Az utóbbi évek egyik legerősebb brit debütálásában Claire-Louise Bennett húsz összefüggő történetben keres nyelvet a magánytapasztalatnak. A Tó a magányos élet váratlan örömeiről, kikerülhetetlen buktatóiról és hétköznapi csodáiról szól egy nyugatír tengerparti városkában élő nő perspektívájából. Vicces, sötét és nyugtalanító olvasmány elromlott rezsógombokról, fürdőkádban átélt viharokról, elképzelt bosszúkról és félelmekről, meg a tökéletes zabkásákról, amelyek egészen a szerelem örök nyelvéig vezetnek. Bennett megmutatja, hogyan lehet valakit úgy nemismerni, hogy a monológját olvasva szinte beköltözünk az agyába és a testébe, hogy mekkora mélységek rejlenek a legapróbb, legáltalánosabb dolgokban is, és milyen az, amikor az ember nem akar hatni a világra, hanem hagyja, hogy a világ legyen hatással rá.
Claire-Louise Bennett: Tó - Elbeszélések (részlet)
Reggel, 1908
Mert azt tanácsolta, és azonnal racionális megoldásnak éreztem – egészen nyilvánvaló megoldásnak –, megtöltöttem egy poharat csapvízzel, és ittam néhány kortyot. Azt hiszem, ő persze úgy gondolta volna, igyak meg egy egész pohárral, de annyit nem tudtam lenyelni, akkor nem. Az a kis mennyiség viszont felfrissített – sőt felemelő hatása volt –, az ízületeimet átjáró kábaság, ami kínzott, mióta felkeltem, többé-kevésbé alábbhagyott. Ezután, már élénkebben, elővettem a ruhásszekrényből egy hosszú, vékony kabátot, a mozdulattal lesodorva egy lakkbőr csizmát a polcról a padlóra, majd fel is húztam a kabátot a hálóing és a köntös fölé.
Úgysem lát senki,
gondoltam, de azért belenéztem az ajtó melletti tükörbe. Meglepve konstatáltam, hogy az így egymásra halmozott három réteg nagyon jól fest, sőt szép, röviden fontolóra is vettem, hogy talán kipróbálhatnám utcai ruhának, mondjuk egy szombati napon, amikor az olyan-amilyen dolgaim után járok a városban – de hamar arra a következtetésre jutottam, hogy egyedül Franciaországban érezném egy ilyen öltözékben jól magamat, bármely napon.
Ez a kedvenc napszakom, amikor kilépek a házból, és lassú, rövid sétára indulok, az agyam fogékony minden problémára és feltevésre. Aztán semmi dolgom, ha hazaérek. Ettől az estétől mégsem vártam túl sokat – nem is tudom, miért. Talán mert egyszerre csak egy dolgot tudtam sorra venni, ezért semmilyen elvárásom nem igazán lehetett. Különben is, elsősorban azért mentem ki, hogy friss levegőt szívjak, és a testemet is megdolgoztassam egy kicsit, bármilyen gyengéden és bármilyen rövid ideig. Elsősorban pragmatikus célt tűztem ki, a fizikumom és az egészségem karbantartását, a szellemi generáljavítás vagy az érzelmeim átállítása nem szerepelt a palettán. Hogy egészen őszinte legyek, az utóbbi időben
egészen leváltam a közvetlen környezetemről.
Ezen a nyáron az időjárás sem volt különösebben kellemes, és az sem, ahogy beletörődtem, mostanában csak közhelyes frázisokkal ecsetelem a borongós berzenkedését, némi megvetéssel és elkeseredéssel, hogy ezzel fedjem el és őrizzem meg a tökéletes közönyt, amit iránta érzek. Sosincs vége. Ha az ember megáll ott, ahol a fák sűrűsödni kezdenek, jóval a felhőszakadás után, akkor bocsánatos bűn, ha azt hiszi, még esik. Amit hall, az a valóságban a foglyul ejtett esőcseppek neszezése, ahogyan egyik levélről a másikra siklanak, és így tovább, levélről levélre, amíg a végén az utolsó levélről le nem pottyannak a földre.
Egészen hihetetlen. Legalábbis annak éreztem, amikor arra jártam, és füleltem. Távolabb, az egészen apró esőcseppek, cseppecskék határozott, ugyanakkor szenvedélyes ragaszkodással ültek meg egy különleges fűféle törékeny, gyönyörű szálain, a kép pont úgy festett, mintha egy elherdált kristálycsillár hanyatt-homlok száguldana lefelé a domboldalon. Hamarosan az egyik kapuhoz értem, ahhoz, amit leggyakrabban használok – itt legtöbbször erős a szél, és az irányától függetlenül úgy süvít át a kapun, mintha meg akarná szólaltatni. Mindig ugyanúgy. Azon a hangon, amit olykor szívesen hallgatok, áthaladóban, de biztosan megőrjítene, ha hosszú időn át folyamatosan hallanám. A kapu most szokatlanul néma, mégsem mondanám, hogy a közelében eltöltött idő teljesen békés.
Megszoktam, hogy autók is feljönnek ide. Nem bánom. Aztán néha – bár nem túl gyakran – le is mennek, ez sem baj. Mindkét esetben lehúzódom az útról, belépek a hosszú fűbe. Ilyenkor ő, ha velem van, kivétel nélkül mindig int az elhaladó jármű vezetőjének, én soha – nem tudom, miért, de mégis. Ha egyedül vagyok, ugyanez a helyzet, de minden esetben másért nem intek.
Talán alattomosnak érezném, hogy nélküle megtegyem, amit vele nem.
Nem tudom, és nem is biztos, hogy érdemes éppen most ezeken az apró gyarlóságokon tűnődni – éppen nem jár erre autó. Egy sem, egyik irányban sem. Megszoktam, hogy autó megy el mellettem, de azt egyáltalán nem, hogy egy fiatal férfi jár erre, ezen az úton. Szóval, ott álltam egy ideje, amikor nem a megszokott autó, ellenkezőleg, egy fiatalember jött fölfelé gyalogosan, a fején kapucni. Lényegében példa nélküli jelenség: láttam, mégsem akartam hinni a szememnek. Láttam a közeledő fiatal férfit, és megijedtem. A szerveimben és az ereimben pusztító zűrzavar uralkodott el, amíg el nem apasztott bennem minden korábbi, bármily halvány szándékot. Mindezzel együtt úgy éreztem, hogy az átélt riadalom nem belülről fakad, inkább valami homályos, külső terv része. Nem, nem tartozott egészen hozzám az érzés, ahogyan a helyzethez sem – a fiatalember közeledtével a nyugtalanság nem fokozódott, mint várható lett volna, hanem állandósult. Tehát arra következtettem, a mindent betöltő szorongás oka egyáltalán nem a fiatal férfi váratlan és példátlan jelenléte.
A kapu keresztgerendájára könyököltem, a kezem a fülem mögött a hajamba túrt, minden kis sejtemet és izmomat a mozdulat szolgálatába állítottam, még ha nem tudtam is tökéletesen belakni a pillanatot. Eleinte azt hittem, a testtartásom áthatolhatatlan elszigeteltséget sugall – szinte láthatatlanná tesz –, a kissé erőltetett képzetet jelentősen gyengítette a szörnyű felismerés, hogy valójában éppen olyan védtelen és támadható vagyok, mint egy száműzött pocok. Képtelen voltam ellenállni, vagy elfogadni a változatlan, de egyre kimerítőbb pánikot, azon kaptam magamat, hogy töprengéssel próbálom kibillenteni a helyéből, és ott tartok, hogy a legrosszabb, ami e pillanatban velem történhet, nem is olyan ördögi és őrjítő, mint a hullámokban rám törő gondolata. Ha most – ha az – tényleg megtörténne, annyira szörnyű lenne? Akkora megrázkódtatás, szégyen és gyalázat? Talán épp ellenkezőleg, jót tenne, ahogy a kutyáknál, cseppet sem lenne undorító. Próbáltam a lehető legtávolabbra nézni, és egy pillanatnyi tompaság után úgy éreztem, hogy biztosan összepisilném magam. Ebben elég biztos voltam, és zavart. A valószínűsége annak, hogy bepisilek – nem utána, hanem közben –, zavart. Gyanítottam, hogy ez tényleg elkerülhetetlen, részben az út mentén kanyargó karcsú esővíz-patak miatt, amiről nem tudnám levenni a szemem, részben mert – keveset ittam ugyan, mielőtt kiléptem volna a házból, de délután jelentős mennyiségben fogyasztottam a gyömbérteát – a hólyagom már eléggé megtelt.
Mi a fenéért zavarna, gondoltam, ha közben lepisilném a pasast?
Hát nem megérdemelné?
Sokáig nem töprengtem el a kérdésen, mert a puszta feltételezés, hogy rávizelhetek, rettenetesen kiborított, és ennek okával akkor nem akartam szembenézni. Minél közelebb ért a férfi, annál inkább az ő szemével néztem magamat: szakadt fókaprém csizma, cseresznyepiros hópehelyminta a vastag gyapjúzoknim felső részén, a hálóingem vékony csipkeszegélye alatt. Összetapadt, fésületlen haj. És persze nem történt semmi. Én álltam a kapunál, a fiatal férfi pedig továbbment. Ez minden.
