Tamás Rita, a Ne pánikolj, sportolj! mozgalom alapítója, amit pánikbetegsége ihletett, saját példáján keresztül mutatta meg, hogyan segít a sport megküzdeni a szorongással. Új könyvében azt vizsgálja, mit lehet tenni a kiégés, a kétségbeesés és a talajvesztés ellen.
Ötvenévesen dönt úgy, hogy Norvégiában kezd új életet, ahogy könyvében fogalmaz, szerencsét próbál és „kiszellőzteti a lelkét”. Saját kezébe veszi a sorsát, és könyvében őszintén ír a buktatókról, kudarcokról is.
Tamás Rita fiatalon versenysportoló volt, később írni kezdett sportújságíróként, majd ismét a sport felé fordult. Kétoldali melleltávolító műtétjét és válását követően az edzői hivatás mellett, a napilapkészítésből kiszállva tartalomgyártó lett és magazinok számára írt cikkeket.
Tamás Rita: Élj végre magadért! (részlet)
első fejezet
Április
NEM FORDULOK VISSZA
A kocsi rogyásig megpakolva, a kutya a hátsó ülésen liheg, melege van. A klíma nem működik, mert egyhelyben veszteglünk. Kétezer kilométerre indultunk, de már Budapestről sem tudunk kijutni. Itt van a pápa, a „nép pápája”, és az egész várost lezárták. Próbálkoztam több irányba, egyik sem működött. A Böszörményi útnál kiszúrok egy elég magabiztosan navigáló toyotást, utánaeredek. Egy piros lámpánál mellégurulok, letekerem az ablakot, és megkérdezem, nem tudna-e kivezetni ebből a csapdából.
– Gyere utánam! – mondja a hatvanas hölgy. És mielőtt nagyon távolinak érezném magamtól korban, beugrik, hogy én is elmúltam már ötven. Ezt valahogy mindig hajlamosak vagyunk elfelejteni. Legalábbis én.
Követem. Ha beékelődik közénk egy autó, félreáll és bevár. Akár az élet, olyan ez az út az idegen segítőmmel. Elém lök az élet egy bosszantó helyzetet, de ezzel egy időben kirendel mellém egy jó lelket is.
A XII. kerület tetején aztán nincs tovább. Egy rendőr állja utunkat. Itt már tényleg nincs más, mint bevárni a vesztegzár végét.
Int, hogy álljak félre, ő is leparkol, kiugrik a kocsiból. Én is kiszállok, az ajtót nyitva hagyom, hogy a kutya kapjon levegőt.
– Hova mész? – kérdezi.
– Norvégiába.
– Nyaralni?
– Nem, kiszellőztetni a lelkemet, és szerencsét próbálni.
– Megértelek – feleli a korát meghazudtolóan fiatalos és élénk nő. – Most nézd meg ezt a hülye lezárást is! Bárki komolyan gondolja, hogy erre szükség van?
Kérdez párat a rendőrtől, de a fiatalember semmire sem tud felelni. Szabolcsból vezényelték fel, csak az utasításokat követi, frissen érkeztek, előre nem lehet látni semmit. Odamegyek a kutyához, a segítőm is velem tart.
– Milyen fajta?
– Nem tudom, az utcán találták, a bicskei cigánysorról dobták ki vagy szökött meg, menhelyről fogadtam örökbe.
– Jó társ lesz.
– Nem volt kérdés, hogy hozom őt is.
A rendőr int, hogy mehetünk. Errefelé nem vagyok ismerős, mondom a nőnek, hogy az autópálya felé szeretnék menni.
– Kövess! – feleli. – Én másfelé megyek, de kivezetlek odáig, aztán ha intek, fordulj le jobbra. Onnan már megtalálod a felhajtót.
Sok szerencsét!
A szokásosnál is figyelmesebben vezetek, két kézzel kapaszkodom a kormányba, és nagyon ügyelek, nehogy szem elől tévesszem. A Farkasréti temető feletti kis utcákban kanyargunk, majd elindulunk lefelé, Budának ez a része már kezd ismerős lenni. Amikor a letekert ablakon keresztül int a kezével, hogy merre forduljak, egyben integet is. Két órája indultam el.
És most sírom el magam másodszor. Először akkor sírtam, amikor a lányomtól elbúcsúztam.
Ha van bonyolult anya-lánya kapcsolat, akkor a miénk az. Amikor közel van, távolinak érzem. Ha távol van, közelinek. Viták, veszekedések, elköltözések, viharok jellemzik a kapcsolatunkat. És ezzel párhuzamosan nagy összeborulások és hatalmas röhögések. Nyolc hónapot készültem arra, hogy elinduljak Norvégiába. De az utolsó napokra elfogyott a lendületem. Vagy inkább a szellemi kapacitásom. Az autóba pakolást a lányom vezényelte le. A hatalmas kartonra felírt listáról – én cuccaim, kutya dolgai, útközben szükséges holmik, vészhelyzet esetére előkészített pakk – ő pipálta ki a már kihordott motyókat, és ő tartott irányban engem is. Közvetlenül az indulás előtt gyengéden magamhoz öleltem. Erős ember. De ahogy magamhoz szorítottam, meglepett a törékenysége. Gyerekként sokat cirógattam, babusgattam. Azután később, mint minden kamasz, ő is hidegrázást kapott a szülői érintéstől. Amikor engedtem az ölelésből, centikre volt tőlem az arca.
Láttam, ahogy a szürkéskék szeme sarkában könnycseppek várnak arra, hogy az első pislogásnál eleredhessenek.
– Azt akarom, hogy boldog légy – szipogta.
– Te pedig vigyázz magadra! Ígérd meg, hogy vigyázol magadra!
A visszapillantó tükörből még láttam, ahogy továbbra is ott áll az út szélén, megtörve, pizsamában, papucsban – és rázza a zokogás. Az első kanyar segített abban, hogy ne forduljak vissza.
Norvégia messze van. Távolságra, életvitelre és kultúrára is. Gyerekként mindig vágytam Skandináviába, de már akkor is drága volt eljutni oda. Szerettem a földrajzot, és megfogott a fjordok világa, tetszett a svédek szőkesége, a dánok stílusa. Vonzott az egyszerűség, a praktikum, a jó ízlés. Egy gyerek ritkán foglalkozik ilyesmivel, talán a haláláig idealista nagyanyám hatása, illetve a Jugoszláviában látott kempinges élmények irányították a figyelmemet az északiakra. Fiatalon volt egy álmom. Soha nem mentek jól a nyelvek. Ezért azt találtam ki, hogy ha majd gazdag leszek, sokat fogok utazni, két-három évente országot váltok, abban a két-három évben pedig megtanulom az adott ország nyelvét. Amikor már kellőképpen jól megy, amikor már annyira rögzült a nyelv, hogy továbbállhatok, akkor új célállomást keresek. Skandináviát, az utazgatást és a nyelvtanulást háttérbe szorították életem történései. Most mégis elindulok Norvégiába.
A magyarországi szakaszon félve vezetek. Ha előzök, lenyomnak, levillognak, hiába haladok én is valamelyest gyorsabban a megengedettnél.
De akadnak, akiknek nem elég a száznegyvenszázötven. Feszült leszek. A városban sem könnyű a közlekedés forgatagában épeszűnek maradni, de az autópályán talán még kiélezettebb a helyzet, hiszen jóval nagyobb a sebesség.
A szlovákiai szakaszon még fel-feltűnik ez az attitűd, de a cseheknél már túlsúlyba kerül a nyugalom. Még úgy is, hogy több hatalmas zivatar is elkap minket. Előfordul, hogy csak hatvannal tudok haladni. De nem tol és nem villog le senki. Amikor kitisztul az idő, szívmelengető látvány tárul elém.
Dombok között vezet az autópálya, toszkán és alpesi hangulat keveredik. Az esőfelhők elvonulásával megmutatja magát az ég valószínűtlenül ragyogó kékje, majd már-már giccsbe fordul a tájkép, ahogy sörhabhoz hasonló felhők vonulnak át a lankás vidéken. Drezda mellett foglaltam szállást, Ottendorf-Okrillában. Az előkészületek egyik legfontosabb része volt az, hogy merre tudunk megaludni a kutyával. Éppen őmiatta döntöttem úgy, hogy három nap alatt fogjuk megtenni a távot, nem akartam próbára tenni a tűrőképességét.
A nyolc hónapnyi előkészület sok mindent magában foglalt: norvégtanulás, kinti szállás megtalálása, Revolut-számla-nyitás, magyar bankban devizaszámla-nyitás a norvég koronának, hazai közüzemi szolgáltatókkal elektronikus ügyintézésre váltani, fogorvos, fodrász, gyógyszerek, vitaminok beszerzése, európai egészségbiztosítási kártya igénylése, kompjegy megvásárlása, kutya oltása és féreghajtása, iratai, az én utazási irataim megújítása, diplomáim angolra fordíttatása, céges autóm külföldi használatú engedélyeztetése – angolul is –, a kocsi nemzetközi biztosításai. A felkészülés fontos része volt az is, hogy egy országos üzletlánc központi raktárába elmentem zöldséget pakolni éjszakánként. Tudtam, hogy Norvégiában eleinte csak fizikai munkát fogok tudni vállalni, megfelelő nyelvtudás híján másra nem lesz lehetőségem. Fel akartam mérni, hogy bírom-e erőnlétileg és lelkileg a fizikai munkát.
Bírtam. Sőt nagyon sokat adott ez a fajta igénybevétel.
Ekkor már huszonkilenc éve foglalkoztam írással. Nem mondom, hogy újságíróként, mert az utóbbi években klasszikus újságírói tevékenységet már nem végeztem, erre az egyre szűkülő mozgástér nem adott lehetőséget. A saját közösségi oldalaimra készítettem tartalmakat, és cégek számára végeztem ugyanezt.
Ez a munka azonban folyamatos készenlétet igényel. Az csak csalóka látszat, hogy az online munka szabadságot ad.
Valóban végezhető földrajzilag bárhol, és tényleg gazdálkodhat az ember az idejével önállóan. De a valóság az, hogy ennek a munkának sosincs eleje és vége. Nem jön el az a pillanat, amikor elégedetten összedörzsölhetem a tenyerem, hátradőlhetek, kikapcsolhatom a gépet, és bezárhatom magam mögött a munkahelyem ajtaját. Mert egyrészt az otthonom a munkahelyem, másrészt, ami az online kommunikáció előnye – bármikor elérhető az ember –, az egyben a hátránya is.
És a folyamatos készenléttel a munkaadók többsége visszaél. Az olvasók pedig a kommentek formájában jelenthetnek időzített bombát, mert a moderálás éppúgy hozzátartozik egy közösségi felület kezeléséhez, mint a tartalomgyártás, vagyis az írás.
A zöldségraktárban végzett munka nehéz volt. Egy-egy műszak alatt több tucat tonnát mozgattam meg. A kézfejem ízületei megfájdultak, a derekam, a vállam – habár edzett voltam – hetek alatt szokott csak hozzá a terheléshez. Hajnalban, miután végeztem, hatalmas erőfeszítésembe került, hogy ne aludjak el vezetés közben. Előfordult, hogy amikor hazaértem, annyi erőm nem volt, hogy bevánszorogjak a lakásba. A kocsiban aludtam egy órát, és csak azután tudtam bebotorkálni.
Az a fajta érzés azonban, hogy a munkának van eleje és vége, az a tapasztalás, hogy egy üzletnek elküldött többtonnányi zöldségszállítmányt én készítettem össze, elégedettséggel töltött el. Az előkészületekhez tartozott az is, hogy a szüleim papírjait beadtam egy idősek otthona várólistájára. Anyu Alzheimer-kórját hat éve diagnosztizálták. Apun is mutatkoznak a demencia jelei. Kijelentették, hogy amíg mindketten élnek, nem mennek semmilyen otthonba. De akkor viszont muszáj lesz, mert a bátyámmal látjuk, hogy ha egyikük eltávozik, a másik nem fogja tudni ellátni magát maradéktalanul. Apu még úgy-ahogy, de anyu semmiképp.
Hosszú és bonyolult folyamat volt minden dokumentumot kitölteni a szüleimmel és a háziorvosukkal, beszerezni a többi szükséges papírt is, végigjárni a lehetséges otthonokat, azokról dönteni, majd a teljes anyagot személyesen bevinni az irodába. Elutazásom előtt mindennel végeztem. Ez persze nem tette könnyebbé a döntésemet, hogy elmegyek. De az ő törékenységük és elesettségük sem volt elég erős érv ahhoz, hogy ne menjek. Megnyugtató volt persze, hogy a bátyámra, a lányomra és egy szomszédra támaszkodhatok. Az utóbbi húsz évben én intéztem mindent, ami a szüleimmel kapcsolatos. Időszerűnek éreztem átadni a stafétát. Elfáradtam, főleg lelkileg.
Csehországot elhagyva már nem kell sokat autózni a szállásig, a navigáció ügyesen odakalauzol. A fiataloknak ez természetes. De én még emlékszem azokra az időkre, amikor internet, navigáció és GPS híján az autóstérképre hagyatkozhatott csak az ember. Apu negyven fölött tanult meg vezetni, sosem tudott tájékozódni. Anyu sem, ő jogosítványt sem szerzett. Többször jártunk Jugoszláviában, Csehszlovákiában, sőt, az NDK-ig és Bulgáriáig is eljutottunk a Trabanttal. Apunak tériszonya volt, anyu a térképpel takarta el a kilátást az út menti szakadék felé. A kocsi nem szerette a szerpentineket, vízszintesen még csak-csak haladt, de felfelé kínkeservesen. Hatalmas kocsisor torlódott fel mögöttünk, hiszen a kanyarokban senki sem mert előzni. Apu mögött ültem, éreztem, ahogy egész testével próbálja tolni az autót, de a Trabant nem volt képes többre.
Az sem segített, hogy a csomagtartó és a hátsó ülés alatti rész tele volt konzervvel, hogy a nyaralás idején már ne kelljen ételre költenünk.
A kempingben láttam a mi sátrunkat, és láttam a németekét, osztrákokét, skandinávokét, hollandokét. Láttam az ő autójukat, és láttam a miénket. Érzékeltem, hogy az én szüleim nem beszélnek nyelvet, és ha valakitől valamit kérdezni szeretnének, csak makognak összevissza, anyu pár szót ki tud nyögni oroszul, de azt ugyanúgy senki nem érti, mint a magyar beszédet. Láttam anyut és aput sétálni este a kisváros főutcáján, anyu ridikülje keresztben a vállán, apu autóstáskája a hóna alatt. Nejlonruhák, ódivatú frizurák, szerencsés esetben egy fagyi belefér, de vacsorázni soha nem ültünk be sehova. Láttam a németeket, a hollandokat és a többieket, hogy nekik ez nem ügy. Ami miatt mi szorongunk, az nekik természetes. Amitől mi félünk, arról ők azt sem tudják, hogy micsoda. Már gyerekként sem hittem, hogy ott minden tökéletes.
De az szemmel látható volt, hogy felszabadultabbak, könnyedebbek és gondtalanabbak, mint mi.
Ezt a kelet-európai, kishitű identitást soha nem tudtam levetkőzni. Ahányszor átmegyek egy határon, körbenézek és szorongok. Merthogy régen voltak valódi határok Európa országai között, és nemegyszer megállítottak minket, és a határőrök szinte az utolsó csavarig szétszedték a Trabantot. Nem tudtuk, mit keresnek, de tűrtük.
Határ gyanánt most olykor csak egy táblát látni, hogy új országba érkeztünk. Vagy még azt sem. Csupán annyi tűnik fel, hogy az aszfalt vagy az aszfaltra festett csíkok más színűek.
A német szállásunk eklektikus. A szocialista realizmus stílusát idézi, de próbálták újraértelmezni. A bejárat és az előtér otthonos, barátságos, sok növénnyel és díszítéssel, maga az épület és a szoba azonban a gyerekkorom hangulatára emlékeztet. Drezda az NDK része volt, valószínűleg ezért.
A hotel étteremként is működik, este megy egy parti, a zene hangos. Egy kicsit aggódom, hogy nem tudok majd elaludni, ez minden rossz alvó félelme. Amikor lehetne, akkor nem jön álom a szemére, amikor viszont vezetni kell, alig tud ébren maradni. Nálam ez mindennapos. Éjfél előtt nyugovóra térnek a bulizók, és én is el tudok aludni végre.
Reggeli előtt kiviszem a kutyát, ő egész úton csak este kap enni, nem akarom, hogy az autóban esetleg felforduljon a gyomra. Séta után már a kocsiba teszem, a szobából is kipakolok, és úgy megyek vissza elfogyasztani a reggelimet.
Az újabb úti cél Dánia, Odderben foglaltam szállást, hogy aztán a harmadik napra már ne maradjon nagy táv, és könnyen elérjük a kompot. A német és a dán szakaszon békésen utazunk. A németeknél sok helyen nincs sebességkorlátozás, de ha gyorsan halad is valaki, nem agresszív. Végig szól a zene. Olykor megállunk, a kutyával sétálunk egy kicsit. Ha fogy a benzin, és a kijelző már csak a feléig ér, megállunk tankolni. Jártam úgy korábban, hogy majdnem kifogyott a benzin, számomra így megnyugtató. Amúgy csak haladunk. A táj változik, az égbolt is más-más arcát fordítja felénk. Grészi nyugodt, leginkább alszik.
A barátaim állítottak össze nekem lejátszási listákat az útra.
És az olvasóim.
A Ne pánikolj, sportolj! mozgalmat és Facebook-oldalát kilenc éve hoztam létre. Sok jelentős összefogás fűződik a nevünkhöz, több barátot köszönhetek ennek a közösségnek. Pánikbeteg voltam, 1996-ban kezdődött, egy hónapot töltöttem pszichiátrián. A kezelésem félresiklott, legfőképp egyedül jutottam túl a nehezén, a gyógyulásomban hatalmas szerepe volt a mozgásnak. Ezért adtam azt a nevet a mozgalomnak, hogy: Ne pánikolj, sportolj! Újságíró voltam ekkor. De mivel nagyon sok kérdést kaptam pánikbetegektől, és nem akartam testedzésben inkompetens válaszokat adni nekik, elvégeztem egy edzői iskolát. Később életmód-tanácsadói képesítést szereztem, majd TRX instruktornak tanultam, amikor pedig elkezdtek cégek előadásokra hívni, egy coachképzést is elvégeztem.
Összetett szerepkörben álltam az olvasóim rendelkezésére, ennek volt talán köszönhető, hogy a felkészülés utolsó szakaszában akár ilyen kérdésekben is számíthattam rájuk, mint zeneválasztás a hosszú útra.
Van tehát lehetőségem váltogatni a lejátszási listákat. Egy kis kóla, hogy ne álmosodjak el, egy kis megállás, hogy a kutya sétáljon, és a kocsit megtankoljam, majd újra több száz kilométer. Dalokkal, magammal, a belső csendekkel és a belső hangokkal. Olykor a remény szele csap meg, ha éppen derűsebbre fordul az időjárás, majd egy árnyasabb szakasz az én lelkemben is árnyat vet. Félve engedem közel magamhoz a fájdalmat. Volt benne részem az utóbbi időben bőven. Páncél növesztésével vonszoltam át magam egyik napról a másikra. Egyik hétről a másikra.
Éveken keresztül.
Nem most fogom elkezdeni a védőruházat lefejtését.
A Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musical egyik dala csendül fel. Az ismerős strófa harmadszor késztet sírásra az utam során. Pedig amióta kiderült anyu Alzheimere, nem tudtam sírni. Mert akkor annyit sírtam, hogy évekre elapadtak a könnyeim.
Valaki mondja meg, hogyan kell élni,
Apám azt mondta, ne bánts mást.
Valaki látta, hogy bántottalak már,
Valaki látta, hogy bántottál.
Valaki mondja meg, miért vagyunk itt,
Anyám azt mondta, hogy boldog légy.
De anyám azt nem mondta, miért nem e földön,
Anyám nem mondta, mondd, miért.
Egyik kezemmel a kormányt fogom. A másikkal betemetem a számat, hogy a zokogás ne törjen fel még nagyobb erővel. Ráz a sírás. A szemüvegem mögül alig látok ki.
