Rubin Eszter tíz éve megjelent első regénye, a gasztrokulturális örökség irodalmi értelmezésével gazdagon átszőtt Barhesz megjelenése óta várták az olvasók ezt a nagyformátumú könyvet, amelyben úgy fonódik össze a szépirodalom és a gasztrozófia, akár a zsidó ünnepi kalács fonatai. Mákkal bőven megszórva.
A főzés soha nem csupán az ételről szól. Az ízek emlékeket hordoznak, egy ruganyos kelt tésztába bele lehet gyúrni megannyi örömöt és bánatot, egy tál étel gyógyíthat és békét teremthet. A receptek között megtaláljuk a szerző védjegyévé vált barheszt, a zsidótojást, a közel-keleti sabichot, és az otthon ízét idéző, klasszikus húslevest. Valamint olyan mágikus fogásokat, mint a sáfrányos diókrémmel töltött padlizsántekercs, vagy az áfonyalikőr bonbonos csokoládétorta. Igazi utazás ez, amely a családi tűzhelytől indulva, távoli világok konyháiba vezeti az olvasót.
A 75 hosszabb-rövidebb novellát és regényrészletet 300 magával ragadó fotó és egzakt receptek kísérik, ily módon az ízlelés élménye találkozik a szemet gyönyörködtető, ellenállhatatlan látvánnyal, és az étkezés bölcselete magától értetődően kapcsolódik össze más fontos témákkal. Nagyon hamar eljön a pillanat, amikor az olvasó hóna alá csapja a könyvet, hogy sürgősen valami harapnivaló után nézzen, majd újra elmerülhessen a meglepő egyedi humorral fűszerezett, szatirikus, elgondolkodtató, vagy éppen felkavaró történetekben, hogy később ismét a konyhában találja magát a pompás recepteket követve.
Rubin Eszter: Mit esztek ti otthon, mannát? (részlet)
TELLER EDE ÉS A PAMPUSKA
A vonalas telefonok mára letűnt hőskorának végefelé, heti rendszerességgel telefonált hozzánk egy reszketeg hangú idős úr:
Jó napot kívánok! Teller (ez nem biztos, de a vezetéknévre már nem emlékszem kristálytisztán, csak a keresztnévre) Ede vagyok. A Sidó doktor úrral szeretnék beszélni.
én: Téves hívás
Ede: Nem Sidó lakás?
én: Nem az, tévedés.
Ede: Köszönöm, elnézést.
én: Semmi gond, viszonthallásra.
A következő héten reszketeg hang:
Jó napot kívánok T. Ede vagyok. A Sidó doktor úrral..
én: Ne tessék többet hívni.
Ede: Nem Sidó lakás?
én: Nem.
Következő hét:
Ede: a szokásos
én: Ez nem Sidó lakás! (itt beugrott nekem egy adekvát szóvicc, de ezt még Teller Edének sem árultam el, elvégre nem voltunk személyes ismerősök)
Ede: Jó, akkor jövő héten újra megpróbálom.
én: Ne tessék próbálni! Ez nem az ő számuk!
Ede: Akkor mi az ő számuk?
én: Nem tudom, tessék megkérdezni a tudakozótól.
Ede: Köszönöm, jövő héten újra megpróbálom.
Néha hónapokig nem hallottam Edéről, aggódtam, hogy talán már nincs is az élők sorában. Azután újra előkerült, és
heti rendszerességgel ment az agyamra a sziklaszilárd állhatatosság,
amellyel újra és újra próbálta. Ennek ellenére, egyfajta különös öröm töltött el, hogy hallom az ismerős, reszketeg hangot, tehát minden rendben van Edével. Az ilyesmi mégiscsak nyújt egy biztonságos kapaszkodót jelentő állandóságot az ember életében.
És végül nem tehettem egyebet, értékelve Ede kitartását, kinyomoztam Sidó doktor telefonszámát, mivel beláttam, hogy nincs más lehetőségem.
Egy koratavaszi napon, amikor a márciusi szél napközben csalóka virágillatot hordoz, de még korán sötétedik, és estére lehűl a levegő, éppen pampuskát készítettem. A sütő már előmelegítve várta, hogy a tészta foszlós-puhára süljön a tepsiben. Éppen a megkelt tésztagombócokat formáztam, amikor megszólalt a telefon. Már a csöngésből tudtam, hogy Ede az. Sietősen megtöröltem a kezem a kék kockás konyharuhával, azután bementem a szobába, hogy felvegyem a piros, tárcsás telefont.
Jó napot kívánok, a Sidó doktor úrral.. – jelentkezett be Ede.
én: Mondom a számot, tessék felírni.
Papírzörgést hallottam, és elképzeltem, ahogy Ede egy kék töltőtollal, körülményesen leírja a régóta várt telefonszámot, amit lediktáltam. Már egy hete oda volt készítve egy cetlin a telefon mellé.
Ede: Köszönöm szépen, viszonthallásra!
Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezhette volna még Ede teljesen jogosan, de mivel egy hamisítatlan, régivágású úriember volt, nem tett szemrehányást. Miközben a kellemesen fokhagymás pampuskát kóstolgattam, a meleg kelt tészta előidézte otthonosság mellé, bekúszott lelkembe a hála, amiért ilyen türelmes volt, és
elnézte nekem a közel egy évig tartó késlekedést.
pampuska:
50 dkg liszt
3 dl víz
2,5 dkg friss élesztő
2 ek olivaolaj
1 tk só
1 ág rozmaring
1 gerezd fokhagyma
a kenéshez:
1 gerezd fokhagyma lereszelve
3 ek olivaolaj
A fokhagymát lereszelem, a rozmaring leveleit apróra vágom, majd az összes hozzávalót - az élesztőt belemorzsolva - a robotgépbe teszem.
Kidagasztom a tésztát, majd folpackkal letakarva meleg helyen duplájára kelesztem.
A megkelt tésztát 16 részre osztom, mindegyiket gömbölyűre formázom.
Sütőpapírral bélelt tepsire teszek egy nagy tortakarikát, és beleteszem a zsemléket.
15 percig hagyom kelni, majd megkenem fokhagymás olajjal.
190 fokra előmelegített sütőben 30 perc alatt készre sütöm. Az utolsó öt percben grillfokozatra lehet kapcsolni, hogy szép színt kapjon. Előre szólok, hogy ellenállhatatlan az illata.
