Az ember társas lény: ebben az egyszerű és nyilvánvaló tényben rejlik az egyre többünket sújtó magányosság problémája. Vivek Murthy, az Egyesült Államok egyik vezető közegészségügyi szakértője és tiszti főorvosa azonban magasabb szinten vizsgálja a kérdéskört: szerinte a világon járványszerűen végigsöprő válságok, legyen szó alkoholizmusról, drogfüggőségről, erőszakról és szorongásról, mind erre vezethetők vissza. A magányosság nem csupán az egészségünket fenyegeti: meghatározza gyermekeink iskolai élményeit, hogy hogyan teljesítünk a munkahelyen, és ez az egyik fő oka a társadalmunkat egyre jobban szétfeszítő megosztottságnak és polarizációnak.
Ám a társas kapcsolatok iránti vágy velünk született, és kiváló gyógyír a magányra. Arra rendeltettünk, hogy közösségben éljünk, hogy hosszú távú kötelékek fűzzenek másokhoz, segítsük egymást, és megosszuk másokkal is élettapasztalatunkat. Egyszerűen jobbak vagyunk együtt.
Vivek Hallegere Murthy (1977. július 10.) amerikai orvos és az amerikai tisztiorvosi szolgálat magas rangú munkatársa. 2014 és 2017 között ő volt az Egyesült Államok 19. tisztifőorvosa, és fontos szerepet játszott az országot sújtó ópiátválság kezelésében. 2008-ban megalapította a Doctors for America non-profit szervezetet. Megválasztása után Joe Biden amerikai elnök őt tette meg a Covid-19 világjárvány kezelésére létrehozott tanácsadó testület társelnökévé, és újra jelölte a tisztifőorvosi tisztségre.
Vivek Murthy: A közösség hatalma
„A limuzinban sok ember akar veled utazni, de amit te akarsz, az olyasvalaki, aki felszáll veled a buszra, amikor a limuzin lerobban.” Oprah Winfrey
„A mi világunknak… el kell kerülnie, hogy a rettenetes félelem és gyűlölet közössége legyen, helyette a kölcsönös bizalom és tisztelet büszke szövetségévé kell válnia.” Dwight D. Eisenhower elnök: Búcsúbeszéd a nemzethez
A magány tapasztalata talán olyan régi, mint maga az emberiség, de ez a mostani pillanat mintha fontos fordulópont lenne. Két évtizeddel korábban Robert Putnam a Bowling Alone című könyvében írta le híres gondolatait a közösségi hálózatok és normák leépüléséről az Egyesült Államokban, ami a 20. század utolsó harmadában kezdődött. Kutatásában azt találta, hogy a társas részvétel különböző mérőszámaiban igen jelentős csökkenéseket lehetett megfigyelni. Ilyenek voltak a gyülekezetekben való részvétel, a tagság a különböző szervezetekben, és annak gyakorisága, hogy milyen sűrűn hívnak meg magukhoz barátokat az emberek.
Putnam szerint ezen irányok közül sok csak rosszabbodott az alapvető művének kiadása óta eltelt években.
Ha ma megkérdezzük az embereket, mit értékelnek a legnagyobbra az életben, legtöbbjük a családot és a barátokat említi.
Ugyanakkor az, ahogyan a napjainkat töltjük, gyakran ellentmond ennek az értéknek. Huszonegyedik századi világunk azt kívánja, hogy olyan célokra fókuszáljunk, amelyek mintha folyamatosan versengenének az időnkért, a figyelmünkért, az energiánkért és az elköteleződésünkért. E célok közül sok maga is versengés. Versengünk a munkahelyekért és a státuszért. Versengünk a birtokolt javakért, a pénzért és a reputációért. Arra törekszünk, hogy felszínen maradjunk, és előrejussunk. Eközben a kapcsolatok, amelyekről azt állítjuk, értékesek, a hajsza során gyakran háttérbe szorulnak. A modern kori haladás példa nélküli előrelépést hozott magával; ennek révén technikailag könnyebben léphetünk kapcsolatba egymással, ám ez többnyire előre nem látott problémákat is felvet, amelyek miatt még inkább egyedül és szétválasztva érezzük magunkat. A közlekedés fejlődésének köszönhetően könnyebb meglátogatni a barátokat és a családot, mint eddig bármikor, de a megnövekedett mobilitás azt is jelenti, hogy egyre többen élünk távol a szeretteinktől. Az orvostudomány haladásának köszönhetően sokunk hosszabb ideig élhet, mint valaha képzeltük, de az út során sok barátunkat elkerülhetetlenül elveszítjük.
A technológiai fejlődésnek köszönhetően anélkül élvezhetjük a közösség minden kényelmét, hogy közvetlenül kapcsolatba lépnénk más emberekkel.
Egész menüket szállíttathatunk házhoz anélkül, hogy betennénk a lábunkat az éttermekbe, ahol elkészítették. Online streamelhetjük a filmeket, és otthon, egyedül megnézetjük ahelyett, hogy valami zsúfolt moziban tennénk, és online szinte bármi elképzelhetőt megrendelhetünk anélkül, hogy akár csak a futárt látnánk, aki ezeket a javakat elhelyezi az ajtók előtt. Sokunk távmunkában dolgozik, virtuálisan lép kapcsolatba a fogyasztókkal és a kollégákkal, már ha egyáltalán kapcsolatba lép velük. Az emberi kapcsolatok kiszorulnak, de legjobb esetben is a pálya szélére kerülnek. Menedzsment szaktanácsadóként Amy Gallónak ezek közül a kihívások közül sokkal kellett konfrontálódnia, miközben a világ körül utazott. Amy most a Harvard Business Review szerkesztője, de karrierje elején az egyik New York-i tanácsadó cégnek dolgozott, amely különleges figyelmet szentelt a nem hivatalos hálózatoknak és közösségeknek, melyek meghatározzák az emberek együttműködését. Annak ellenére, hogy a munkahelyi kapcsolatok volt a specialitása, mégis gyakran küszködött a személyes szeparáció érzésével, különösen akkor, amikor a megbízásai miatt több ezer mérföldnyire kellett elutaznia otthonról. Az egyik projekt miatt négy hónapot töltött Dél-Koreában, ahol senkit sem ismert, nem beszélte a nyelvet, és hotelban lakott. Az mentette meg, hogy ugyanattól a tanácsadó cégtől volt ott még három amerikai kolléga.
A helyzet iróniája, hogy ebben a véletlenszerű csoportban a magány volt az, ami összehozta őket.
Amy azt mondta, hogy „ezeket az embereket valószínűleg nem választottam volna a barátaimnak, de olyan helyzetben, ahol mindannyian ennyire elszakadva éreztük magunkat, együtt elég erős érzelmi köteléket hoztunk létre”. Egy másik munka miatt Amynek és kollégáinak néhány hetente Washingtonba kellett utaznia, ezért minden alkalommal, amikor kijelentkeztek a hoteljukból, mindjárt lefoglalták a szobáikat a következő útra. Az egyik héten csak egy szabad szoba volt. Amy kollégája azt javasolta, osszák meg. Amy úgy emlékszik vissza, hogy „úgy nézhettem rá, mint olyanra, akinek négy feje van, mert ez volt az utolsó dolog, amit tenni akartam”. A két nő kedvelte egymást, de a kapcsolatuk addig felületes volt. „Azzal viccelődtem, hogy ő biztosan akárkivel megosztotta volna a szobát, annyira extrovertált, én viszont nem. De aztán úgy gondoltam, hát jó, legyen.” Amikor beköltöztek a közös szobába, rájöttek, hogy több mindenben hasonlítanak egymáshoz, mint gondolták. Valójában annyira kedvelték egymást, hogy úgy döntöttek, a projekt hátralévő hat hetében is együtt laknak, és barátok lettek. A mai napig közel állnak egymáshoz. Amikor megkérdeztem, mi az, ami összetartja ezt a kapcsolatot, Amy így felelt: „Tényleg úgy éreztem, hogy önmagam lehetek. Persze beszéltünk a munkáról, de beszéltünk az életről is. Kellemetlen szakításon volt túl. Sokat beszéltünk arról, hogy mit akarunk a karrierünktől és az életünktől.” Napjaink hektikus világában ritka az ilyen nyíltság és kölcsönös támogatás, különösen a bolygót körbeutazó üzletemberek között, akik munkájuk nagy részét a távolban végzik. Amy szerint az üzleti ügyben utazók magányának egyik legfőbb oka az út közbeni kapcsolatok hivatalos jellege. Nemcsak a fogyasztókról és az ügyfelekről beszélt, hanem az utazás közben előforduló mindennapi kapcsolatokról. „A légiutas-kísérő talán úgy viselkedett, mintha törődne velem, de ez volt a munkája, és ugyanez a helyzet az éjszakai hotelportással. Az egész csak arról szólt, hogy egyik helyről eljussak a másikba, fizessek az embereknek, hogy valamit megtegyenek nekem, aztán egy másik helyre menjek. Néha kollégákkal utaztam, vagy olyan ügyfelekkel találkoztam, akiket kedveltem, de ennek az egésznek nem volt érzelmi összetevője.”
Az elidegenedés problémája viszont nem korlátozódik azüzletemberekre vagy a világutazókra.
A hatékonyságért cserébe mindannyian egyre több valódi emberi kontaktust engedünk kicsúszni a mindennapi életünkből. Emlékszem, hogy örültem, amikor megjelentek a házhoz szállító szolgáltatók. Mondtam Alice-nek, hogy megszabadítanak bennünket attól, hogy ide-oda furikázzunk az üzlet és az otthonunk között. De a bevásárlás volt az a hely, ahol találkoztunk a barátainkkal a környékről, miközben válogattunk az ételek vagy a bébiétel-lehetőségek között. Ott ismerkedtünk meg azokkal, akik segítettek fellelni a nehezen megtalálható árukat, és ahol együttéreztünk más szülőkkel a síró gyerekek miatt. Ezek a látszólag apró interakciók fontos részét képezték annak, ami összekapcsolt bennünket a helyi közösségünk szövetével. Hozzájárultak a valahová tartozás érzéséhez. A legnagyobb kihívás, amivel a kapcsolatok megtartása során szembe kellett néznünk, talán a változás puszta tempója volt. Az emberek úgy épülnek fel, hogy képesek az alkalmazkodásra és az evolválódásra, de szükségünk van időre az új információ és viselkedési rendszerek feldolgozásához, és ahhoz, hogy alkalmazkodjunk az új társadalmi szabályokhoz és elvárásokhoz. Az új technológiáknak hosszú időre volt szükségük a fejlesztéshez, teszteléshez és az elterjedéshez. Ahogy Rita Gunther McGrath a Harvard Business Review-ban megírta, 3 1900 előtt évtizedekbe telt, amíg Amerika háztartásainak felébe bekötötték a telefont. Egy évszázaddal később a mobiltelefonok ezt az ugrást mindössze öt év alatt hajtották végre.
És a tempó egyre csak gyorsul.
A gyártóknak 2008-ban nagyjából hatvan hónapra volt szükségük egyetlen autó megtervezéséhez, ám mindössze öt évvel később a tervezési ciklus ennek nagyjából a felére csökkent. Ez a szédítő sebesség azt jelenti, hogy a mesebeli varázslótanonchoz hasonlóan alig van időnk, hogy hozzászokjunk az egyik újításhoz, aztán már itt is van az újabb applikációk, eszközök és platformok csoportja. A technológiai fejlődés arra ösztönöz, hogy tartsuk a tempót. Ez a ki nem mondott sürgetés feszültséget okoz a társadalom hálójában. Akik nem tudnak lépést tartani, azok lemaradnak, akik lépést tudnak tartani, azok folyamatosan hajkurásszák az új dolgokat. Mindezt nemcsak kíváncsiságból teszik, hanem azért, mert a „lépést tartani” szinonimájává vált annak, hogy versenyképesek vagyunk. Akár tudatosítjuk, akár nem, a változás tempója olyan benyomást keltett bennünk, hogy csak két választásunk van: gyorsan alkalmazkodunk, hogy piacképesek, a munkaerőpiacon alkalmazhatók és kívánatosak legyünk, vagy visszaesünk és veszítünk. Ez versengő helyzetet hoz létre a hagyomány és az innováció, az öreg és a fiatal, az online és a fizikai közösségek, valamint az üzleti és az emberi interakciók között. Ezek az átható feszültségek különbözővé teszik a modern magányt mindentől, amit a korábbi generációk valaha megtapasztaltak.
A változó közösségi hálózatok ma gyakran megelőzik a családi hálózatokat.
Vannak olyan robotjaink, amelyek társként működnek az idősek számára, és virtuális játszótársak, amelyek az emberi barátokat helyettesítik. A kibertér játékai a gyerekeket egyedül, a szobájukban tartják ahelyett, hogy szemtől szemben kapcsolatban lennének társaikkal. Mindez pedig olyan gyorsan történt, hogy csak kevesen realizáljuk, mit jelentenek ezek a változások a társadalmi életünkre, képességeinkre és lelkünkre nézve. Valójában úgy ingunk ideoda, mint az ágak az erős szélben anélkül, hogy rájönnénk a dolgok nyitjára, miközben akaratlanul szem elől veszítjük, hogy mi és ki számít nekünk. Még mindig megvan bennünk a kapcsolatokra huzalozottság, de minél több időt és figyelmet pazarolunk a gépekre, annál nagyobb a kockázata annak, hogy ezek a társadalmi rendszerek nem működnek jól, és a mellőzés miatt cserben hagynak bennünket.
