Adott egy Nyúlketrecnek csúfolt lakópark, ahol furcsa és zűrzavaros sorsú emberek élnek. Többek között itt lakik az online gyászjelentéseket író Joan is, a babáját kétségbeesve ringató anya, Hope, egy tévé előtt idegeskedő idős házaspár és Blandine, a gyönyörű és intelligens kamaszlány. Na meg Todd, James és Malik, akiket cserben hagyott az állami gondozás. Tess Gunty szellemes és provokatív, New York Times-bestseller regénye egy sűrű júliusi hét történetét meséli el, amely egy bizarr erőszakos eseménybe torkollik. Olvass bele!
Tess Gunty: Isten hozott itthon (részlet)
Túlvilág
Július tizenötödikén hétfőn, délután öt körül – két nappal azelőtt, hogy elhagyja testét – Blandine Watkins megáll a mosoda előtt, és mielőtt északkeletnek indulna, azon gondolkodik, hogy vajon amit aznap este megtenni készül, erkölcsös vagy erkölcstelen színben tünteti fel majd őt. Az erő az erény egyik megnyilvánulása, ezt tudja, és úgy gondolja, minden cselekedet egyben morális állásfoglalás is. Eszébe jut egy szövegrészlet, melyet Hildegard von Bingen írt körülbelül kilencszáz évvel ezelőtt. „Az akarat készíti elő a cselekvést, az elme befogadja, és a gondolat ad testet neki. Ennek a folyamatnak azonban feltétele, hogy a cselekedeteket megkülönböztessük a jóról és rosszról való tudásunk szerint.” Blandine-nek bőven van akarata – Hildegard szerint „az akarat az, ami minden cselekedetet készre süt a kemencében” –, gondolatai is vannak, de nem lehet, hogy hiányzik belőle az erkölcsi érzék? Pár percig gondolkozik a kérdésen, majd rájön, hogy annyira nem is érdekli.
Ahogy a mosodai padon üldögél, Blandine megpróbálja megmozgatni az izmait, megpróbál kiszabadulni a testéből, közben a mosógépek nedves zajára figyel. Tompa pénzügyi jellegű düh lüktet a veséjénél. Eszébe jut a városfejlesztési terv, mely alapján le fogják rombolni a Chastity Valley-t, egy hatalmas buja parkot, az utolsó jó helyet Vacca Vale-ben. Elege van ezekből a kétdimenziós gonosztevőkből. Ha már gonosz, legyen árnyalt és összetett. Hősnek álcázva.
Két teli kordbársony táska várakozik a lábainál mint két házőrző eb. Az ingyen kávé ebben a szegényes mosodában mindig meghatja őt. Megpróbál a kávéillatra fókuszálni, de valami erőszakos belső energia forr benne. A térde egyfolytában remeg.
Hétfőként általában üres a mosoda, de ma este egy nő ül Blandine-nel szemben, tekintetét egy a linóleumpadlón árválkodó zoknira szegezi. Nem lát, pislogni se pislog. Haja egérszínű, frufruja rövidre vágva, és bár meleg van, kötött gyapjúruhát visel. Negyvenes lehet. Testtartása egy kérdőjelet formáz, arca semmilyen, ósdi szemüvegkeretet visel. Magánya szembeszökő, akárcsak a kereszt a nyakán. Könnyen meggyőzne bárki, hogy sosem láttad, még ha mindennap találkoztok is. Ahogy könnyen elhinnéd azt is, hogy mindennap találkoztok, még ha nem is láttad előtte sosem. Talán már kértél útbaigazást tőle; nevet is adtál neki: Susan, könyvelőnek képzelted; és úgy gondoltad, biztosan van madáretetője. Talán a szomszédod. A rokonod. Bárki lehet. Blandine ijesztőnek találja a benne gyűlő energiákat, ezért elhatározza, hogy megszólítja a nőt.
– A Nyúlketrecben lakik? – kérdezi. – Ismerősnek tűnik.
A nő arca megrándul.
– Igen. – A hangja, mint az áldozati ostya: könnyű és íztelen. Blandine nincs megkeresztelve, de azért néha elmegy a katolikus misére, és áldozik. Úgysem kérik a személyiket.
– Hányadik emeleten?
– A másodikon.
– Én a harmadikon. Melyik ajtó?
A nő megvizsgálja Blandine-t, mintha átvilágítaná, nincsenek-e sötét szándékai.
– C2.
– Az pont alattunk van – válaszol mosolyogva Blandine. – Mi a C4-ben lakunk.
– Óóó…
– Furcsa, nem? Hogy olyan közel lakunk és semmit nem tudunk egymásról.
– Tényleg az – válaszol udvariasan a nő. A mosógépre szegezi a tekintetét, láthatóan szívesen visszatérne az eredeti forgatókönyvhöz, mely nem vár el többet két idegentől, mint hogy egy-két félmosolyt váltsanak, jelezve ezzel, hogy nem akarják megkéselni egymást. Az ölében lévő mosószeres doboz kupakját csavargatja.
– Hogy hívják? – kérdezi Blandine.
A nő megfeszíti az állkapcsát, a vállát, a kezét.
– Joan.
– Joan. Örülök, hogy megismerhetem, Joan. Blandine vagyok.
Joan erőtlenül int.
– Hisz a túlvilágban? – kérdezi Blandine.
– Tessék?
– A túlvilágban.
– A túlvilágban?
– A halál utáni életben?
– A szót értem – válaszol Joan.
– Igen?
– Hogy értem-e?
– Hogy hisz-e benne?
Joan figyelmét egy óra vonja el.
– Gondolom. Igen. Katolikus vagyok.
– Úgy hangzik, nem biztos benne.
– Nem erről van szó. Csak váratlanul jött a kérdés.
– Úgy hangzik, tényleg nem biztos benne.
Joan keresztbe fonja a karját.
– Katolikus vagyok.
– Talán bizonyítékra vár.
– Ha az ember hisz, nincs szüksége bizonyítékra – válaszol Joan. Aztán elvörösödik.
– Igen, igen. A hit a bizonyíték hiányán alapszik – Blandine szünetet tart. – De én ezt mindig egy kicsit kegyetlennek találtam Isten részéről. Hogy visszatartja a bizonyítékot, ha már egyszer a Kozmikus Tojás olyan fontos. Hildegard von Bingen nevezi így: a Kozmikus Tojás. De igen, egy kicsit gyanúsan sóher dolog, hogy a háromezer évente megjelenő önjelölt prófétákon kívül nem ad nekünk semmit. Ráadásul a próféták történetei sem egymást erősítik. Szűz Mária egy pirítóson. Izomsorvadást gyógyítani. Túl sok, hogy bizonyíték nélkül elhiggyük, nem gondolja? Különösen, hogy annyi történet van versenyben, és a tét olyan magas. Pokol vagy mennyország. Örökre.
– Igazad lehet – mondja Joan.
– De Hildegard azt mondja, Isten megmondta neki… egy pillanat, mindjárt megtalálom, várjon… – Blandine a Női misztikusok antológiája című kötetet lapozgatja, és Joan legnagyobb rémületére, elkezdi hangosan olvasni: „Így mondta Isten Hildegardnak: Te, emberi teremtmény! Emberhez méltó módon többet szeretnél megtudni erről a magasztos tervről, de titoktartás pecsétje kerül rád; mert nem szabad kutatnod Isten titkait, csak amit az isteni fenség fel akar tárni. A hívők iránti szeretete miatt.” Blandine becsukja a könyvet, hunyorít.
– Hát, nem tudom. Könnyű kibúvónak tűnik, hogy Isten annyira szereti a hívőket. Mekkora önteltség!
Joan mérgelődik.
– Hát, nem tudom.
– Olvasta Dante Isteni színjátékát? – kérdezi Blandine.
Joan úgy reagál, mint akit csúfolnak.
– Nem.
– Olvassa el. Ha mást nem, legalább a Purgatóriumot. Pont olyan, mint Vacca Vale. Mintha egy útikönyv volna. Komolyan.
Joan teste kifacsarodik, annyira szeretne máshol lenni, Blandine is látja. Nem akar tovább papolni ennek a szegény nőnek, de úgy érzi, ha most abbahagyja a beszédet, saját borzasztó energiáinak örvénye magával rántja őt.
– Katolikus női misztikusokról olvasok mostanában – folytatja.
– Tényleg?
– Ismeri őket?
– Nem.
– Imádtak szenvedni – mondja Blandine. – Megőrültek érte.
Joan a bőrt kezdi piszkálni a körmén. Borzasztóan néz ki a körömágya.
– Hm.
– Nagyon furcsák voltak ezek a misztikusok. Például Boldog Taigi Annamária. Ő azt mondta, ha belenéz ebbe a… ebbe a napgömbszerűségbe, a jövőbe lát. Vagy a francia színésznő, Bossis Gabriella, aki írt egy könyvet, amelyben leírja lelki beszélgetéseit Jézussal. Szóról szóra, hihetetlen, nem? Vagy Neumann Teréz, aki a szent ostyán kívül nem evett és nem ivott semmit. Marie Rose Ferron hatéves korában látta meg először Jézust. Méghozzá Massachusettsben. Aztán ott van Galgani Szent Gemma. A szenvedély lánya. Sokszor rajtkapták, hogy éppen isteni eksztázis állapotában van, néha lebegett is. Látomásaiban rendszeresen megjelent az őrangyala és Jézus és Szűz Mária – az egész csapat – csak úgy, együtt lógtak. Nagyon szeretett volna „Jézusért szenvedni”.
Joan mosolya erőtlen.
– Nagyon vicces.
– Boldog Bolognai Mária is egy jó példa. Nehéz gyerekkora volt: alultápláltság, betegség betegség után, bántalmazó mostohaapa, és így tovább, a szokásos, de aztán mindennek tetejébe majd egy évig démonok szállták meg. Megvolt az összes tünet: félt a szenteltvíztől és a papoktól, nem tudott belépni a templomba, nem tudta felvenni a szentséget, kényszeresen leköpte a szentképeket. De a kedvenc részem, amikor időnként láthatatlan erők kezdték húzgálni a ruháját, ami halálra rémítette a barátait.
Joan felvonja a szemöldökét.
– Láthatatlan erők?
– De nekem nem is ez a legmeglepőbb. Hanem hogy barátai vannak. Hogy Mária aktív társadalmi életet élt, így megszállottan is. – Blandine a szívére teszi a kezét. – Hihetetlen.
– Nagyon furcsa.
– Aztán végül – folytatja Blandine, a beszéden keresztül menekülve a benne dúló vihar elől – egy püspök megáldotta Máriát, miközben útban volt az elmegyógyászatra, és állítólag kiűzte belőle a démont. Sok misztikust diagnosztizáltak pszichés betegségekkel, ami nem meglepő. Szóval épp amikor kezdtek jól menni a dolgok Máriának – a démonjaitól megszabadult, biztonságban volt, egészséges –, volt egy látomása, amelyben Jézus egy rubintköves eljegyzési gyűrűt húz az ujjára. – Itt Blandine egy pillanatra megáll. Általában igyekezett elkerülni, hogy az amely szót használja beszélgetések közben, csak hogy csökkentse az olyan emberek számát, akik ki nem állhatják. – És amikor a látomásból visszatért, ott látta a gyűrűt fizikai valójában a saját bal kezén. Bumm!
Blandine látja, hogy bár Joan nem akarja, ezt mégis érdekesnek találja.
– És mit csinált?
– Ó, nagyon megijedt. Aztán azt mondja Jézus: Vért fogsz izzadni. És mi lett? Vért izzadt. Egyfolytában. Bemocskolta a lepedőjét, mindent.
– De miért?
– Mit miért?
– Miért izzadt vért?
– Hogy Jézusért szenvedjen, gondolom.
– De miért így?
Blandine elgondolkozik.
– Ezt a könyv nem említi.
– Furcsa.
– És tudod, mi még furcsább? Egy barátja szerint, miután Mária ezt csinálta, mármint hogy vért izzadt, az egész szoba megtelt ezzel az… ezzel az illattal.
– Milyen illat volt?
– Nem tudom. Azt mondják, édes.
– Szörnyű – mondja Joan sötéten.
– Tudom. De azért nem volt olyan rossz. Jézus segített Máriának megjövendölni a második világháború végét, munkát szerzett a kishúgának… én a magam részéről ezt a Jézus-jegyese retorikát nagyon gáznak találom, minimum vérfertőző, de egy létező dolog. A legtöbb női misztikus beszámol hasonló tapasztalásokról. Jézus megjelenik nekik, és aztán… hát, megkéri a kezüket.
Az izzadságtól fénylik Joan arca.
– Nekem ez nem tetszik.
– Sokuknak stigmái voltak, amikor vérzik a csuklód, a lábfejed, az oldalad. És nem betegség okozza. Szent sebeknek is hívják. Mint Jézus sebei a keresztre feszítéskor.
– Tényleg?
– Így mondják. De ki tudja, tényleg így volt-e? A legtöbb női misztikus a „tisztább étkezés” jegyében éhezett. Mindig nagyon betegek voltak. Sokuk fiatalon halt meg. A szkeptikusok szerint a látomásaik csak migrének voltak. Szerintem az ember azt látja meg, amitől fél, vagy amit akar. Figyeljük a világot, az adatok harminc százalékát felfogjuk, a tudatalattink kipótolja a többit. – Blandine a kezét tördeli. – Nem vagyok biztos benne, hogy hiszek Istenben.
Joan leveszi a szemüvegét és hosszú ingével megtörli a lencsét.
– Az olvasás jó időtöltés.
– Néha az jut eszembe, csak éhesek voltak.
– Kik?
– A misztikusok.
Joan gondolkozik.
– Lehetséges.
Ami Blandine-nek segít, hogy összeszedje az összes akaraterejét, és odabenn, a fejében tartsa ezeket az ugráló, lökdösődő szavakat, azok Joan kelletlen, de mégis figyelemről árulkodó válaszai, nem pedig az ellenállása, hogy egyáltalán részt vegyen a beszélgetésben. Olyan érzés, mintha a pinceajtót próbálná bereteszelni a tornádó ellen, a térde is megroggyan, de végül sikerül. Joan is megkönnyebbül.
Nyitókép: Portré forrása: tessgunty.com - Lauren Alexandra Photography
