Valamikor a közeli jövőben, amikor a globális klímaváltozás miatt egymás után halnak ki a fajok, Franny Lynch eltökéli, hogy követi a sarki csérek utolsó ismert kolóniáját az egész földgolyót átszelő utazásukon. Az apró madarak évente kétszer teszik meg az északi sarkkörtől a déli sarkkörig tartó távot, és a tudósok szerint ez lesz utolsó vándorlásuk, miután élőhelyeik pusztulása miatt nem élik túl az utat.
A fiatal nő a kihalt tengereket hiábavalóan kutató halászhajó, a Saghani fedélzetén ered a madarak nyomába a kiüresedő világban, valódi céljai azonban nem csupán a legénység többi tagja, hanem önmaga előtt is rejtettek. Milyen traumák, tragédiák és kétségbeesett remények hajtják őt és a legénységet ezen az őrült úton, Grönland partjaitól az Antarktisz olvadó jégmezőiig, és miért akar vándorlása végén Franny véget vetni az életének?
Az ausztrál írónő, Charlotte McConaghy műve első sorától kezdve rabul ejt, magával ragadó utazás a végső kétségbeeséstől az esélytelenség dacára feltámadó reményig.
Az utolsó vándorlást az Amazon szerkesztői 2020 legjobb regényének választották, és A korona főszerepét játszó Claire Foy készít belőle filmadaptációt Benedict Cumberbatch közreműködésével.
Charlotte McConaghy: Az utolsó vándorlás
Csak a szerencsének köszönhetem, hogy látom megtörténni. Verdeső szárnyai a hajszálvékonyságú drótot csapkodják, miközben a kosár gyengéden ráborul.
Felülök.
Először mintha észre sem venné. De mégis tudja, hogy már nem szabad. Az őt körülvevő világ egy kicsit – vagy nagyon – más lett.
Lassan, habozva lépek közelebb, nem akarom megriasztani. Az üvöltő szél arcomba és orromba mar. Fajtársai beborítják a jeges sziklákat, és a fejünk fölött köröznek, de gyorsan kitérnek az utamból. Bakancsom alatt megreped a jég, és látom, ahogy felborzolja a tollait, az első, tétovázó szárnycsapást, a „most kiszabadulok!” pillanatát. A párjával együtt épített fészke kezdetleges, nem több, mint egy halom fű és ág a kövek közötti hasadékban. Nincs rá szüksége – fiókái már maguk buknak a víz alá az élelemért – de mégis visszatér ide, mint az összes anya, aki képtelen elereszteni a múltat. Visszatartom a lélegzetem, miközben óvatosan felemelem a kosarat.
Csak egyszer csap a szárnyaival, a hirtelen kitörő ellenszegülésnek hideg kezem vet véget, ahogy tenyerembe veszem.
Gyorsnak kell lennem. A begyakorlott mozdulatoknak köszönhetően az vagyok, ujjaim sebesen húzzák fel a lábára a pántot egészen a tollazat alá. A válaszként kiadott hangot túl jól ismerem: majdnem minden éjszaka ezt hallom álmaimban.
– Sajnálom, mindjárt megvagyunk, mindjárt megvagyunk.
Remegek, de nem hagyom abba; most már megérintetted, megbillogoztad, ráerőszakoltad emberi lényedet. Milyen gyűlöletes!
A műanyag szorosan fut körbe a lábán, rögzíti a jeladót. Az aprócska készülék felvillan, jelzi, hogy megfelelően működik. Épp elengedném, amikor megmerevedik a kezeimben, és csak heves szívdobogását érzem a tenyeremben.
Tap, tap, tap. Annyira sebes, annyira törékeny.
Csőre vöröse olyan, mintha vérbe mártotta volna, erősnek, ádáznak tűnik. Visszarakom a fészkébe, és a ketreccel a kezemben hátraoldalazok. Azt akarom, hogy a szabadságba robbanjon, a düh hajtsa a szárnyait, és így is tesz, dicsőséges a szárnyalása. Vörös lábak és vörös csőr, fekete tollsapka. Farka ikerpengékből áll, szárnya vonalai élesek és elegánsak.
Figyelem, ahogy a levegőben köröz, és próbálja megérteni teste új részét. A jeladó nem hátráltatja – akkora csak, mint a kisujjam körme, és pihekönnyű – de nincs a kedvére. Hirtelen ádázul vijjogva csap le rám. Izgatottan elvigyorodom, miközben arcomat védve alábukok, de nem csap le újra. Visszatér a fészkére és elhelyezkedik, mintha még mindig a tojásait kellene védenie. Az elmúlt öt perc meg sem történt a számára.
Hat napja vagyok itt teljesen egyedül. A sátramat a tengerbe fújta tegnap éjjel a viharos szél, miközben az eső könyörtelenül záporozott alá a testemre. Több mint tucatnyi alkalommal csípték meg a fejemet és kezemet az égbolt legvédelmezőbb lényeinek tartott madarak, de eközben három sarki csérre sikerült felhelyeznem jeladót. Vénáimat só tölti meg.
Megállok a domb tetején, még egyszer körülnézek, miközben a szél elcsendesedik egy pillanatra. A körülöttem elterülő vakító jégmezőt a fekete-fehér óceán és a távoli szürke horizont övezi. Még most is égszínkék jégdarabok lebegnek a vízen, hiába járunk a nyár közepén. Az eget és a földet többtucatnyi sarki csér tölti be – talán az utolsók az egész világon. Ha képes lennék bárhol megmaradni, akkor ezt a helyet választanám.
De a madarak nem maradnak itt, és így én sem.
[...]
Az éjféli nap indigóba öltözteti a világot, és a fény gyerekkorom színterére emlékeztet, Galway különleges kékjére. Jó részét láttam már a világnak, és mindig meglep, hogy mindenhol mások a fények. Ausztrália világos és kemény. Galway mintha elkenődne, gyengéd homályosság. Itt az élek metszőek és hidegek.
– Mit szólnál, ha azt mondanám, megtalálom neked a halakat?
Ennis felvonja a szemöldökét. Kis ideig hallgat, majd rám néz.
– Azt gondolnám, hogy a madaraidról beszélsz, és azt mondanám, hogy ez illegális.
– Csak a nagy halászhajók által használt, az összes környező tengeri életet és madarakat elpusztító halászati módszerek miatt illegális. Ti nem használtok ilyeneket ezzel a kisebb hajóval.
A madarak biztonságban lennének, különben nem is vetném fel ezt.
– Látom, képben vagy.
Bólintok.
– Szóval valójában miről beszélünk, Franny Lynch?
Előbányászom a papírokat a hátizsákomból, majd visszatelepedem Ennis mellé. Közénk teszem a dokumentumokat, és megpróbálom kisimítani a gyűrődéseket.
– A sarki csérek vándorlási mintáit kutatom, pontosabban azt, hogy a klímaváltozás hogyan változtatta meg a repülési rutinjukat. Azt hiszem, te is tudod, miről van szó, elvégre ez pusztítja el a halakat is.
– És minden mást.
– És minden mást.
Vet egy pillantást a papírokra, de nem hibáztatom azért, hogy nem mélyed el bennük – egyetemi pecséttel ellátott, tömény tudományos szövegekről van szó.
– Ismered a sarki cséreket, Ennis?
– Láttam már őket errefelé. Most van a költési idényük, nem?
– Így van. A sarki csér vándorlása a leghosszabb az állatvilágban. Az Arktisztól egészen az Antarktiszig repülnek, aztán vissza egy éven belül. Ez elképesztően nagy távolság egy ekkora madárnak. És mivel egy csér akár 30 évig is elél, az élete során mintegy háromszor teszi meg oda-vissza a Föld–Hold távolságot.
Ez láthatóan felkelti a figyelmét.
Mindketten hallgatunk egy pillanatig, miközben a csendet a törékeny, fehér szárnyak szépsége tölti be. A madarak bátorságára gondolok, és könnyek gyűlnek a szemembe. Ennis pillantása azt sugallja, hogy talán valamennyire megérti az érzelmeimet. Megtöröm a csendet:
– Követni akarom őket.
– A Holdra?
– Az Antarktiszra. Végig az Észak-Atlanti-óceánon az amerikai part mellett, északról délre, majd le, egészen a Weddell-tenger jeges vizéig, ahol megpihennek.
Ennis némán fürkész egy pillanatig.
– És ehhez kellene neked egy hajó.
– Igen.
– Miért nem egy kutatóhajó? Ki finanszírozza a kutatást?
– A Galway-i Egyetem, de megvonták tőlem a támogatást. Csapatom sincs már.
– Miért?
Óvatosan választom meg a szavaimat.
– Az itt lévő kolónia… a jelentések szerint az utolsó az egész világon.
Ennis mély levegőt vesz, de nem tűnik meglepettnek. Senkinek sem kell külön fejtágító az állatok kihalásáról; évek óta nézzük a híradásokat az élőhelyek pusztulásáról, egymás után nyilvánítják az egyes fajokat először veszélyeztetetté, majd kihalttá. Nincsenek immár majmok a természetben, egyetlen csimpánz, orangután és gorilla sem él az esőerdőkben, ahogy egyetlen más állat sem. A szavannákat egykor benépesítő nagymacskákból évek óta egyetlen példányt sem láttak, ahogy azokból az egzotikus lényekből sem, akik miatt valamikor a szafarikat szervezték. Nincsenek már medvék az egykor fagyos északon, sem hüllők a túl forró délen, a világ utolsó farkasa pedig tavaly télen halt meg fogságban.
Alig maradt valami a természetes élővilágból, és mindannyian jól ismerjük ezt a végzetet.
[...]
Csend tölti be az óriási előadótermet. Kicsinek tűnik a pulpitus mögött, és mégis elég nagy, hogy uralja a teret. Elég hangos, elég erős. Minden egyes szavát magunkba isszuk, még akkor is, ha ezek nem az ő szavai, ha épp Margaret Atwood sorait ismétli.
– Kétszáz millió éven keresztül voltak itt – folytatja –, és egészen a közelmúltig tízezer különböző fajuk élt. Az étel felkutatása során fejlődtek ki, minden más állatfajnál távolabb merészkedtek a túlélés érdekében, és így az egész Földet kolonizálták. A koromsötét barlangokban élő zsírfecskéktől a kietlen tibeti fennsíkon élő indiai lúdig. A vörhenyes kolibritól, amely túlélte a négyezer méteres fagyos magasságot, a fakó keselyűig, amely egészen a kereskedelmi repülőgépek magasságáig volt képes szárnyalni. Ezek a rendkívüli teremtmények voltak a föld legsikeresebb állatai, miután merészen megtanultak mindenhol megélni.
A szívem túl sebesen ver, nyugalmat erőltetek magamra, hogy lassabban lélegezzek, és befogadjam az egészet.
Hogy kiélvezzem, és minden egyes részletre emlékezzek, mert túl hamar kell búcsút mondanom tökéletes szavainak.
A professzor kilép a pulpitus mögül, és széttárja a karját.
– Az egyetlen valódi fenyegetést mi jelentettük. Az 1600-as évek során a Procellariidae családba tartozó bermudai viharmadarat, Bermuda nemzeti állatát egészen addig vadászták a húsáért, amíg kihaltnak nem vélték. Csak 1951-ben találtak a vakszerencsének köszönhetően 18 párra, amelyek egy apró sziget szikláin rejtőztek. Sokszor magam elé képzelem ezt a napot.
Megtorpan, mintha most is így tenne, és csodálom az előadóterem fölötti hatalmát. Én is vele vagyok azokon a sziklákon, együtt bukkanunk rá a magányos madarakra, fajuk utolsó túlélőire. Folytatja az előadást, hangja keményebb, ellentmondást nem tűrő:
– Második támadásunkat már nem élték túl. Ez sokkal kegyetlenebb, sokkal áthatóbb volt. A fosszilis üzemanyagok elégetésével megváltoztattuk a világot, elpusztítottuk. Az éghajlat melegedésével az emelkedő tengerszint kimosta a bermudai viharmadarakat üregeikből, és a tengerbe fulladtak. Ez csupán egy a számtalan faj közül. És messze nem csak a madarak szenvedik meg ezt – ahogy arra már utaltam, a madarak a legszívósabbak. A hőmérséklet emelkedésének köszönhetően eltűntek a jegesmedvék. Nincsenek már tengeri teknősök, miután a szintén emelkedő tengerek elmosták az öblöket, ahol annak idején tojásaikat rakták. A 30 fok fölötti hőmérsékletet nem bíró gyűrűsfarkú erszényes végzetéhez elég volt egyetlen hőhullám. Az oroszlánok a véget nem érő szárazságokban hulltak el, az utolsó rinocéroszokkal orvvadászok végeztek.
És így tovább.
Ez csak néhány azok közül, amelyeket mindannyian ismerünk, az állatvilág sztárjai, de ha nekiállnék felsorolni azokat a teremtményeket, amelyeket élőhelyük megsemmisítése révén kipusztítottunk, egész nap itt lennénk. Több ezernyi faj van a kihalás szélén ebben a pillanatban, és senkit sem érdekelnek. Kiirtjuk őket. Azokat a lényeket, amelyek az evolúció révén mindent túléltek, kivéve minket.
