Milyenek az anyák, akik nem tudnak szeretni? A jó anya nem tökéletes, hiszen rengeteg szerepben kell helyt állnia, de ha azt erősíti a lányában, hogy higgyen abban, hogy értékes, valódi szeretetet ad. Dr. Susan Forward terapeutaként számtalanszor megtapasztalta, hogy mivel jár felnőttként, ha az anyánkkal mérgező kapcsolatunk volt. A nőkre fókuszál, hiszen hiszi, hogy nőként az anyánkkal való azonosulás és kötődés kulcsfontosságú abban, hogy nőiességünket, a családban és a munkánkban vállalt szerepeinket kialakítsuk.
Olvass bele a HVG Könyvek kiadónál megjelent kötetbe!
Dr. Susan Forward: Anyák, akik nem tudnak szeretni (részlet)
Bevezetés
„Emlékszem, Wisconsinban voltam üzleti ügyben, és mivel egész nap odabenn gubbasztottam, friss levegőre vágytam. A nap éppen előbújt, ezért annak ellenére, hogy kinn meglehetősen hideg volt, ebédszünetben úgy döntöttem, rövid sétára indulok. Megkerestem a lehető legnaposabb helyet, de igazi csalóka téli élményben volt részem: látszatra hét ágra sütött a nap, ott volt a verőfényes szikrázó illúzió, de egyáltalán semmi meleget nem adott. És akkor egy szomorú gondolat suhant át az agyamon – ez a napsütés pont olyan, mint az anyám.”
Heather, a törékeny alkatú, harmincnégy éves gyógyszergyári értékesítő, könnyekben tört ki, miközben erről beszélt. Éppen az első gyermekét várta, és rettegett, hogy esetleg olyan anya válik belőle, mint amilyen az ő anyja volt.
HEATHER: Tudja, sokáig el sem tudtam képzelni, hogy én magam is anya legyek. Nagyon szerencsésnek éreztem magam, amikor rengeteg rossz kapcsolat után megismertem Jimet, és rádöbbentem, hogy valaki tényleg tud engem szeretni. Régóta tervezzük a gyerekeket, de én túlságosan féltem, hogy valami nem stimmel velem. Például, hogy talán anyám minden ridegsége előtör majd belőlem, amint terhes leszek. Képtelen voltam elviselni a gondolatot, hogy a saját gyerekemmel valaha is ilyen lehetek Újra meg újra ilyen felkavaró történeteket hallok olyan nőktől, akik a fájdalom, a félelem és a káosz örökségét cipelik magukkal az anyjuk okozta mély sebek miatt.
A terapeutaként különféle klinikai körülmények között eltöltött több mint harmincöt évem alatt rengeteg Heatherhöz hasonló nővel találkoztam,
akik, akár tudatában voltak, akár nem, az őket felnevelő nők miatt érzelmeik ördögi körében vergődtek, és onnan igyekeztek kitörni. Szorongva és depressziósan, kapcsolati problémákkal, önbizalomhiánnyal küszködve érkeznek az ülésekre, és aggódnak, hogy vajon képesek-e önmagukért kiállni, illetve képesek-e szeretni. Néhányan meglátják az összefüggést az anyjukkal való kapcsolatuk és az életük nehézségei között.
Mások csak megemlítik, hogy „az anyám az őrületbe kerget”, de ezt a tényt másodlagosnak tekintik ahhoz a problémához képest, amellyel egyébként hozzám fordulnak.
Gyakran zavaros, félrevezető üzeneteket igyekeznek kibogozni magukban, és csak remélni merik, hogy rosszul értelmezik a múltból magukkal cipelt fájdalmuk okait.
Muszáj volt többet megtudnom a Heather lelkében az anyasággal kapcsolatban lappangó félelmekről, ezért megkértem, mondja el, pontosan mit ért az anyja „minden ridegsége” megfogalmazás alatt: milyen viselkedés az, amitől ennyire tart, milyen anyává nem szeretne válni. Habozva kezdett bele:
HEATHER: – Olyan volt, mintha az anyámnak két énje lett volna. Szülinapi zsúrokat rendezett nekem, olykor eljött az iskolai rendezvényekre, sőt még a barátaimmal is tudott kedves lenni. Csak hát volt ez a másik énje…
– És az milyen volt? – kérdeztem.
– Hát, szörnyen sokat kritizált engem, de igazság szerint a legtöbbször tudomást sem vett rólam, mintha nem lennék érdemes a drága idejére. Nem is tudom, talán a kedvesség csak a külvilágnak szólt. De azt tudom, hogy semmiképp sem éreztem magam biztonságban a közelében, nem volt köztünk igazi kötődés vagy kedvesség…
Soha nem éreztem úgy, hogy fontos lennék neki. Olyasmi voltam számára, amivel foglalkoznia kellett, de csak, amikor neki épp megfelelt.
Persze sok volt a dolga. Ki róhatná fel egy egyedülálló anyának, hogy folyton leköti valami a figyelmét?
Sok más nőhöz hasonlóan Heather is kertelés nélkül tudott beszélni arról, hogyan bánt vele az anyja. Ugyanakkor igyekezett minimalizálni az őt ért fájdalmat és mindenáron olyannak akarta látni az anyját, amilyen nem volt: szerető anyának.
Mitől lesz valaki jó anya?
A jó anyának nem kell tökéletesnek lennie, sem a mártírságig önfeláldozónak. Minden anyának megvan a maga érzelmi csomagja, megvannak a saját sebei és a saját szükségletei. Talán olyan állása van, hogy a munkájában nem szeretne kompromisszumokat kötni, ezért időnként nem áll a lánya rendelkezésére. Olykor elveszítheti a türelmét, és olyasmiket mondhat vagy tehet, amit később megbán. Ám ha a rá általában jellemző viselkedésével azt erősíti a lányában, hogy higgyen a saját értékességében, és ha gyermekében az önmaga iránti tisztelet, bizalom és biztonságérzet kialakulását segíti elő, akkor jól végzi a feladatát, mindegy, hogy csodálatos, vagy csak elég jó anya. Akkor érezhetően, megbízható módon valódi szeretetet tanúsít a gyermeke felé.
Heathernek és rengeteg más nőnek nem ilyen anya jutott. Nekik a gondoskodó szeretetet és figyelmet mindig csak cseppenként adagolták.
A zárt ajtók mögött az időnként megvillantott melegség helyét anyjuk külvilág elől rejtve maradó valódi énje vette át: aki folyton lehordja a lányát, versenyez vele, fagyos távolságtartással tudomást sem vesz róla, az eredményeiért maga zsebeli be az elismerést, nem támogatja vagy akár bántalmazza is őt. Szeretetről szó sincs. A szeretet mindent átható, következetes viselkedés, és azok a nők, akiknek a Heatheréhez hasonló anyával kellett beérniük, ki voltak éhezve az effajta gondoskodó odaadásra.
Az anyai szeretet hiányának súlyos következményei
Fájdalmas így felnőni, megsebzi a lelkünket. A lányok az anyjukkal való azonosulás és kötődés segítségével alakítják ki saját, éppen formálódó nőiségüket. Ha azonban ez a kulcsfontosságú folyamat torzul – mert az anyánk bántalmazó, fojtogatóan ránk telepszik, depressziós, elhanyagol vagy folyton kritizál minket, illetve távolságtartóan viselkedik –, akkor magunkra maradunk, és egyedül, küzdelmek árán kell rájönnünk, kik is vagyunk valójában és hol a helyünk a világban.
Az ilyen anyák lányaiban ritkán merül fel, hogy az anyjuk nem szerette őket, vagy még súlyosabb esetben, hogy kifejezetten rosszul bánt velük. Túl nehéz lenne ezt beismerni, és ha csak fontolóra veszi ezt a lehetőséget egy gyerek, azonnal szorongani kezd, hiszen a túlélése függ az egyik legfontosabb gondviselőjétől.
Egy gyerek számára sokkal biztonságosabb azt hinni, hogy „ha valami gond van közöttünk, az azért lehet, mert velem nincs rendben valami”. Egy kislánynak egyszerűbb úgy igazolni anyja bántó viselkedését, hogy elkezdi önmagát vádolni, és az az érzés alakul ki benne, hogy biztos ő nem felel meg, ő a rossz. Ezt az érzést aztán felnőttként is tovább hordozza magában, mindegy, milyen sikeres vagy mennyire szeretik mások, beleértve a saját gyerekeit is.
Egy szeretni képtelen anya által szüntelenül kritizált, figyelemre sem méltatott, bántalmazott, elnyomott kislányából olyan felnőtt válik, aki azt gondolja magában:
soha nem leszek elég jó vagy szerethető, sem elég okos, szép vagy mások számára elfogadható ahhoz, hogy kiérdemeljem a sikert és a boldogságot.
Belül egy hang folyton azt suttogja: Hiszen, ha méltó lennél a tiszteletre és szeretetre, akkor az anyád is szeretett és tisztelt volna. Ha ehhez a kislányhoz hasonlóan minket is olyan anya nevelt fel, aki képtelen volt megadni nekünk a szeretetet, amelyre pedig olyan nagy szükségünk lett volna, akkor jó eséllyel magunk is úgy éljük a napjainkat, hogy hatalmas űr tátong az önbizalmunkban, és folyton egyfajta üresség és szomorúságérzet kísér. Soha nem érezzük teljesen jól magunkat a bőrünkben, talán még abban sem bízunk, hogy képesek vagyunk szeretni. És addig nem élhetjük a saját életünket, amíg be nem gyógyítjuk a lelkünkben tátongó anyasebet.
Ezért írom ezt a könyvet
A Heatherrel való ülésünk újra erre a fájdalmas valóságra világított rá, és a találkozás után még sokáig nem tudtam kiverni őt a fejemből. Intelligens volt, vonzó és tehetséges, mégis, mintha ezeket a tulajdonságokat ő nem látta volna. Kétségei voltak, vajon képes-e szeretni és hogy ő maga szerethető-e, sőt arra is rájöttem, hogy szélhámosnak érezte magát, mi több, félt tőle, hogy valami nem stimmel vele, hiába mutatott minden jel az ellenkezőjére. Öntudatos nő létére
harmincnégy évesen még mindig az anyja elismerésére és áldására várt, hogy abból merítsen önbizalmat és önmagába vetett hitet nőként, társként és anyaként.
Csakhogy talán az örökkévalóságig kell várnia. Ha egy nő életéből hiányzik az anyjával való erős kötődés, gyakran egész életében nem tud szabadulni a veszteség és a hiány kínzó érzésétől.
Mindig is azon dolgoztam, hogy nehéz igazságokra mutassak rá arról, miként is kezeljük valójában egymást a „tökéletes pár” vagy „tökéletes család” kirakata mögött. Majd miután megírtam a Mérgező szülők – Hogyan szabaduljunk meg fájdalmas örökségüktől és nyerjük vissza életünket? (Toxic Parents: Overcoming Their Hurtful Legacy and Reclaiming Your Life) című könyvet, úgy éreztem, mindent elmondtam azokról, akik felneveltek minket, amit csak szerettem volna. Ám amikor újabb és újabb nők fordultak hozzám az anyasebükkel, már tudtam, hogy – mint nő a nőhöz – beszélnem kell ahhoz a több millió asszonyhoz, akik mind egy szeretni képtelen anya miatt gyötrődnek, és annak léleknyomorító következményeitől szenvednek, hogy ez az anya lett az életük része.
Közrejátszott aztán egy másik – igen sokatmondó – tényező is a döntésemben, hogy megírom ezt a könyvet. Ugyan a saját anyám okozta zűrzavart már régen feloldottam, egészen a haláláig nem adtam önmagamnak engedélyt, hogy megírjak egy szeretni képtelen anyákról szóló könyvet. Sok női kliensemnek volt fájdalmas kapcsolata az apjával is – apákkal, akik maguk is hatalmas problémákkal küszködtek, és csak ritkán voltak elérhetőek a lányaik számára, hiszen egy egészséges férfi általában nem egy labilis nőt választ feleségül. Mégis úgy tűnik, nőként alapvetően az anyánkkal való bonyolult kapcsolatunk határozza meg az érzelmi életünket, miközben a házasság, karrier és anyaság terén igyekszünk boldogulni.
Ha egy szeretni képtelen anya mellett éljük az életünket, annak a nyoma ott van minden napunk minden nehézségében,
amellyel újra meg újra szembesülünk, és ott van az érzelmi kapcsolatainkban, amikor a bizalom és az önmagunk iránti tisztelet kialakítására törekszünk. Tudom, hogy ilyenkor az ember frusztrált, bizonytalan és össze van zavarodva. De ne feledjük, hogy a könyv során együtt fogunk dolgozni, és igyekszünk eljutni a tisztánlátásig és megkönnyebbülésig, amelyeknek eddig híján voltunk. Az útmutatásaim alapján haladva lépésről lépésre újraírjuk az anyánkkal való kapcsolatunkat, és így begyógyítjuk az oly régóta rengeteg fájdalmat okozó sebeket.
Mostantól közelről, őszintén megvizsgáljuk anyánk viselkedését, és azt is, hogy az milyen hatással van ránk. A könyvből alaposan megismerjük az anyánkra jellemző mintázatokat – és a sajátjainkat is. Új, hatékony stratégiákat tanulunk, amelyek segítségével megváltoztathatjuk mindazokat a meggyőződéseinket és viselkedésformáinkat, amelyek eddig visszahúztak minket. Megérthetjük továbbá, talán most először, milyen érzés is az, ha egy szülő vagy bárki más igazán szeret minket. Mostantól ez lesz az a mindent átható, megbízható támpont, amelyhez viszonyítva újjáépíthetjük az életünket.
Ez bizony nem szeretet
Ahhoz, hogy objektíven tudjuk megítélni, milyen anya az anyánk, tekintsük át a következő ellenőrző listát! Először is nézzük, mi a helyzet jelen pillanatban.
Az anyánk rendszeresen…
- megaláz vagy kritizál?
- bűnbaknak állít be?
- ha a dolgok jól mennek, azt a maga érdemének tekinti, ha azonban valami rosszul alakul, akkor minket hibáztat?
- úgy bánik velünk, mintha képtelenek lennénk saját döntéseket hozni?
- mások előtt elbűvölően viselkedik, de ha ketten maradunk, azonnal rideggé válik?
- megpróbál háttérbe szorítani minket?
- flörtöl a párunkkal?
- a mi életünkön keresztül próbálja élni az életét?
- annyiszor hív, küld e-mailt vagy üzenetet, és tervez közös programot velünk, hogy úgy érezzük, szinte megfojt?
- kijelenti, illetve utal rá, hogy miattunk depressziós, sikertelen vagy nem képes kiteljesedni az életben?
- kijelenti, illetve utal rá, hogy képtelen nélkülünk boldogulni (és csakis a mi segítségünk felel meg neki)?
- pénzzel vagy annak ígéretével manipulál?
- megfenyeget, hogy megkeseríti az életünket, ha nem tesszük meg, amit elvár tőlünk?
- figyelmen kívül hagyja vagy elbagatellizálja az érzéseinket és az igényeinket?
Ha valamelyik kérdésre „igennel” válaszoltunk, az annak a jele, hogy az anyánk átlépi vagy átlépte a szerető anyák és a nem szerető anyák közötti választóvonalat. Az efféle viselkedés valószínűleg nem új keletű, sőt jó eséllyel életünk jelentős részében jellemző volt. Egyértelműen eldönthetjük, ez-e a helyzet, ha egyszerűen múlt időbe tesszük a fenti kérdéseket, és visszagondolunk rá, hogyan mentek a dolgok, amikor még kicsik voltunk.
A következő kérdéssor pedig arra világít rá, hogyan hatott ránk az anyánkkal való viszonyunk:
- Szoktunk azon tűnődni, vajon az anyánk szeret-e minket – és elszégyelljük magunkat, ha felmerül bennünk, hogy esetleg nem szeret?
- Mindenki más boldogságáért felelősnek érezzük magunkat, csak a sajátunkért nem?
- Úgy gondoljuk, hogy az anyánk szükségletei, igényei és elvárásai fontosabbak, mint a sajátjaink?
- Úgy gondoljuk, hogy a szeretetet ki kell érdemelni?
- Úgy érezzük, hogy mindegy, mi mindent teszünk meg az anyánkért, soha semmi nem elég?
- Úgy érezzük, hogy meg kell védenünk az anyánkat, még attól a ténytől is, hogy fájdalmat okoz nekünk?
- Bűntudatunk van, és úgy érezzük, rossz emberek vagyunk, ha nem teszünk eleget mások, különösen az anyánk kívánságainak?
- Rejtegetjük az anyánk elől az életünk egyes mozzanatait és az érzéseinket, mert tudjuk, máskülönben megtalálná a módját, hogy az igazságot ellenünk használja?
- Azon kapjuk magunkat, hogy folyamatosan igyekszünk kivívni mások helyeslését?
Mindegy, milyen jelentős eredményeket tudunk felmutatni, akkor is félünk, bűntudatunk van, jelentéktelennek érezzük magunkat?
- Azon tűnődünk, vajon mi a gond velünk, ami miatt képtelenek vagyunk olyan társat találni, aki szeret minket?
- Félünk gyereket vállalni (ha egyáltalán szeretnénk), mert attól tartunk, olyan „csődtömeg lenne, amilyenek mi magunk vagyunk”?
Mindezek az érzések és meggyőződések az anyaseb miatt alakultak ki, és szintén a gyermekkorban gyökereznek. De még ha „igennel” válaszoltunk is minden egyes kérdésre, akkor se feledjük, hogy nincs megpecsételve a sorsunk, és nem sérültünk helyrehozhatatlanul. Sok mindenen változtathatunk akár most rögtön, amivel javíthatunk az életünkön, az önképünkön és a kapcsolatainkon.
A könyvben bemutatott nők nagyon sokban hasonlítanak hozzánk. A következő oldalakon nyomon követhetjük, milyen bátran górcső alá vették a saját múltjukat, és hogy az anyjukkal és önmagukkal kapcsolatos új tudásuk birtokában miként voltak képesek hatalmas pozitív változásokat elérni az életükben. Ugyanazon a gyógyulási folyamaton haladunk majd végig, amely az általam vezetett ülések során szokott kibontakozni, és megtudhatjuk, milyen módszerekkel szabadulhatunk meg végre attól a fájdalmas örökségtől, hogy egy szeretni képtelen anya mellett voltunk kénytelenek felnőni.
A könyv felépítése
Könyvem első felének fejezeteiben megismerhetjük a szeretni képtelen anyák öt típusát. Betekintést nyerhetünk az ilyen anyák Heatherhöz hasonló lányaival lezajlott terápiás ülésekbe, az anyatípusok viselkedését a lányaik szemszögéből fogjuk szemlélni. Meglátjuk, mit mesélnek ezek a nők az anyjukkal kapcsolatos nehézségeikről, és hogy milyen hatással van mindez az életük többi területére. Megtudjuk továbbá, milyen megküzdési mechanizmusokat alkalmaztak kislányként, hogy megvédjék magukat az anyjuk szeretetet nélkülöző viselkedésétől, és kiderül, hogy az efféle viselkedésformák hatására miként alakultak ki egyes fájdalmas, önvédő mintázataik.
E fejezeteket olvasva lehetőségünk lesz rátekinteni a saját anyánkéhoz nagyon hasonló viselkedésformákra olyan kontextusban, amelyben lehámoztuk az évek során valószínűleg oly sokszor hallott magyarázatokat és racionalizálási mechanizmusokat, és így sokkal jobban megérthetjük az anyánkat. Egészen biztosan önmagunkat is sokkal jobban megértjük majd. Jó eséllyel nemcsak egy fejezetben ismerünk majd rá a saját megéléseink egyes mozzanataira – számos szeretni képtelen anya egynél több típusba is besorolható, és az egészséges anya-lánya kapcsolattól megfosztott nők anyatípustól függetlenül sok hasonló anyasebet cipelnek magukkal. A könyv második részében a felismerésről a felépülésre kerül a hangsúly. Áttekintjük,
milyen lépések és stratégiák segíthetnek megváltoztatni az anyánkkal való kapcsolatunkat, és jobbá tenni az életünket.
Közös munkával elérjük, hogy a fejünkben megszülető felismeréseket érzelmi síkon is beépítsük, és így képessé válunk mélyreható változások segítségével másképp tekinteni az anyánkra és önmagunkra is. Végül bemutatom, milyen módszerekkel szerezhetjük vissza az önbizalmunkat, önértékelésünket és azt a törékeny hitet, hogy szerethetőek vagyunk.
Ha az anyánk már elhunyt, talán most felmerül bennünk, vajon van-e értelme elvégezni a könyv második részében javasolt belső munkát. A válaszom az, hogy igen. Az anyánk a fejünkben még nagyon is jelen van. Még mindig halljuk a kritikus megnyilvánulásait és lekicsinylő megjegyzéseit. Még mindig érezzük a bántalmazása miatti maró fájdalmat. A második részben bemutatott gyakorlatok segítségével jelentős lépéseket tehetünk e fájdalom mérséklése érdekében.
Azt bizton állíthatom saját, valamint több ezer másik nő tapasztalatai alapján, hogy meg lehet változtatni az oly régóta magunkkal cipelt meggyőződést, miszerint még gyerekkorunkban valami végérvényesen eltört bennünk. Mire a könyv végére érünk, garantáltan megtapasztaljuk, milyen csodálatos dolog teljes egésznek érezni magunkat. Saját magunkban és a környezetünkben egyaránt rálelünk az oly régóta vágyott önbecsüléshez, bölcsességhez és törődéshez vezető utakra.
