„A Nem a narancs az egyetlen gyümölcs se nem realista, se nem mágikus realista, se nem fantasy regény. Szokatlan, meglepő, formabontó. Provokál, felveszi a harcot a fertőző ideológiákkal. Célkitűzése, hogy úgy kérdőjelezze meg a szexualitásról, a nőkről, a vallásról, az identitásról, a társadalmi osztályokról és az ambícióról alkotott elképzeléseket, hogy a képzelet erejét és lehetőségeit hangsúlyozza, azért, hogy rávilágítson: nem feltétlenül azzal kell folyton foglalkozni, ami van, hanem azzal, ami lehetne, hogy legyen erő továbblépni, a rossz helyzetekből kilépni” – írta Jeanette Winterson 40 éve megjelent regényéről Tönkő Vera a Park kiadó vezetője. Akárcsak főhősét, a szerzőt is pünkösdista szülők fogadták örökbe. Az anya kitalálja a lány jövőjét: azt akarja, hogy misszionárius legyen belőle. Ám az iskolában beleszeret egy lányba, amit nem tűrnek el a szülei.
Olvass bele a Miért lennél boldog, ha lehetsz normális? és a Szenvedély szerzőjének első regényébe!
Jeanette Winterson: Nem a narancs az egyetlen gyümölcs (részlet)
Mint a legtöbben, én is sokáig anyámmal és apámmal éltem. Apám nézni szerette a birkózást, anyám birkózni szeretett, mindegy, mivel. Ő volt a fehér sarokban, és kész.
A legnagyobb lepedőket a legszelesebb napokon teregette ki. Akarta, hogy a mormon térítők bekopogjanak hozzánk. Választások idején a munkáspárti városban a konzervatív jelölt képét tette ki az ablakba.
Vegyes érzelmekről sosem hallott. Voltak barátok és voltak ellenségek.
Ellenségek:
Sátán (minden formájában)
Szomszéd
szex (minden formájában)
meztelen csigák
Barátok:
az Úr
a kutyánk
Madge néni
Charlotte Brontë regényei
csigaölő vegyszer
és kezdetben én is, mert bevett az Egész Világ ellen folyó pankráció csapatába. Furcsán viszonyult a fogantatáshoz; nem mintha nem lett volna képes rá, inkább kedve nem volt hozzá. Nagyon rossz néven vette, hogy Szűz Mária megelőzte. Így hát a következő legjobb megoldást választotta: kerített magának egy lelencet. Ez voltam én.
Nem tudok visszaemlékezni olyan időszakra, hogy ne éreztem volna különcnek magam. Nálunk nem voltak háromkirályok, mert anyám nem hitt semmiféle napkeleti bölcsben, de voltak birkák. Az egyik legelső emlékem, hogy egy birka hátán ülök Húsvétkor, anyám meg az Áldozati Bárány történetét meséli nekem. Az is volt vasárnaponként, krumplival.
Vasárnap az Úr napja volt, az egész hét legtevékenyebb napja; impozáns, mahagóniborítású rádiókészülékünk bakelitgombját tekergetve keresgéltük az állomásokat. Főleg a könnyűzenei adást hallgattuk, vasárnaponként viszont mindig a Világhíradót, hogy anyám nyomon követhesse misszionáriusaink haladását. Volt egy részletes Missziós Világtérképünk, az első oldalán a világ országai, a hátsón egy táblázat, benne az összes törzzsel és furcsaságaikkal. Kedvencem a 16-os számú volt, a kárpáti büzül törzs. Ők úgy tartották, hogy ha egy egér rátalál az ember levágott hajára, és fészket épít belőle, a haj tulajdonosa fejfájást kap. Ha a fészek elég nagy, a fejfájásból téboly is lehet. Úgy tudtam, még nem járt náluk misszionárius.
Vasárnaponként anyám korán kelt, és tíz óráig senkit nem engedett be a nappaliba. Ott imádkozott és elmélkedett.
Mindig állva imádkozott a térde miatt, ahogy Napóleon is lóhátról osztotta a parancsokat a magassága miatt. Meggyőződésem, hogy anyám Istenhez fűződő viszonya a testhelyzetéből fakadt. Tetőtől talpig ótestamentumi figura volt. Mit neki a szelíd húsvéti Bárány, ő kiállt az ügyért, a prófétákkal egy sorban harcolt, aztán meg kedvére duzzogott a fák alatt, ha a kellő pusztítás mégsem következett be. Gyakran mégis bekövetkezett, hogy az ő akaratából-e, vagy az Úréból, nem tudom.
Mindig pontosan ugyanúgy imádkozott. Először is hálát adott az Úrnak, amiért megérte az aznapi napot, azután hálát adott az Úrnak, amiért még egy napra megkegyelmezett a világnak. Azután sorra vette az ellenségeit, ami voltaképpen az ő katekizmusa volt.
Abban a pillanatban, ahogy felharsant a falon át az „Enyém a bosszú, én majd megfizetek – mondja az Úr”, feltettem a teavizet. Pont annyi ideig tartott, hogy fölforrjon a víz és elkészüljön a tea, amíg anyám elmondta a betegek névsorát. Roppant kiszámítható volt. Tejet öntöttem a teába, ő belépett, belekortyolt, és a következő három dolog egyikét mondta:
– Az Úr kegyes. (Szúrós szemmel néz ki a hátsó kertbe.)
– Miféle tea ez? (Szúrós szemmel néz végig rajtam.)
– Ki a legöregebb ember a Bibliában?
A harmadik persze számtalan változatban fordult elő, de mindig bibliai találós kérdés volt. Sok bibliai vetélkedőn vettem részt a templomban, és anyám azt szerette, ha nyerek. Ha tudtam a választ, újabb kérdést tett fel, ha nem, megharagudott, de szerencsére nem sokáig, mert meg kellett hallgatnunk a Világhíradót. Mindig ugyanúgy történt; leültünk a rádiókészülék két oldalára, ő a teájával, én egy notesszel és ceruzával, előttünk a Missziós Világtérkép. A rádióból felhangzó távoli hang elsorolta a különféle eseményeket, a megtérítetteket és a nehézségeket. Az adás végén IMAFELHÍVÁS volt. Mindent le kellett írnom, hogy aznap este anyám megtarthassa templomi beszámolóját. Ő volt a missziós titkár. A beszámoló nagy próbatételt jelentett nekem, mert azon múlt az ebédünk. Ha jól alakult, nem voltak halottak, és sok Pogányt sikerült megtéríteni, anyám húst sütött. Ha a Pogányok nemcsak megátalkodottak voltak, de gyilkosok is, anyám a délelőtt további részében Jim Reeves válogatott himnuszait hallgatta, nekünk pedig be kellett érnünk lágytojással és pirítóssal. Anyám férje engedékeny természetű ember volt, de ennek azért nem örült. Megsütötte volna maga is, ha anyám nincs mélységesen meggyőződve arról, hogy egyedül ő képes ebben a házban megkülönböztetni a serpenyőt a zongorától. Szerintünk nem volt igaza, szerinte viszont igen, és csakis ez számított.
Valahogy átvészeltük ezeket a délelőttöket, délután anyámmal elvittük sétálni a kutyát, apám pedig kipucolta az összes cipőt.
– A cipőjéről ismerszik meg az ember – mondta anyám. – Nézd csak meg a Szomszédékat.
– Az ital – mondta zordan, ahogy elmentünk a házuk mellett. – Azért vásárolnak a Maxi Ball Raktáráruházból. A Sátán maga is iszákos. (Anyám időnként teológiai megállapításokat tett.)
Maxi Ballnak raktára volt, olcsón adta a ruhákat, amelyek hamar tönkrementek, és bűzlöttek az ipari ragasztótól. A nyomorultak, a felelőtlenek, a legszegényebbek szombat reggelenként hajba kaptak, hogy fölmarkolhassák, amit lehet, aztán alkudozzanak az áron. Anyám inkább nem evett, mintsem hogy betegye a lábát Maxi Ballhoz. Belém is átültette ezt a viszolygást.
Ez a legkevésbé sem volt igazságos tőle, hiszen rengeteg ismerősünk járt oda, de anyámtól távol állt az igazságosság; ő vagy utált, vagy szeretett, Maxi Ballt pedig utálta.
Egyszer télen kénytelen volt ott fűzőt vásárolni, és még ugyanazon a napon, a vasárnapi istentiszteleten a fűzőből kibújt egy halcsont, és jól megbökte a hasát. Egy órán át nem tehetett semmit. Amikor hazaértünk, széttépte a fűzőt, és a halcsontokat a muskátlik karózására használta fel, kivéve azt az egyet, amit nekem adott. Még mindig megvan, és valahányszor spórolásra adnám a fejem, eszembe jut a halcsont, és meggondolom magam.
Anyámmal az utcánk végében emelkedő domb felé sétáltunk. A városunk a völgytől elorzott területen épült, zsúfolt hely volt meredező kéményekkel, kis boltokkal és egymás hegyén-hátán álló, kert nélküli házakkal. Körös-körül hegyek, a miénk egészen a Pennine-hegységig nyúlt, csak egy-egy farm vagy háborús roncs látszott itt-ott. Sok régi tank maradt erre, de a városi tanács elvitette őket. A város utcái egyenesen futottak felfelé a zöld hegyoldalba, mint egy olajfolt csápjai. A mi házunk egy hosszan elnyúló utcának majdnem a tetején volt. Macskakővel kirakott, egyenetlenül kövezett utca. Ha az ember felmászik a hegy tetejére, és lenéz, mindent lát, mint Jézus a hegytetőről, bár itt nem nagy a kísértés. Jobbra látszik a viadukt, mögötte az Ellison-telep, ott tartották évente a búcsút. Oda elengedtek egyedül is, azzal a feltétellel, ha hozok anyámnak egy doboz fekete borsót. A fekete borsó úgy néz ki, mint a nyúlbogyó, híg ecetes-húsleveses szószban főzik. Csodás íze van. A cigányok nagy felfordulást csináltak, egész éjjel mulattak, anyám paráznáknak nevezte őket, de egészében jól kijöttünk velük. Szemet hunytak, ha eltűnt pár karamellás alma, és ha kevesen voltak, meg nem volt pénzem, ingyen mehettem egy kört a dodzsemen. A lakókocsik körül verekedtünk, a magamfajták az utcából és az úrigyerekek a főutcáról. Az úrigyerekek a Brownie cserkészcsapatba jártak, és nem az iskolában ebédeltek.
Egyszer, amikor fekete borsóért mentem, már hazafelé indulóban az öregasszony elkapta a kezem. Azt hittem, meg akar harapni. Belenézett a tenyerembe, és nevetgélt.
– Na, te aztán sose mégy férjhez – mondta –, és sose férsz a bőrödbe.
Nem fogadott el pénzt a borsóért, azt mondta, gyorsan szaladjak haza. Szaladtam, szaladtam, próbáltam megérteni, mire gondolhatott. Amúgy sem akartam férjhez menni. Két nőt ismertem, akiknek nem volt férjük; már elég öregek voltak, anyámmal egykorúak. Ők vezették a papírboltot, néha, szerdánként a képregény mellé kaptam tőlük egy banános szeletet. Nagyon kedveltem őket, sokat beszéltem róluk anyámnak. Egyszer megkérdezték, van-e kedvem elmenni velük a tengerpartra. Hazaszaladtam, elfecsegtem a hírt, aztán kiürítettem a perselyemet, mert új homoklapátot akartam vásárolni, amikor anyám határozottan azt mondta, szó sem lehet róla. Nem értettem, ő meg nem magyarázta el. Visszamenni sem engedett, hogy megmondjam, nem mehetek. Aztán lefújta a képregényvásárlást is, azt mondta, vegyem meg máshol, egy távolabbi boltban. Sajnáltam. A Grimsbyben sosem kaptam banános szeletet. Pár hét múlva hallottam, hogy anyám erről beszél Mrs. White-nak.
Azt mondta, azok ferde hajlamúak. Azt hittem, talán valami vegyszert tesznek az édességekbe.
Nyitókép forrása: Tönkő Vera
