„Elfogták a világtörténelem talán legnagyobb gyilkosát” – írta szalagcímében a New York Times 1946. március 17-én. Valóban, kevés olyan ember van, akinek kezéhez közel egymillió ártatlan ember, férfiak, nők és gyermekek vére tapadt. Rudolf Höss, a Harmadik Birodalom legnagyobb és legtöbb áldozatot követelő koncentrációs és megsemmisítő táborának parancsnoka nagy kötelességtudattal és munkakedvvel, szenvtelenül működtette éveken keresztül az Auschwitz és Birkenau közelében felépített táborkomplexumot.
Jonathan Glazer Cannes-nagydíjas, öt Oscarra jelölt filmje szokatlan módon közelíti meg a holokausztot: Rudolf Hösst és családját követjük benne, a zsidók szenvedését pedig hangok „testesítik meg”.
Tovább olvasokAz Auschwitz parancsnoka voltam a háború után, Höss lengyelországi fogságában született, és egyedülálló betekintést enged a parancsokat kételyek és kérdések nélkül végrehajtó és végrehajtató tömeggyilkos belső fejlődéstörténetébe. Végigkövethetjük életét kisgyermekkorától az első világháborús katonalétig, az első politikai gyilkosságtól és a többéves börtönfogságtól a dachaui koncentrációs tábor vezetőjének posztjáig. Részletes betekintést kaphatunk abba, miként emelkedik a sachsenhauseni védőőrizetes, majd az auschwitzi koncentrációs tábor parancsnokságáig, hogy végül a Koncentrációs Táborok Felügyelőségének hivatalvezetője legyen. Höss 1944 kora nyarán újra Auschwitz élén áll, hogy levezényelje a tábor legnagyobb szabású megsemmisítési projektjét, a vidéki magyar zsidók legyilkolását. A magyar akció (Ungarn-Aktion) keretében 437 000 magyarországi zsidó érkezik a táborba. Közülük 300 000–345 000 – köztük 100 000 gyerek – azonnal a gázkamrákba kerül.
Höss, az áldozatos hazafi, a szerető családapa, a pedáns tisztviselő és hatékony tömeggyilkos, akit a magyar közönség Robert Merle 1952-ben írt regényéből, a Mesterségem a halálból ismerhet, ezúttal saját szavaival beszéli el élettörténetét. E fontos dokumentumot most először olvashatjuk magyar nyelven. A Martin Broszat német történész által közreadott és bevezető tanulmánnyal ellátott feljegyzéseket Kádár Gábor és Vági Zoltán utószava zárja. A magyar kiadás elé Gellért Ádám írt bevezető tanulmányt.
Auschwitz parancsnoka voltam ‒ Rudolf Höss emlékiratai, Közreadja Martin Broszat (Részlet)
Fordította: Kajtár Mária
A dachaui koncentrációs tábor: blokkparancsnok és Rapportführer (1934–1938)
Megérkeztem Dachauba, megint újonc voltam, ennek minden örömével, bánatával. Magam is kiképző lettem. Magával ragadott a katonaélet. Az oktatáson, a felvilágosításokon persze hallottam „az állam ellenségeiről” és a rabokról, akiket egy kalap alá vettek, és arról, hogy milyen veszélyesek és hogy fegyvert használnak „az állam ellenségei”, ahogy Eicke, a KL felügyelője nevezte őket.
Láttam, hogyan dolgoznak a rabok, és láttam őket ki- és bevonulni.
És hallottam róluk azoktól a bajtársaktól, akik 1933 óta szolgáltak a táborban.
Különösen emlékezetes számomra az első testi fenyítés. Eicke utasítása szerint ennek a testi fenyítésnek a végrehajtásakor az alakulatból legalább egy századnak jelen kellett lenni. Két rabot, aki cigarettát lopott a kantinból, huszonöt botütésre ítéltek. A felfegyverzett egység nyitott négyszögben állt fel. Középen volt a bak. A blokkparancsnokok elővezették a két rabot. Megjelent a táborparancsnok. A védőőrizetes tábor parancsnoka és az alakulat rangidős parancsnoka jelentett. A Rapportführer felolvasta az ítéletet, és az első rabnak, egy alacsony termetű, megátalkodott munkakerülőnek fel kellett feküdnie a bakra. Az alakulatból ketten jó erősen megfogták a fejét és mind a két kezét, majd a két blokkparancsnok – egyszer az egyik, másszor a másik ütött – végrehajtotta az ítéletet. A rab meg sem mukkant. Nem így a másik, egy erős, termetes politikai fogoly. Már az első botütésnél vadul felordított, és ki akarta szabadítani magát. Az utolsó ütésig egyfolytában üvöltött, bár a parancsnok többször rákiáltott, hogy maradjon csendben. Én az első sorban álltam, és így kénytelen voltam közelről végignézni az egészet.
Azt mondom, kénytelen voltam, mert ha egy hátsóbb sorban álltam volna, nem néztem volna oda. Kirázott a hideg, majd kivert a veríték, amikor elkezdődött az ordítás. Sőt az egész esemény, már az elejétől fogva, elborzasztott. Később, a háború elején az első kivégzés nem dúlt fel annyira, mint ez a testi fenyítés.
Nem tudom megmagyarázni, hogy miért.
A fegyházban egészen az 1918-as forradalomig érvényben volt a botbüntetés, csak azután szüntették meg. Az a fegyőr, aki mindig botozott, még ott szolgált az én időmben is, „Csonttörőnek” nevezték. Durva, züllött, alkoholtól bűzlő fickó volt, akinek a rabok csak egy számot jelentettek. Nem volt nehéz elképzelni mint a botbüntetés végrehajtóját. A fegyház pincéjében egyszer én is láttam a bakot és a veréshez használt botokat. Elborzadtam, amikor hozzájuk képzeltem a „Csonttörőt”.
Ameddig az alakulatnál voltam, igyekeztem hátrahúzódni a botozásokkor, amelyeken fel kellett sorakoznom. Később, amikor már blokkparancsnok lettem, ha csak lehetett, kimaradtam a dologból, legalábbis abból, hogy nekem kelljen botoznom. Ez utóbbi könnyen ment, mert egyes blokkparancsnokok valósággal tolakodtak érte.
Rapportführerként és a védőőrizetes tábor parancsnokaként jelen kellett lennem a büntetések végrehajtásakor. Ezt nem szerettem. Parancsnokként a magam által kezdeményezett botozásokon ritkán jelentem meg.
Az biztos, hogy nehezemre is esett ezeket a büntetéseket kezdeményezni.
Hogy miért éppen ettől a büntetésfajtától irtóztam annyira? Legjobb akaratom ellenére sem tudom megmondani. Ebben az időben még egy blokkparancsnok volt, aki szintén irtózott a dologtól, és hozzám hasonlóan mindig kivonta magát a részvétel alól. Ez az ember Schwarzhuber volt, a későbbiekben a birkenaui és ravensbrücki internálótábor parancsnoka.
Azok a blokkparancsnokok, akik tülekedtek azért, hogy végrehajthassák a büntetést, és akiket ilyennek ismertem meg, szinte valamennyien alattomos, durva, erőszakos, gyakran közönséges kreatúrák voltak, akik a bajtársaikkal vagy a családjukkal is ennek megfelelően viselkedtek.
Az ő szemükben a rabok nem voltak emberek.
Közülük hárman felakasztották magukat a fogdában, mert évekkel később más táborokban súlyosan bántalmazták a foglyokat, és ezért felelősségre vonták őket. Az alakulatban elég sok SS volt, aki a botozást olyan szívesen nézte végig, mintha az a nép szórakoztatására szánt színjáték volna. Én egészen biztosan nem tartoztam ezek közé. Még dachaui újonc koromban éltem meg az alábbi esetet. A vágóhídon SS-altisztek és foglyok kiterjedt feketézésére derült fény. Az SS-hez tartozó négy személyt a müncheni bíróság – akkoriban még nem voltak az SS-nek saját bíróságai – hosszú évekig tartó szabadságvesztésre ítélte. Ezt a négy SS-t tehát egyenruhában a teljes őrcsapat (Wachsturmbann) elé vezették. Eicke személyesen fokozta le őket, és szégyenszemre kizárta az SS-ből. Saját kezűleg tépte le a rangjelzésüket, a felségjelvényüket és a parolijukat, elvezettette őket minden század előtt, majd mind a négyüket átadta az igazságszolgáltatásnak. Végül az eset kapcsán hosszabb beszédet tartott okulásunkra és figyelmeztetésünkre. Azt mondta: a legszívesebben ő öltöztetné át rabruhába azt a négyet, és fenyítené meg bottal, majd dugná a szögesdrót mögé az elvbarátaikhoz. De az SS birodalmi vezetője (Reichsführer-SS) ezt nem engedélyezte.
Hasonló sors vár arra is, mondta, aki szóba áll azokkal a szögesdrót mögöttiekkel. Akár bűnös szándékkal, akár szánalomból. Mindkettő egyformán elfogadhatatlan. A szánalom legparányibb megnyilvánulása „az állam ellenségeinek” szemében a gyengeség jele, amelyet azonnal a saját javukra fordítanának. Különben is, az együttérzés, „az állam ellenségei” iránti szánalom nem méltó egy SS-hez. Puhányoknak nincs helyük az SS soraiban, és jól tennék, ha amilyen gyorsan csak lehet, kolostorba vonulnának. Az SS-nek csak kemény, elszánt férfiakra van szüksége, akik gondolkodás nélkül engedelmeskednek a parancsnak. Nem véletlenül viselik a halálfejet és a mindig megtöltött fegyvert! Békeidőben is csak ők azok, akik éjjel-nappal őrzik az ellenséget – a szögesdrót mögött!
