„Ha megkérdeznének, hogy milyen könyvet vinnék magammal egy lakatlan szigetre, akkor az első három jelölt között ott lenne Rényi Ádám: 6-8 oldalas novellák 1000 oldalon című könyvének végtelenített verziója” – írja a moly.hu-n egy rajongó a sok közül. Rényi Ádám ma már négy kötet, azon belül összesen 120 novella büszke szerzője, történeteit színpadra is adaptálták. Ám a kommunikációs és médiaszakember jó darabig egyáltalán nem tervezte, hogy magát az irodalom műfajában is kipróbálja. Mindez egy ujjgyakorlattal, egy dramaturgiai játékkal kezdődött. Új, Várólista című kötete apropóján (itt mutattunk egy részletet) beszélgettünk vele.
Nem novelláknak, hanem felnőttmeséknek hívod azt a műfajt, amikből egy újabb csokor jelent meg kötetbe rendezve, a Várólista immár a negyedik tőled. Mit takar ez a magad által kreált műfaj?
A felnőttmesék meghatározásnak több oka is van. Egyrészt azt szeretném, ha úgy olvasnák őket, mint a meséket: minden este egyet, lefekvés előtt. Amellett jellemző rám, hogy nem szeretek beállni sorokba, inkább kreálok olyan kategóriákat, amikben komfortosan érzem magamat, és nem kell másokkal versenyeznem.
A felnőttmese épp ilyen.
Az elnevezés segít abban is, hogy nem kell szigorú műfaji keretek közé szorítanom magamat, sokkal nagyobb szabadságot biztosít e műfaj. Így van a történeteim között például olyan is, ami inkább egy párbeszédes kabarétréfa.
Miért a novella lett a te tereped? Tudatos választás volt, szülőségből fakadó időhiány diktálta, esetleg alkatilag vagy inkább a rövid történetekre berendezkedve?
Amikor elkezdtem írni, még nem voltam szülő és időhiányban sem szenvedtem. Akkor történt, amikor az RTL-ben megszűnt a kommunikációs igazgatói pozícióm, ebből kifolyólag lett azokra a tevékenységekre időm, amikhez kedvet éreztem. Az egyik ilyen: elkezdtem kidolgozni egy dramaturgiai megoldást, ami foglalkoztatott. Ez lett az Osztálytalálkozó című novellám, amiről akkor vettem észre, valójában micsoda, amikor már elkészült.
Afféle Nicsak-élmény volt ez.
Előtte nem volt bennem olyan ambíció, hogy novellákat írjak. Ám úgy vagyok vele, hogy ha valami sikerül, működik, akkor azt csináljuk újra és újra. Ha az első novellám nem tetszett volna olyan sok barátomnak és rokonomnak, akkor valószínűleg nem írtam volna többet. De nem így lett, úgyhogy írtam még, ezek aztán könyvbe is kerültek.
A válogatáskötetekből pedig most jelent meg a negyedik.
Igen, de az évek során rengeteget tanultam az írásról és az életről is. Lett némi írói rutinom is, azt remélem, fejlődök. Az első könyvemnél még azt akartam, hogy az embereknek essen le az álla. Ám az utat, hogy eljussunk odáig, türelmetlenül lezavartam.
Ma már kidolgozottabbak a történeteim és a karaktereim.
Amellett ma már idősebb is vagyok, több mindent észreveszek, és a pillanat szépségeit is jobban megbecsülöm.
A véletlenül jött írás átalakította az életedet? Vett új irányt?
Nem igazán. Eleinte csak kis színt vitt az életembe, és csak az utóbbi időben kezdett mindez komolyabbra fordulni. Annyira azonban nem, hogy íróként tekintsek magamra. Foglalkozom könyvkiadással, tévéműsorokat szerkesztek, kommunikációs tanácsadó is vagyok. Több életem van, amik közül ez csak az egyik. De most ez áll hozzám a legközelebb, nagyon élvezem. A saját szakmáimban egy ideje eljutottam oda, hogy elismernek, öreg, sokat látott róka vagyok.
Íróként azonban még kifejezetten fiatal, zsenge szerzőnek számítok.
Még úgy is, hogy az első novellámat 16 éve írtam, hiszen az első könyvem viszont csak öt éve jelent meg. Nekem itt még tanulnom, tepernem kell. És akkor ott van még a színház, amit egy varázslatnak élek meg, egy csoda, hogy nekem ehhez közöm lehet.
Az első novelládat még „csak úgy”, szinte véletlenül írtad, ma már viszont több művedet is színpadra adaptálták. Van benned emiatt nyomás, mint a hályogkovácsnak? Megremeg a kezed a klaviatúrán, ha a potenciális elvásárokra, az olvasóközönségedre gondolsz?
Nincs bennem ilyesmi. Az viszont előfordul, hogy nem jut eszembe semmi. De akkor nem is írok. Olyan nyomás alá nem tudok kerülni, hogy csak azért írjak, hogy legyen valami a papíron. Ezzel együtt a novelláskötetek megírását feladatként állítom magam elé és betervezem a naptáramba.
Amikor ebben az alkotó fázisban vagyok, valahogy a témákat is jobban észreveszem.
Érdekes, hogy ez a televíziós vetélkedők esetében is így van: amikor egy produkciót készítek elő, mindenről eszembe jut egy kvízkérdés. Ha épp egyiket sem csinálom, akkor nem ezeken jár az agyam.
120 történetet kitalálni azért nem semmi! Hiszen míg egy regény egy történet, itt valóban ki kell ötölni bő százat.
Így van. És a színház – erre jöttem rá most, hogy nemrég írtam egy egyfelvonásos darabot – ilyen szempontból még könnyebb. Hiszen az összesen egy ötlet. Abból kijön egy egész darab, amit ha minden jól megy, évekig néznek. Egy novellánál meg ha van egy ötletem, akkor mondhatom magamnak: gratulálok, akkor most leszel szíves még 29 másikat.
Olvastam, hogy a Molyon is milyen lelkesen nyilatkoznak rólad, óriási rajongótáborod van!
Igen, én is szoktam nézni… Minden nap, van, hogy többször is. Persze, akadnak kritikus hangok is. És előfordul, hogy igazuk van. Ezzel együtt úgy vagyok vele: nem szerethet mindenki. Amit én csinálok, az a szépirodalom és a szórakoztató irodalom határán mozog. Akiknek magas irodalmi elvárásai vannak, azoknak nem tudok megfelelni.
De talán nem is akarok.
Nincs azzal bajom, ha valaki bizonyos mérce szerint könnyűnek talál. A visszajelzésekből ezzel együtt is sokat lehet tanulni, ezek fontosak. Nem gondolom, hogy amit írok az úgy lenne szent és sérthetetlen, ahogy megalkottam.
Úgy hallottam több kiadós embertől, hogy novelláskötetet nem szívesen publikálnak, mert nehéz eladni, az emberek szívesebben olvasnak regényeket.
Ezt én is hallottam, de szerencsére nem tapasztaltam, az én könyveim jól mennek. Azt viszont érzem, hogy a regény sokak szemében felsőbbrendű a novellával szemben. Ha az ember elkezd novellákat írni, akkor egy idő után mindenki azt firtatja: na és mikor jön a regény? Aminek van némi elvárás üzenete, mintha komolyabban kellene vennem magam. Ezt rosszul viselem.
Van bennem egy elég erős vágy az instant visszajelzésre.
Egy novellánál még ki tudom várni, amíg valaki végigolvassa, egy regénynél ez rendkívül időigényes lenne. Ezért is szeretem a színházat, ami egy csodálatos műfaj. Be szoktam ülni az előadásokra, és mindig figyelem a reakciókat: hol nevetnek, melyik a jobban sikerült poén, és mi az, amin még dolgozni kell. Ez egy roppant fontos tanulás.
Honnan inspirálódsz?
Az a titok, hogy élni kell. Fontos, hogy legyenek kapcsolódások más emberekkel. Nem a nagy pillanatokat keresem, hanem a jelentékteleneket, amikben mégis ott van a nagy pillanat lehetősége. A Margaréta könyvklub című írásom például abból született, hogy telefonon beszéltem volna egy kedves barátommal, de ő lerázott azzal, hogy hamarosan jönnek hozzá a könyvklubja tagjai, és nemcsak főznie kell, de még a könyvet sem olvasta el. Ebből képzeltem el egy olyan könyvklubot, ahol szépen lassan kiderül: senki nem olvassa el a könyveket – mindez rengeteg feszültséggel körítve. Tehát hétköznapi szituációkat gondolok tovább.
Mikor leegyeztettük az interjút, említetted, hogy a pszichológustól érkezel majd, aminek személy szerint örültem, rendkívül fontosnak tartom, hogy tegyünk a mentális egészségünkért. Azonban hallottam többektől is olyat, hogy ha kreatív ember terápiába megy, félő, hogy ott úgy kiegyenesítik, hogy épp azt veszíti el, amiből addig a műveihez inspirálódni tudott.
Bő két éve járok terápiába, szerintem borzasztóan fontos. Édesapám halála környékén kezdtem el járni, ami egy olyan teher volt, amivel úgy éreztem, nem birkózok meg segítség nélkül.
Azóta is járok.
Nagyon sok mindent tanulok magammal kapcsolatban is, ami kimondottan segíti az írást: olyan érzéseket is le tudok írni, amiket korábban elfojtottam, vagy nem ismertem fel.
A keserédes humorod elég jellemző a művészeti stílusodra. Számodra mit jelent a nevetés, nevettetés? Fájdalomfeldolgozás, terápia?
Alapvetően jókedélyű ember vagyok, szeretek nevetni, és nevettetni. Azt gondolom, a vicces és a szomorú dolgok nincsenek nagyon messzire egymástól. Ami nagyon szomorú, abban gyakran van valami abszurd és groteszk, tehát vicces is.
És amin igazán tudunk nevetni, az a nyomorunk, a hülyeségünk, ami viszont fájdalmas.
Ezek nem válnak külön.
Nagy Pintér Béla és társulata rajongó vagyok: Bélának csodálatos érzéke van ahhoz, hogy beülsz a nézőtérre, olyan vicces a darab, hogy fulladozol tőle, majd úgy mész ki, hogy legszívesebben felvágnád az ereidet. Mert ha valami jól vicces, az mélyen vicces. Az nem marad meg, ha valaki elesik a cipőfűzőjében. Az igen, amikor olyanon nevetünk, amin akár sírhatnánk is. Ezt próbálom én is művelni a magam módján.
