A Nyugat működéséből könnyű megérteni, milyenek a művészi hálózatok

“Karinthy Frigyesnek elképesztően sok zseniális megérzése volt, amit egy mondatban elengedett, és többet nem foglalkozott vele. Ilyen volt ez a hálózatelméletet megalapozó ráérzése, hogy tulajdonképpen hat kézfogással el lehetne jutni bárkihez az egész világon. A hálózattudomány ma azt mondja, hogy persze sokkal globálisabbak és behálózottabbak vagyunk: öt kézfogással valójában bárkihez el lehetne jutni“ - meséli Nyáry Krisztián annak kapcsán, hogyan jelennek meg a hálózatok a művészetekben.

Szerinte a magyar irodalomtörténetben is megvannak azok a központi figurák, akiknek tulajdonképpen a kánonokat köszönhetjük: akiknek a munkássága meghatározta, hogyan értékeltek egy korban, vagy akár generációkkal később egy művészt. Az például, ahogy a költészetről gondolkodunk, hogy mit tartunk jó versnek, nagyon erősen gyökerezik abban, hogy mit tartott jó szövegnek Osvát Ernő és Babits Mihály, mondja Nyáry, és el is magyarázza a Nyugat példáján, mit jelentenek a művészi élet hálózatai és csomópontjai.

A Nyugat ugyanis valójában piaci értelemben sem volt sikeres, és nagy tömegeket sem ért el. Ám a nagy tömegeket elért lapok szerkesztői figyeltek a Nyugatra. Ahogy Nyáry kiemeli:

“Kosztolányi Dezső nem azért volt ismert a saját korában, mert a Nyugat meghatározó szerzője volt a lap alapításától haláláig, hanem mert a Nyugatnak köszönhetően egyéb lapokban publikálhatott”.

Barabási Albert-László szerint az egész művészettörténet egy óriási háló, egy óriási referenciarendszer, és az, hogy mit fogadunk el ma egy valid új munkának nagyon függ attól, hogy mi volt előtte, és hogyan válaszolt arra, ami előtte történt. A kutató szerint viszont ez a hálózati jelleg ennél tágabban is működik: “Van egy intézményi háló. Van a művészet és az intézmények közötti kapcsolati háló. Vannak a kurátorok és a művészek közötti hálók. A kurátorok és az intézmények közötti kapcsolatok. És igazából az egész értékteremtés folyamata a művészeten belül ezeken a referenciákon keresztül történik.”

Ennek ábrázolására tesz kísérletet a BarabásiLab már évek óta azzal, hogy a globális művészeti színteret próbálta meg modellezni, elsősorban a művészek karrierje szempontjából, magyarázza Készman József kurátor. Ez a modell mutatja meg, milyen csomóponton kell keresztülhaladni ahhoz, és hova kell kapcsolódni ahhoz, hogy valaki sikeressé váljon. A kurátor elmeséli, hogy a budapesti kiállításra a BarabásiLab a magyarországi művészeti színteret vizsgálta - ez is látható a Ludwig Múzeum Rejtett mintázatok című kiállításán.

Barabási a videóban egy kicsit jobban belemegy a hálózatkutatás módszertanába is. Hogy például a hálózati eszköztár csak akkor működik, ha az a rendszer, amit tanulmányozunk, önmagában hálózatszerűen építkezik. “Reménytelen ráhúzni a hálózati gondolkodást, tegyük fel, a levegőre, ahol rengeteg molekula van, és egymással kölcsönhatásban vannak, de az egy teljesen véletlen folyamat.” Módszertani kérdés az is, hogy egy adott hálózat mely aspektusait lehet feltérképezni, milyen adatokhoz tudnak hozzájutni.

Szerinte a hálózatelméletnek csak akkor van értelme, ha azokat a huzalokat, amiket ők módszertanilag használnak, a szakma fel tudja ismerni releváns huzalként: “Mindig azzal szoktam kezdeni a hálózatkutatást, hogy elmegyek a szakemberekhez, és megkérdezem, hogy szerintetek mik az egységek, és hogyan vannak összekapcsolódva.” 

Barabási szerint releváns például az, hogy vajon hogyan mozognak a művészek az intézmények között, mert ez valahol meghatározza egy intézmény ízlését. Úgyhogy amikor összekötik az intézményeket a művészeken keresztül, akiket mind kiállítottak, az szerinte lényegében megmutatja, hogy ezek az intézmények a művészeti világ melyik sarkához tartoznak. És az intézményi háló, ami sok szempontból meghatározza az egyéni művészek sikerét is.

Készman szerint viszont akkor jó a hálózatkutatás, ha láthatatlan mintázatokat vagy hálózatokat tud kirajzolni. Például a kurátor szerint érdemes lenne vizsgálni, mely intézmények vesznek részt a kanonizációban. Léteznek-e ebben informális hálózatok, amiket ők nem ismernek, de például barátság vagy ízlésközösség van közöttük.