Totth Benedek írja a könyvről: "Két testvér, két élet, két hang. Völgyi Lajos erős prózanyelven megírt, sodró regényében mintha A kis Valentino világa találkozna Domonkos István Kormányeltörésben című versével. A szerző érzelgősség nélkül nosztalgiázik, de a történetből azért kiderül, hogy még a legnagyobb vagányoknak is van szíve. A Májbro az egyik legszórakoztatóbb regény, amit a hetvenes-nyolcvanas évekről olvastam. Végre felfedezte valaki, hogy akkor is voltak fiatalok, akiknek muszáj volt elindulni az úton. Még ha ez az út bizonyos szempontból göröngyösebb volt is, mint amin Kerouac és a beatek végiglebegtek."

A könyv augusztus 30-án jelenik meg a Cser Kiadó gondozásában.

Völgyi Lajos: Májbro

I.

A hetvenes években járunk. 

Ritkán jön össze, mikor Bélám és én együtt vagyunk szabad szombatosok. A Bélám név onnan jön, hogy egyszer csak Géza elkezdett így szólítani, na, mi van Bélám, aztán persze viszont is, röhögve én is így mondom, semmi sincs Bélám, ettől kezdve ez van, Bélám vagyunk mind a ketten. 

Ez a mostani ilyen, holnap mindegyikünk szabad szombatos, de ezt majd később tudom meg, most, még csak péntek este fél hat van. Mint minden nap ilyentájt elindulok a Fő utcára, nincs messze, Esti Hírlapot venni, 

aztán átsétálok vele a Dorottya presszó teraszára, ott szoktam elolvasni, nem ritkán tízig is eltart ez, meg közben fülelődök, tíz után tódulnak ki a ruhagyárból a délutános csajok,

imádom a színes pólók alatt ringó mellek látványát, le nem bírom venni az odatapadt szemem, szinte egyikükön sincs melltartó. 

Hét körül lehet, mikor az utcáról berikkant „a” hang, na, mi van Bélám, mi a túrót csinálsz itt, pedig látja, mit csinálok, a szokásos esti újságot olvasom.

Beül mellém, fröccsözni kezdünk, bár a mi korunkbeliek többnyire söröznek, Bélámtól tanultam ezt a fröccsös vonalat, ő meg az apjától, de hát az érthető is, egy apa az inkább borozik meg fröccsözik. Vibrál a neon a szemünkbe az épület főfaláról, Ruhagyár, tíz után már csüngenek szemeink a kitóduló csajok színes pólói alatt ringó melltartó nélküli melleiken, kérünk még egy fröccsöt, beindultunk; nekiveselkedtél, kérdi Bélám célozva a beindulásra, pedig látható, nem csak én veselkedtem neki. Elhangzik a nagy mondat is, Bélám, menjünk ki a Balcsira, mi van, nem melózol holnap, nem, én se, tulajdonképpen mehetünk. De hogyan? Stoppoljunk. Hülye vagy, este tizenegykor? Hülye vagy, a szabad szombatosok már péntek este kiindulnak! Nekiveselkednek, vigyorgok. Na de nem tizenegykor. 

Ne szórakozzál, legalább próbáljuk meg! 

Hazaugrunk összeszedni egy-két cuccot, lóvét. 

Kimegyünk a lellei útra, persze, hogy a kutya sem jár már arra, illetve, aki igen, annak esze ágában sincs minket felvenni, visszamegyünk az állomásra, szerencsénk van, fél egykor indul vonat Fonyódra. 

A vonaton józanodunk, Bélám, mondom Gézának, mi a túróra fogunk most kiérni, hajnali kettő lesz, ne szarjál be Bélám, így ő, mindig nálam van a pincekulcs, ami azt jelenti, szülei fonyódligeti nyaralójának kulcsa van nála. Kiérünk, ez a szombat hajnal már reménytelen, a ligeti nyaralóban zuhanunk ruhástul ágyba úgy három körül. 

Szombat délután van, a fonyódi strandon döglünk a nap alatt, tombol a nyár, eszméletlen meleg van, délelőtt indultunk át Ligetről ide, gyalog, jó órás séta, előtte egy ábécében vettünk fél-fél liter zacskós kakaót, az lett a reggelink. Fekszünk a napon, Bélám szemén napszemüveg, dugig a strand, gyönyörűek a bikinis csajok, Bélám egyszer csak felpattan, ideje inni egy jó korsóval, s indulunk egy habos Kinizsire, közben megéhezünk, majd fél órát állunk sorban a lángosos bodega előtt. Aztán fürdünk egyet, állunk a combközépig érő vízben, Bélám ott is napszemüvegben, röhögünk hatalmasakat, mert persze még volt előtte egy-két sör,

nagyon élvezzük ezt a kegyetlenül könnyű és felhőtlen napot. 

Este lesz, haza se megyünk, elkezdünk lófrálni, csavargunk ide-oda Fonyódon, a restiben is iszunk egy sört, átsétálunk Bélatelepre, a buszfordulónál van egy badacsonyi borkimérő, ott végre Bélám el tud kezdeni fröccsözni, vele tartok, bedobunk néhány hagymás zsíros kenyeret, ezt nevezhetjük akár vacsorának is. Fölsétálunk a hegyre, dülöngélgetve, de rendületlenül dumálva, már negyed tíz is van, beesnénk a Lídóba, de nehéz beesni, rengetegen vannak, mégis betolakszunk valahogy, szabad hely semmi, minden asztal tömve, s ráadásul vagy ugyanannyian állnak is mindenfelé, cigarettafüst, a pincérek fejük fölött tartva tálcáikat, vágják át magukat a tumultuson, egyensúlyoznak a korsó sörökkel, traubikkal, dübörög az élő zene, már értem is, miért a nagy tömeg, a Tűzgolyó játszik, meghalsz, mielőtt kigyúlnál, üvölt végig Piri, a frontember hangja a termen. 

Bélám, turbózzunk egyet, kiabálja felém Géza, kezünkben egy-egy korsó sör, itt nehéz ügy lenne fröccsözni, bár Géza azt szeretne, s miután bólintok, kér két hubertust, kapunk is, rögtön bedobjuk. Ütemre lódulgatunk, ez most nekünk a tánc, kezünkben a korsó, így vonaglunk, óriási ez a ritmus, meghalsz, mielőtt kigyúlnál, üvölti még mindig a Tűzgolyó, hullámzunk a tömeggel. 

Megdöbbenve veszem észre, ahogy pillantok a zenekar felé, hogy a hozzájuk legközelebbi asztalnál – tudni kell, a zenekar melletti asztal a bennfenteseké, a legjobb haveroké, vagy csajoké – ott ül a bratyóm, a Tomi. Mellette az Unger Öcsi. Előttük két rövid, nem, valószínű, inkább kis pohárban tokaji aszú, a bátyám ugyanis csak azt issza, minden mástól egyszerűen megfájdul a fejem, szokta mondani. Vágom át magam a tömegen, hozzájuk tartok. Odaérek, megállok az asztal előtt, Tomi, mint egy filmben, mozdulatai megállnak, csodálkozó tekintettel rám néz,

Öcsi, kiáltja, feláll, felém ront s átölel, olyan melegséget érzek, mint azóta se, sose, csak ha a bátyám átölel.

Székeket húz oda, mert bár nem ül senki az asztalnál, de látszik az otthagyott félig üres sörökből, vannak ott szép számmal, csak rázni mentek. Lehuppanunk, Bélám összeismerkedik az Unger Öcsivel, a bratyóm legjobb haverjával, próbálunk, de csak üvöltve lehetne dumálni. Bratyóm feláll, a fülembe ordítja, mit isztok, mondom sört vagy hubit, oké, átvágja magát a tömegen, majd már egy pincérrel tér vissza, aki a feje fölött egyensúlyoz a tálcájával, sörök, hubik, tokaji aszúk kerülnek az asztalra, a tesóm rögtön fizet is. Hamar lefogy a kör, Bélám sem rest, eltűnik, s nem sokára már ő tér vissza egy pincérrel, aki a feje fölött egyensúlyoz a tálcájával, újabb sörök, hubik és aszúk az asztalon. Ezt azért keményen irigylem tőlük, mindig van lóvéjuk, a bátyámnak is, a Bélámnak is (az Unger Öcsi meg szerintem ugyanolyan csóró, mint én). Tomi esztergályos, a villamossági gyárban dolgozik, ott sem keres rosszul, de jól főleg a maszeknál keres, ahová esténként eljár, sokszor tíz-tizenegyig, s a maszek nagyjából kétszer annyit töm a zsebébe, mint a villamossági gyár, de ki is van a bratyóm hét közben rendesen, alszik meg melózik –

de hétvégén a diszkóban, vagy mint most is, itt kint a Balcsin ő a csaszi.

Aztán hétfőn kezdi elölről. A Bélámnak még könnyebb a helyzete, neki egyenesen az apja a maszek, s ahogy a Bélám szabadult, a villanyszerelő-mester apjánál lett segéd, gyakorlatilag annyit keres, amennyit kér a faterjától, és nem szívbajos kérni. Egyszer tanúja voltam, a Géza bá’ mintha besokallt volna a „segéd úr” előleg-kérésétől, na, jó apa, akkor ne előleget adjál, adjál kölcsön, esküszöm, megadom, itt van rá a biztosíték, s a Géza kikapott a melóskabátja zsebéből egy biztosítékot. Jót röhögtünk, de a mester is, és előkerült a jókora köteg bankó, s kipergetett belőle néhány százast a segéd-úrnak. Nálam sajna más a helyzet, amíg itt laksz fiam, s itt eszel-iszol, addig haza adod a fizetésedet, persze megtarthatod a húsz százalékát, verte le idejében apám az alapcövekeket, mikor gimi után elhelyezkedtem dolgozni, mert nem vettek fel az egyetemre. Persze néha ki tudok sírni egy kis extra zsebpénzt, de hát nem érzem magam kereső embernek.