Charles Bukowski 49 éves volt, amikor megkapta végre azt a lehetőséget, amelyre egész életében vágyott. 1969-ban ugyanis egy John Martin nevű kiadó felajánlotta neki, hogy élete végéig havi száz dollárt fizet neki, ha otthagyja addigi munkahelyét a postán, és főállású író lesz belőle. Martin az új Walt Whitmant látta Bukowskiban, és kiadóját, a Black Sparrow Presst is eredetileg és kizárólag azért hozta létre, hogy kiadhassa Bukowski műveit.
Az író azonnal lecsapott az ajánlatra, és néhány hét alatt megírta első regényét, a Postát. A könyvről korábban azt írtuk, hogy
„Szókimondó, helyenként trágár, összességében mégis könnyed hangvételű könyv egy férfiról, aki saját módszereivel küzdött a nagy állami gépezet ostobaságai és saját démonai ellen.”
Bukowski gyűlölte korábbi munkahelyét, ami napnál is világosabban kiderül abból a levélből, amelyet 1986-ban írt John Martinnak. Ebben például arról ír, hogy ezeken a munkahelyeken a munkaidő sosem 9-től 5-ig tart, hiszen például nincs ebédidő, ráadásul ott a túlóra is, amire ha panaszkodni merészel valaki, számíthat rá, hogy hamarosan egy másik lúzer veszi majd át a helyét.
Bukowski úgy tartotta, a rabszolgaságot nem törölték el soha, csupán kiterjesztették minden bőrszínű emberre. Fájdalommal töltötte el azoknak a dolgozóknak a leépülése, akik mindent megtesznek a munkájuk megtartása érdekében, mivel attól tartanak, hogy csak rosszabb várhat rájuk. Ezek az emberek szerinte teljesen kiégnek, és sosem kapnak annyi fizetést, amivel elszabadulhatnának: csupán annyit keresnek, hogy életben maradjanak, és visszamenjenek gályázni. Bukowski szerencsének nevezte, hogy kiszakadhatott a rendszerből, és utólag azt mondta, örömmel tölti el, hogy így történt – ahogy levelében fogalmazott: a csoda örömének.
