt, amelyik irodalmi babérokra tör, és ahelyett hogy leírná az ételeket, szentté avatja őket. Júlia meg a fekete szemével és a lágy hangjával úgy vonz, akár egy mélységes kút, de nincs erőm szeretni, mert letaglóz az ólmos fáradtság.
Voltaképpen alig néhány órája kezdődött az egész, amikor Júlia azt javasolta, hogy menjünk el vacsorázni, mert ahogy mondta, csak én segíthetek neki. Vagy nem is: délelőtt pattant ki a dolog, a temetőben, a ceremónia közepén. Azóta forgatom a fejemben az életemet. Egy kicsit távolabb álldogáltam a családtagoktól, akik még nem tértek magukhoz a váratlan haláleset után, és a napszemüvegem mögé rejtőztem. Rovira így is felismert, és rám ragadt. Aztán jött a fél csomag Camel elszívásáig tartó bizalmas beszélgetés. A temetőben, mielőtt Rovira odajött, mintegy varázsütésre megértettem, hogy sosem lesz bátorságom megcáfolni a Bolós haláláról kiadott hivatalos közleményt, miszerint sajnálatos és megmagyarázhatatlan baleset történt. Egyedül én tudtam, hogy az üzenetrögzítőm kedd este óta őrzi a titokzatos szavakat: „Simon, én vagyok az, Franklin: valaki figyel bennünket.” Aztán jött a csütörtök a hírrel, meg a péntek, aztán a temetőből hazaérve Júlia telefonja: menjünk el vacsorázni.
A temetőben lengedező friss szellő eszembe juttatta Qurnat al-Sawda hegyvidékének melegebb, de rémülettel terhes szelét. És szinte azonnal belenyugodtam, hogy ha valaha állítólag hős voltam is, most sötét szemüveg mögé kell rejtőznöm, és szórakozottan csak annyit kell mondanom: igen, igen, micsoda értelmetlen és sajnálatos baleset. Aztán lelépni, mielőtt Maria kérdő tekintete lefegyverez. Aztán telefonált Júlia.
– Halljam a feltételeidet.
– Én akarom kiválasztani a helyet – mondta Júlia.
Arra gondoltam, hogy a fenébe is, én is magányos vagyok, rosszkedvű és zavarodott; a gondolataim egyre Bolós körül járnak, a szívem pedig teli van rettegéssel.
Hogy lehetek ilyen gyáva féreg: még Maria pillantását sem viseltem volna el a temetőben.
– Na jó, legyen. Hová akarsz menni?
– Meglepetés… Egy jó kis étterembe, nemrég nyílt meg. Sok megbeszélnivalónk van, Miquel.
– Miről?
– Mindenféléről. Bolósról. Cikket kell írnom Bolósról.
– Cikket?
– Duran nem mondta? A megemlékezéshez.
– Hagyjátok békén Bolóst.
– Mi bajod? Szerinted nem jó ötlet?
– De, pompás. – Aztán még meg is toldottam: – Tényleg az.
Sosem tudtam színlelni, és Júlia azonnal rajtakapott:
– Szerinted nem jó.
– Jaj, dehogynem. De mit tudsz te egyáltalán Bolósról?
Most Júlián volt a hallgatás sora, és valahogy furcsának találtam a csöndet: ő sem tudott színlelni.
– Nem sokat, de azért biztosan találok róla valami anyagot az archívumban, nem? – Aztán mindkettőnknek kínos szünet következett. De a fiatalkoráról alig van valami, és te… – Megköszörülte a torkát: – Nem igaz? – Aztán kirukkolt a végső érvvel: – Nagyon szép kis étterem, ahol remek húst sütnek, és neked is kell egy kis kikapcsolódás.
Olyan meggyőzően hangzott, hogy azt feleltem, remek, legyen, ahogy akarod.
Legalább nem kell a sötétben hevernem a díványon és Teresára gondolnom, meg Bolósra, meg saját magamra, meg Teresára és arra a rémületre, ami akkor fogott el, amikor az a rekedt hang szörnyű bosszút sejtetett a telefonban, mintha nem tudná, hogy nincs borzalmasabb büntetés, mint egy életen át emlékezni arra az átázott törülközőre, meg arra a huszonötös égőre. Na meg Teresára.
Júlia nyolckor jött értem, és ahelyett hogy beszállt volna a kocsiba, cinkos mosollyal felém nyújtotta a tenyerét: adjam oda a kulcsot. A végletekig akarta fokozni a meglepetést. Mivel a nők mosolya mindig lefegyverez, odaadtam a kulcsot és rábíztam az életemet; én is mosolyogtam, csak én bizalmatlanul, utasnak ugyanis egyenesen elviselhetetlen vagyok. Ráadásul tudom, hogy Júlia indulatosan és szenvedélyesen vezet, szünet nélkül beszél és gesztikulál, megfeledkezik a kormányozásról, recsegteti a váltót, elmereng, és csak nagy néha figyel a forgalomra, de akkor sem szívesen. Így aztán felkészültem a legrosszabbra, a szenvedés pedig meglehetősen sokáig tartott, mert az a jó kis étterem Barcelonán kívül volt. A déli autópálya bevezető szakaszán viszonylag tempósan haladt a forgalom, és a Júliára jellemző váratlan, felesleges, már-már költői sávváltásoktól görcsbe rándult a gyomrom.
Ez a lány aztán hatásosan veri ki az ember fejéből a nyomasztó gondolatokat.
– Nem mondod meg, hová megyünk?
– Nem. Neked csak a számlára legyen gondod.
– Ha ez hivatalos vacsora, majd kifizettetem Durannal.
– Hallani sem akar majd róla.
– Bízd csak rám.
Júlia a térdemre tette a kezét, és ott is felejtette. Hogy én meg Júlia?
Rátértünk a feixesi autópályára, és tülekedve haladtunk előre a Barcelonából kifelé özönlő, sűrű forgalomban. Biztosan ostoba képet vágtam – amit némiképp elérzékenyített Júlia kedves mozdulata –, ahogy meredten bámultam magam előtt a sávelválasztó vonalat, amelyre Júlia a biztonság kedvéért rátapadt.
– Le vagyok törve.
– Én is.
– Összeillő pár vagyunk.
– Ez a vacsora afféle tisztelgés Josep Maria emléke előtt.
– Ki az a Josep Maria?
– Hát a Bolós. – Aztán hirtelen egészen más, jól begyakoroltnak tűnő hangon felmordult: – Elképesztő, milyen hülyén vezetnek az emberek! Figyeled, mit művelnek?
– Bolós volt a legjobb barátom – feleltem makacsul. – És mi lenne, ha megmaradnál a sávodban?
– Jaj, Miquel… ne kezdd most ezt nekem.
Elhallgattunk, aztán csak bámultam a tájat, ami az én oldalamon a Ripoll medrét jelentette, és néhány percre igyekeztem elfelejteni, hogy Júlia mindig szembehajt a forgalommal.
– Tudod, hogy hazafelé viszel? – kérdeztem, főleg azért, hogy megtörjem az immár négy és fél kilométeres csendet.
– Ne mondd! Nem barcelonai vagy?
– Nem. Ott lakom. De tősgyökeres feixesi vagyok.
– A mindenit!
Újabb nyolcszáz métert hallgattunk.
– Nahát, még ilyet!
Megpaskoltam az arcát, amitől hirtelen sávot váltott.
– Azért nem katasztrófa, ha az ember nem barcelonai.
– Nem hát. De nem lehet könnyű.
– Túl lehet élni.
Jobb kéz felől elhagytuk Sabadellt, de csak hajtottunk tovább.
– Apai vagy anyai ágról vagy feixesi?
– Apai, nagyapai, dédapai és ükapai ágról. A család apai ága hosszú évszázadok óta összekapcsolódik Feixes történetével.
– A mindenit.
– Tessék?
– Mondom, a mindenit.
– Aha. Ha van kedved belebonyolódni, egyszer majd megmutatom a családfánkat. Van egy szépen megrajzolt családfám. Tekintélyes múltunk van, és erre mindig büszkék is voltunk.
– Voltatok?
– Voltunk.
– Akárcsak az én családom. Még a nagyapámat is alig ismertem.
– Nekem még néhány éve is élt az egyik nagyapám: na jó, a nagyapám testvére. Maurici bácsi. Eredeti figura volt.
– Miért?
– Csak úgy. Százezer éves volt, de a memóriája, akár az elefánté, és nem volt ki a négy kereke. – Odasandítottam, hogy lássam, érdekli-e, amit mondok. – A bácsi volt a család fekete báránya.
– Igazi amerikás nagybácsi?
– Nem. Mindenki gyűlölte.
– Te is?
– Nem, én nem.
Júlia a szeme sarkából rám nézett, miközben irányjelző nélkül rátért a lehajtó sávra.
– Bemutatsz neki? – kérdezte, és nem vette észre, hogy előttünk lassít egy autó.
– Már meghalt. – Még időben lefékeztünk, épp mielőtt megállt volna bennem az ütő. – Ne hajts olyan gyorsan!
– Tessék?
– Azért tudok olyan sokat a családról, mert ő mindenféle iratot megőrzött. Mindent tudott.
– Mindent?
– Úgy bizony. Minden családban van valaki, aki őrzi az emlékeket, nem?
– A miénkben nincs. Még az sem biztos, hogy család vagyunk. – Behajtott egy utcába, aztán megjegyezte: – Gondolom, erre be lehet kanyarodni.
– Hát, ami azt illeti… volt ott egy behajtani tilos tábla, de az nálad nem akadály.
– A fenébe, hol az a tábla?
– Már elhagytuk – mondtam cérnavékony hangon, de aztán fellélegezhettem: – Nyugi, innen már kétirányú.
– Tudod, hogy egészen megéheztem? – Az egyik piros lámpa előtt egy kicsit habozott, de aztán lelkes és viharos képzeletbeli vastapsom közepette lefékezett. – Már nincs messze, csak odataláljak.
Nem ragadtam meg az alkalmat, hogy elmondjam, Maurici bácsi a bolondokházában töltötte élete utolsó évét, hogy mindenek ellenére szerettem, és hogy anyámon kívül ő volt az egyetlen a családban, akivel hosszan és komótosan el tudtam beszélgetni. Abban sem voltam biztos, hogy mindezeket valaha is el tudom-e mondani Júliának.
Amikor rájöttem, hol vagyunk, Júlia már nekilátott, hogy leparkoljon az étterem előtti téren. Annyira lefoglalta a művelet, ahogy nyelvét kidugva, minél finomabban igyekezett nekikoccanni az előtte állónak, hogy észre sem vette döbbent hallgatásomat.
– Ez volna az étterem?
– Aha. – Megkönnyebbülten felsóhajtott. – Na, mit szólsz?
– Világbajnoki parkolás volt. Ez volna az étterem?
– Már mondtam, hogy ez.
Úgy döntöttem, jobb, ha hallgatok. Remegett a lábam, ahogy kiszálltam a kocsiból. Nyár lévén még világos volt. Önkéntelenül is megnéztem az eperfát; nagyot nőtt, és szépen megnyesték. Közelebb léptem hozzá, de nem hallottam Maurici bácsi szavait, amelyekről az utolsó, hosszú levelében írt nekem. A napóra ott volt a futórózsa falán, de teljesen hiába, se nap, se futórózsa, csak a szél ráncigálta gyengéden a nyírfák lombját, mintha rojtos köpönyege fennakadt volna rajtuk. Látszólag minden a helyén volt.
– Na, mit szólsz? – Júlia széles mozdulattal a házra mutatott, mint aki a frissen kifogott sügérrel kérkedik. Mit mondhattam volna; az én drága Júliám ugyanis hazahozott, a Gensana-házba, oda, ahol születtem, ahol felnőttem, ahol sírtam és ahol álmodoztam. Oda, ahonnan elszöktem, amikor eljött az ideje. Már évekkel azelőtt, váratlanul szóltak anyámnak, hogy el fogom hagyni, hogy már nem vagyok az övé, és egy kicsit mind megbolondultunk, mert már az is elég volt, hogy apám papucsban elment és otthagyott bennünket a sok adóssággal, a kifizetetlen számlákkal meg a gyűlölködéssel, és ráadásul hirtelen odalettek az emlékek is. Akkor történt, hogy Maurici bácsi felmászott a futórózsára. Gensana-ház, ezerhétszázkilencvenkilenc, ezerkilencszázkilencvenöt. Kis híján két évszázadnyi dokumentált élet. Úgy érzem magam, mint Emberséges Márton király. Hanyagságom következtében itt nyugszik a Gensana-ház, amelyet groteszk étteremmé alakítottak át, és a gyalázatot tetézve Vörös Tölgyfának neveztek el, ahogy a cirkalmas felirat hirdette.
– Itt a kocsikulcsod, Miquel.
– Tessék? – Nehezen tértem vissza a valóságba az álomvilágból, aztán elindultam Júlia után. Három lépcsőfok, néhány lépés vízszintesen, aztán még két lépcső. A bejárati ajtó üvegén a Visa, a MasterCard és az American Express matricája még fájdalmasabbá tette az egészet. Főúr-mosolyú férfi lépett elő a semmiből, és üdvözölt bennünket a házamban.
– Foglalt asztalunk van – mondta Júlia bennfentesen.
– Dehogyis!… – javítottam ki riadtan.
– Dehogynem… – felelte türelmes és kioktató hangon, lefegyverző mosollyal. Aztán a főúrhoz fordult: – Miquel Gensana névre.
Rám kacsintott: sosem feledkezik meg a praktikus részletekről.
Néhány pillanatig, annak ellenére, hogy ott voltunk, ahol voltunk, arra gondoltam, miért is ne próbálnám meg szeretni, és utánam a vízözön. De nagyon nehéz lenne így, hogy ennyi minden zsong a fejemben, kezdve természetesen Teresával, meg aztán ott van az a gyávaság és a riadalom, amelyet a rekedtes hang utolsó telefonhívása szított fel és szabadított rám.
– Mi bajod? Nem tetszik a hely?
Jobbnak láttam nem felelni, mert a főúr energikus mozdulattal jelezte, hogy indul az expedíció az asztal felé. Ahogy a nyomában baktattunk, kerülgetve a még üres asztalokat, amelyekkel telirakták a nappalimat, az ebédlőmet és, ó, jaj, a másik kettővel szemérmetlenül egybenyitott könyvtárszobámat is, Júlia a fülembe súgta – éreztem bódító leheletét –, hogy egy varázslatos sarokban kértem asztalt, Miquel: a tüneményesen csobogó szökőkút mellett.
Súlyos sértésnek éreztem, hogy azt a vacak kutat a könyvtárszobának éppen abban a sarkában találták elhelyezni, ahol mindig is Maurici bácsi zongorája állt, Maur dédapám, a költő régi könyvei mellett. Éppen le akartam hordani miatta a főurat, amikor láttam, hogy roppant udvariasan elhúzza Júlia székét az asztaltól, aztán könnyedén meghajol, rólam pedig fensőbbségesen tudomást sem vesz. Nyomban el is ment, alighanem erősítésért. Nem kapcsoltam időben.
– Nem teszik itt neked, Miquel?
– Dehogynem, nagyon tetszik.
– Mert olyan savanyú képet vágsz… Isteni húst sütnek.
– Akkor meg kell kóstolni.
Tanulmányozni kezdtük az étlapot. Júlia lelkes kíváncsisága az enyémet is helyettesítette, mert a gondolataim nyomban elkalandoztak, ahogy megláttam az étterem logóját alkotó, ágas-bogas tölgyfát; a rajzoló régi metszet látszatát kívánta kelteni. A Gensana família nagy családi tölgyfája jutott róla eszembe, Amèlia nagymama ölében, otthon, vagy Maurici bácsinál, a bolondokházában, ahogy még nem is reszkető kézzel megmutatja, hol a helye Carlota néninek, az igazi anyjának, akinek az a romantikus szerelmi története volt; vagy Maur dédapának, a költőnek. Vagy Josefina szépanyámnak…
Nyitókép: A szerző fotója - Wikipedia
