Egy haldokló néni, aki nem mellesleg még mindig az 1980-as évek irodalmi világában él, egy meglepő kéréssel áll elő halottas ágyán: az unkaöccsének meg kell találni a Perzsát, hogy visszaadja bőrkötéses családtörténetét. A furcsa, de annál izgalmasabb alaphelyzet Bognár Péter legújabb krimijének kiindulópontját szolgáltatja. A történet egy látszólag ártatlan kutatásnak indul, végül pedig a háború súlytotta Harkivban ér véget, miközben az elbeszélőnk megannyi fordulatos kalandban vesz részt. A Lovagoljon Persziába a halál! egy groteszk humorú és mégis szívszorító családtörténet – és annak paródiája. Ebből mutatunk most egy részletet.
Bognár Péter a nagy sikerű polgárőrkrimi-sorozat szerzőjeként lett ismert (Hajózni kell, élni nem kell, Minél kevesebb karácsonyt és tavaly a legjobb 50 könyv közé választott Elmész, visszajössz, sose halsz meg), korábban podcastet is készítettünk vele.
Bognár Péter: Lovagoljon Perzsiába a halál! (részlet)
A néni a szobájában feküdt, mellig betakarózva, megnyúlt fülében két hatalmas borostyánkő, egészen aprókat lélegzett.
Már órák óta eszméletlen, súgta valamelyik lánya az utolsóként érkezőnek, amikor a néni, anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, vagy akár csak megmozdult volna, bosszúsan fújtatott egyet, majd erős hangon megszólalt, és valami olyasmit mondott, hogy na végre, és hogy mi tartott ilyen sokáig.
Mit tolongunk itt egyszerre az ágya mellett, még nem halt meg, szedjük a sátorfánkat, menjünk kifele a szobából, és egyesével jöjjünk be hozzá elköszönni.
De mindenekelőtt kér egy csésze teát.
Mindenki csak néhány percet töltött bent nála. A lányai könnyes szemmel jöttek ki, fiai arcán töprengő kifejezés ült. Nekem aznap reggel fájni kezdett a torkom, mire bementem hozzá (az utolsó voltam), már tudtam, hogy beteg leszek.
Vidd innen ezt a fotelt, mondta, amikor becsuktam magam mögött az ajtót, és hozd ide magadnak Cipike székét.
Cipike a családunkban Ottlik beceneve, Cipike széke meg az íróasztal mögött álló szék volt, amelyiken állítólag Ottlik szokott ülni, ha bridzsezni jött a nénihez.
Odébb vonszoltam a fotelt, és beállítottam a helyére a rogyadozó, fakeretes, leszakadt széket.
A tied, mondta a néni, és a szék felé bökött az állával. Csinálj vele, amit akarsz. De előtte ígérd meg, hogy teljesíted a kérésemet.
Megígértem. Mire hallgatott egy darabig, mint akinek súlyos teher nyomja a lelkét.
Mit gondolsz Cipike könyvéről, kérdezte aztán.
A kérdést, hogy mit gondolok Ottlik könyvéről, vagyis az Iskola a határonról, a néni időről időre feltette nekem, úgyhogy tudtam, csak az időt húzza.
Én ugyanazt válaszoltam, mint mindig, mire ő most is elgondolkozott, és hosszan méregetett.
Adj egy utolsó cigarettát, Simonkám, és te is gyújts rá. Igyál valamit.
A Tantin mindenkitől, aki először járt nála, megkérdezte, hogy dohányzik-e. Ha a válasz igen volt, megkérdezte, hogy mi a kedvenc cigarettája, majd beszereztetett velem belőle egy dobozzal, és a következő látogatás alkalmával már a saját márkájából kínálta az illetőt.
Én akkor már évek óta nem dohányoztam. Kivettem egy szálat az övéből, beillesztettem a szipkájába, de már nem tudta megtartani, úgyhogy a szipka végét ráncos ajkai közé toltam, kiékeltem egy párnával a könyökét, és úgy rendeztem el a kezét, hogy mutató- és középső ujjának barna, kampós körmökben végződő V betűjével, amennyire lehet, alá tudja támasztani. Aztán a szál gyufával, ami kilógott a gyufásdobozból, tüzet adtam neki, végül pótoltam a kilógatott gyufát, hogy legközelebb könnyen megtalálja. Ez volt a rend. Mindig így kellett hagynom a gyufásdobozt.
Mikor megjelent a könyv, kezdett bele a jól ismert történetbe, Cipikéék eljöttek hozzám bridzsezni. A te másodfokú unokatestvérednek, a Lajosnak az anyjának az első házasságából származó második fia, a Tóni volt még itt, nem érdekes (ezeket a rokoni viszonylatokat sose tudtam követni). Én akkor megmondtam a Cipikének, hogy jónak tartom a könyvet, de korántsem érzem akkora remekműnek, mint amekkora sikere van. A néni elhallgatott, és csücsörítve kifújta a füstöt.
Rém megsértődött, tette hozzá egy idő után. Na, nem ő, a felesége.
Ezredszerre hallottam a történetet, pontosan ugyanezekkel a szavakkal, úgyhogy keresztbe tett lábbal, türelmesen vártam, hogy rátérjen valódi mondandójára.
Egy darabig hallgattunk, végül odamutatott a könyvszekrényre.
Nyisd ki azt a polcot. Nem azt, hanem azt. Lent. A mellette lévőt. Jobbra tőle. Még eggyel jobbra. A legszélsőt.
Végre eltaláltam, hogy melyikre gondol. Portól ragadós, réges-régi mappák, porladó szélű, kockás spirálfüzetek, csipeszekkel összefogott csekkszelvények, elfoszlott nejlonzacskók, a zacskókból kiszóródva számomra ismeretlen fémpénzek, és megint csak papírok.
Van ott egy könyv, Simonkám, vedd csak ki, add ide. Már rég meg akartalak kérdezni.
Könyv egy volt a papírok között, kivettem. Hajnóczy: A halál kilovagolt Perzsiából.
Te érted ezeket a mai fiatalokat, kérdezte.
Ott fekszik előttem a dunyhái között a százvalahány éves néni, a Tantin, az is lehet, hogy már inkább kétszáz, kifestve és felékszerezve, mint egy pápa. Haldoklik. A családja hazajön, épp elbúcsúzott a gyerekeitől, meg azoknak a gyerekeitől. Meg a dédunokáktól. És akkor hozzam oda Cipike székét, és ezt kérdezi tőlem. Hogy én értem-e ezeket a mai fiatalokat (Esterházy neki az a kategória volt, akiről majd elválik még, hogy a tehetség mozgott-e benne, vagy a sajtkukac).
Egyre jobban fájt a torkom, úgyhogy elnézést kértem tőle egy pillanatra, kimentem a konyhába, és behoztam egy doboz sört a hűtőből, amit még én vettem, hetekkel korábban.
Hajnóczy több mint negyven éve halt meg, mondtam, miután ittam egy-két kortyot az egészségére. Én akkor még nem is éltem.
Eine Hand wäscht die andere („kéz kezet mos”), morgott, és az egyik szemét összecsippentve hosszan méregetett.
Igaz, nekem a te firkálmányod is zu hoch („magas”) mind, tette hozzá egy idő után.
Hallgattunk. Ezeket a dolgokat mi már rég megbeszéltük, volt, amiről meg tudtam győzni, volt, amiről nem. Kertészt a Nobel-díj után hosszan elemezgettük, azokért a mondatokért őt az angolkisasszonyok megbuktatták volna, dühöngött.
Aztán beleszívott egy utolsót a cigarettájába, megkért, hogy húzzam ki a szipkát a szájából, vegyem ki belőle a csikket, nyomjam el a hamutartóban, a szipkát meg fektessem oda az éjjeliszekrényére, a gyufa mellé.
Megkért, hogy a kilógó szál gyufát most már toljam vissza a dobozba, és csukjam vissza a dobozt.
Aztán hallgattunk egy darabig.
Látszott rajta, hogy kimerült.
Mit olvastál Maughamtól, kérdezte egy idő után.
Móm. Ez új volt.
William Somerset Maugham.
Bevallottam neki, hogy semmit.
Rém műveletlenek vagytok, sóhajtott.
Megint hallgattunk egy darabig. Aztán kinyittatta velem a könyvszekrény egy másik polcát. Volt ott egy vastag, bőrkötéses könyv, amiről első pillantásra is látszott, hogy régi darab.
Halkan beszélt, de így is éreztem az izgatottságát.
Ezt odaadod a Perzsának, mondta. Tudod, ki a Perzsa. (Fogalmam se volt róla.) Majd megismered. Megkeresed. Ez az övé, zihált.
Ez a szörnyűség. A családjának a története. Az ő családjának a története. Nem a miénk.
Közelebb kellett hajolnom, hogy értsem a szavakat, mert a felindultságtól már alig kapott levegőt.
Az ő családjának a története, nem a mi családunk története. És főleg nem a te családodé, Simonkám. Megértetted? Halkan beszélt, erőlködve kapkodta a levegőt. Megkeresed a Perzsát, és odaadod neki. Ígérd meg!
Fotó: Sin Olivér
