Ha a kötelező olvasmányokat említem, akkor talán kivétel nélkül mindenkinek rossz élmények jutnak eszébe. Pedig rengeteg olyan klasszikus történetünk van, amit ma is megérné elolvasni és szeretni. A Klasszikusok popritmusban című tanulmánykötet pont erre szeretne rámutatni, tizenhárom szövegen (és kötelezőn) keresztül mutatja meg, hogy az egykori olvasmányok egy új nézőpontból nézve izgalmasnak és újítónak tudnak hatni. A szerzők között találunk pszichológust, szociológust, pedagógust, természettudóst, írót és még sok egyéb szakmabelit, akik újabb és újabb értékeket mutatnak fel a régi szövegekből.
Ebben a részletben azt ismerhetjük meg, hogy Nyilas Misi, a Lény jó mindhalálig főszereplője talán nem is az a kis esetlen gyermek, akire mindannyian emlékszünk, hanem egy szuperszenzitív alkat, akit egyáltalán nem ért meg a környezete. A végén pedig még talán az is kiderül, hogy mindannyiunkban él egy Nyilas Misi.
Nagy Ádám (szerk.): Klasszikusok popritmusban (részlet)
Veszprémi Attila: Belső nyilasmisink, a szuperszenzitív hős (részlet)
Misi, a veszélyes és Misi, a csicska – pellengéren az iskola
Móricz nagyon tartott attól, hogy a felnőttek rajongása valahol majd félresiklik, és Misiből előbb-utóbb iskolai kötelező olvasmány lesz, így pedig el is vész az ifjú olvasók számára.[1] Határozottan féltette a regényt. Emellett sérelmezte, hogy kiadója még 1921-ben megjelentetett – az ő beleszólása és szerkesztői felkérése nélkül – egy rövidebbre húzott ifjúsági kiadást is.
Az ebben szereplő infantilis illusztrációkat egyenesen utálta.[2]
Mindebből érezhető, hogy az író korántsem zárta ki a fiatalokat: egy közös élményvilág gyerekkel és felnőttel egyaránt megosztható tükreként gondolt a regényre. Móricz Virág, az író legidősebb lánya írásos emlékezése nyomán tudhatjuk: apja elégedetten nyugtázta volna, ha a diákok „a pad alatt olvassák” a regényt.[3] Nem az ifjú olvasók miatt berzenkedett, hanem azért, mert sejtette: a regény valódi hírhozói üzenete, a betegítő társadalom ellen való fellázadásé elpárolog, ha a regény egy a társadalom újratermelésére használt intézmény rendszerében köt ki.
Ezzel összefüggésben arra a kérdésre, hogy miért lehet népszerű az oktatástervezésben ma is egy ilyen „iskolaellenes” regény, sokan próbálnak választ keresni. Egy ezek közül az lehet, amelyet egy 1929 telén zajlott izgalmas tanári vita sejtet. A Légy jó mindhalálig 1929-es színműváltozatának bemutatója kapcsán egy levélíró az Országos Középiskolai Tanáregyesületi Közlönyben azzal vádolta meg az előadást, hogy nem egyedi esetként tálalja Misi történetét, hanem általában mutatja betegítőnek az iskolavilágot, és ez hamis kép a jelenkor iskolájáról. A tanári közlöny szerkesztősége kiállt a levélíró mellett. Egy hónappal később azonban Ady Lajos, Ady Endre öccse, tanár és iskolaigazgató a Nyugat folyóiratban kifejtette, hogy mindennek pont az ellenkezője igaz: a negyven évvel azelőtt játszódó történet jól tükrözi, hogy 1930-ra mennyit fejlődött az iskola – így az előadás ehhez képest sötét iskolaképe a mai iskoláknak inkább dicsőségére válik![4]
A debreceni Kollégium igazgatójának egykori Móriczot üdvözlő beszéde is alátámasztja, valóban jól jöhetett a kortársi iskoláknak ez; az előadás tükrében rámutathattak saját, megszelídült voltukra. Akár hiteles volt ez a rámutatás, akár nem, az ebben rejlő presztízslehetőség részben magyarázhatja ennek az „iskolaellenes” regénynek a besodródását az iskolába, és a tanárok – nem egységes, de azért ma is széles körű – elfogadását, amelyen régóta csodálkozunk.
Ezzel szemben a diákok részéről a Légy jó mindhalálig mára talán a legtöbb abúzusnak kitett kötelező olvasmány.
Még az irodalomtörténészek, köztük Szilágyi Zsófia, a legfrissebb Móricz-monográfia megalkotója is több helyütt foglalkozik a kötelezőség által okozott, a regényt és főhősét az iskola kapuin kívül (is) érő erőszakkal, amely a „nyüszögő-nyafogó” főhőst sújtja.[5] A közoktatás taposómalmába kényszerített Misit ma sokszor hasonlóképp bullyingolják az olvasó (vagy csak beleolvasó) diákok, mint a történetben Török János vagy a tanárok bírói kara. Ilyen értelemben akár felelőtlen trollkodásnak is minősíthető, ahogy a regényt újra és újra a diákok közé vetik, hiszen ez utóbbiakat frusztrálja, Misiből pedig bokszzsákot csinál. Bár vannak ma is, akiket a történet megszólít, nagyon fontos volna a regény és a diákok valamiféle együttes védelme. Amíg ez nem valósul meg, a Nyilas Misi felé irányuló bántalmazás és a rendszeres, egymástól eltanulható áldozathibáztatás is újra és újra megtörténik majd, a jogosan bosszankodó diákok rossz helyre célzott agressziója pedig nemcsak a Misi személyiségvonásait hordozó kortársaikon csattanhat, de saját személyiségükre, önismeretükre is súlyosan visszahathat.
Szinte hallani a könyv kiáltozását is: „Én nem akarok kötelező lenni tovább!”
Evidensnek látszik: a regényt vagy ki kell menekíteni az iskolából, vagy erőszak nélkül, minden résztvevő üdvére ki kell kapcsolni az abúzust. Ez utóbbihoz azonban létező, életszerű és tudatosított kapcsolatra van szükség Misi és mindannyiunk közt.
A szuperérzékenység – Misi a tompultak között
Misit mai szóval egy szuperszenzitív, magyarul szuperérzékeny gyereknek is tekinthetjük. Ráadásul ez a „különös” személyiségvonás alighanem sokkal inkább közös emberi képességünk, vagy inkább: tehetségünk. Ha ezt megérezzük, akkor Nyilas Misit akár saját, egyéni hősünknek – azaz egy meglehetősen elrontott társadalom integráló erőszakosságával szinte segítség nélkül szembeforduló, ezzel szuperhősi cselekedetet végrehajtó gyerekalaknak – is láthatjuk. Ami beláthatóan elsősorban nekünk segít, nem az irodalomolvasás elidegenedett presztízsének. Ha a Légy jó mindhalálig belső történetére koncentrálunk, ha a (szuperhősi tettet egyedül lehetővé tévő) átélés regénybeli jeleneteit önmagunkba bevilágító ablaknak keretezzük át a közös olvasásban, akkor Nyilas Misi története fontos dolgokat segíthet nekünk újratanulni.
A HSP, azaz Highly Sensitive Person fogalom a klinikai pszichológus végzettségű, magánpraxist is fenntartó Elaine N. Arontól származik, aki a jelenséget (Sensory Processing Sensitivity, SPS) 1991-ben kezdte kutatni, majd 1996-ban könyvet írt róla, nem szorosan a klinikai pszichológus szakma számára, inkább rögtön az érintetteknek.[6]
Aron már ekkor úgy látta, hogy az emberek egészen nagy tömegére, kb. 15-30%-ára jellemző: ők a többieknél jóval intenzívebben élik meg a külvilágból és önnön pszichéjükből érkező hatások belső rezonanciáját, azaz: az élményeiket.
A szuperérzékenység fogalma mind a szakmában, mind a felelős amatőr lélekbúvárkodában hamar népszerűvé vált, a mai kutatások már háromféle vonástípusról beszélnek, amelyeket különböző ártalomtűrésű virágokról neveztek el: a pitypangok a leginkább, a tulipánok a közepesen, az orchideák a legkevésbé ilyenek. E kutatások egyre inkább felismerni vélik azt is, hogy az „orchidea”, vagyis szuperszenzitív személy soha nem csak a negatív hatásokra érzékeny különösen, hanem az éltető kapcsolódásokra is, tehát komplexen „szuper”. Persze ez a komplexitás a kevésbé érzékenyeknél is megfigyelhető, csak más előjellel: „az érzékenyebb egyének általában jobban reagálnak mind a káros, mind a támogató kitettségre, míg a kevésbé érzékenyek kevésbé reagálnak egy veszélyre, de kevésbé valószínű, hogy részesülnek a környezet pozitív aspektusaiból”.[7]
Arra, hogy a HSP nemcsak a bajokhoz, hanem a szeretethez, szabadsághoz, szépséghez – általában társadalmi normákon inneni valóságokhoz – is érzékenyen kapcsolódik, nagyon jó példa, hogy Misi a versek befogadásával (helyesebben: a verseknek való önátadással), illetve egy vers megalkotásával is milyen átszellemült, intim kapcsolatot ápol. A történet egyetlen más figurája sem viselkedik hasonlóképp érzékenyen, és emiatt bizony újra és újra erőszakot tesz Misi valóságán.
Fájdalmas látni például – mert nem gonosz, csak hibás –, ahogyan Doroghy Bella egy délutánon saját csábító játékterévé transzformálja Misi alakulóban lévő, de nagyon átszellemült versalkotói élményét.
A csábítást értsük jól: ez az a kommunikációs játszma, ahol a csábítónak egy percig sincs olyan szándéka, hogy betartsa, amit a csábítással ígér, sugall.
Ez az erőszak nemcsak az alkotás terén éri Misit. A legtöbben játszmán keresztül veszik fel vele a kapcsolatot – Bella, Török János, Gyéres tanár úr, Viola, időnként még Orczy is –, amely így nem emberi kapcsolódás, hanem manipuláció, a másik tárgyi használata. Misi viszont ilyet senkivel sem csinál. Amikor ő – egyébként a HSP-kre a szakma szerint jellemzően – a másik vélt reakcióira tekintettel, elővigyázattal tervez, akkor azt kényszerűen, saját védelmében teszi. Erre rengeteg példát látunk, a szülői levél óvatos fogalmazásától a bujkáló utcai navigációkon át egészen a reskontóval kapcsolatos kétségbeesett hazugságig. Mindez nem azért történik, mert Misi ennyire jó fej, hanem miután belül állandóan átélő, formázó, mindenhez kapcsolódó tudatállapotban van, ezért – bár tud vad lenni, de – egyszerűen nincs szüksége a belső elidegenedést letagadni segítő pótcselekvésre, azaz például mások tárgyi használatára.
[1] A regényt még Móricz Zsigmond életében felvették a 8. osztályos kötelező olvasmányok közé (Bayer, 2021): 1938-ból van adatunk arról, hogy a Békési Református Gimnázium olvasmányjegyzékében feltűnik a mű, bár a kötelezőség valószínűleg ekkoriban még nem folytonos. A széles körű kanonizáció később – Bayer írása szerint 1970-ben – következett be, innen datálható a regény azóta is évente meg-megújuló kötelező volta. További apró adalék a diákok 1920-as olvasási szokásairól, egy iskolai felmérés taníúsága szerint: „[…] A külföldiek közül id. Dumas, Dickens, Shakespeare, Sienkiewitz, Victor Hugo, Rostand, Goethe és Schiller […] jellemző a felsőbb középiskolások (VI-VIII. oszt.) nagyobb csoportjára. Egy kisebb részük választotta csak az ún. nyugatos-intellektuel olvasmányokat, melyek szerzői között találjuk Molnár Ferencet, Kiss Józsefet, Ady Endrét, Móricz Zsigmondot, Szomory Dezsőt és Kaffka Margitot” (Bara, 2007; kiemelés tőlem).
[2] Móricz, 2002:540.
[3] Szilágyi Zsófia megfogalmazása (Szilágyi, 2023:45) Móricz Virág emlékezései nyomán (Móricz, 2002:540).
[4] A vitát lásd itt: Sz. n., 1929: 161.; Sz. n., 1930:182–184.; Ady, 1930.
[5] Szilágyi, 2016.
[6] Aron, 1996.
[7] Lionetti és mtsai., 2018. Saját fordítás, kiemelés tőlem (a szerző).
