A Sztálin balerinája nemcsak a munkatáborok, hanem a szovjet balett korabeli világáról is pontos képet ad. A balerina fogságáról véletlenül fellelt levelei árulnak el sok mindent, amelyeket a táborok viszonyait bemutató korabeli visszaemlékezések, valamint az 1930-as évek és a világháború eseményeinek ismertetései egészítenek ki. Az olvasó nem csupán a szovjetté lett orosz balett viszontagságos sorsát, vagy a világhírű Gajane koreográfusává előlépett Anyiszimova további alkotói tevékenységét követheti nyomon, de azt is megtudhatja, miért tartotta Hacsaturján a Kardtáncot zeneszerzői "mostohagyermekének".
Christna Ezrahi: Sztálin balerinája (részlet)
A letartóztatás
Nyina Anyiszimova felvette a karaktertánchoz a lapostalpú cipőt, és felegyenesedett. Körbefordult a leningrádi Kirov Színház öltözőjében, oldalt állt a tükör előtt, hogy ellenőrizze a jelmezét és a sminkjét. Arra készült, hogy Thérèse baszk asszonyt alakítsa Vaszilij Vajnonen Párizs lángjai című balettjében, abban a műben, amelynek a célja a francia forradalom dicsőítése volt. A hat évvel korábban keletkezett alkotás az oroszországi októberi forradalom tizenötödik évfordulója alkalmából született meg, és Sztálin egyik kedvenc balettje lett.
Magasan ívelt szemöldökének keretei alatt Nyina beszédes barna szeme olyan tűzzel lángolt, amely igencsak illett a szilaj szerephez. Sötét haját a nyakszirtjén megkötött fehér sál fogta össze, végei a derekáig értek. Ujjatlan ruhája fölött a pruszlikot kékes fodrok díszítették, piros szoknyájának szabása rongyos szegély benyomását keltette. Vállán rozsdavörös sál volt átvetve, amelyet szorosan az övébe gyűrt. Fejét hátrahajtotta, karja előre-hátra lendült, akár a futóké, miközben sarkával gyors staccato ritmusban dobogott. Éppoly hirtelen hagyta abba, ahogyan elkezdte, nézte a tükörképét. A jelmeze kiállta a próbát, minden a helyén maradt: készen állt rá, hogy a színpadra lépjen. Épp kezdődött a Párizs lángjainak harmadik felvonása. A kulisszák mögött állva Nyina arra fordította minden energiáját, hogy átlényegüljön Thérèse-zé, az egyszerű asszonnyá, akiben forr a gyűlölet Franciaország ancien régime-jével szemben. Az októberi forradalmat követően az oroszországi forradalmárok támadásokat intéztek a klaszszikus balett ellen, mondván, hogy az nem más, mint ebéd utáni, léha szórakoztatás, amelyet az uralkodó családjának és a cári elitnek a szórakoztatására találtak ki. Kijelentették, hogy a kommunizmus felépítésén fáradozó államban a túlélés érdekében, a társadalmi tudatosság elérése végett el kell felejteni a mesebeli hercegnőket.
Nyina kirobbanó fellépései Thérèse, a forradalmár hősnő alakjában központi szerepet játszottak abban, hogy a Párizs lángjai a születőben lévő szovjet balett népszerű, diadalmas darabja lett.
Nyina keményen dolgozott, hogy elsajátítsa az orosz rendező, Konsztantyin Sztanyiszlavszkij realista művészi módszerét. Társai tudtak róla, hogy a fellépései előtt néha olyan állapotba tüzelte magát, hogy „Utánam!” kiáltással robogott be a színpadra, mintha inkább egy, a népfelkelést vezető forradalmár lenne, nem pedig egy táncos, aki Oroszország egyik leginkább tiszteletre méltó színházának művésze.
A karmester elfoglalta a helyét, és felcsendült a La Marseillaise dallama, egyre hangosabban. Felgördült a színház cári időkben készült, aranysujtásos, kék szegélyekkel díszített függönye, a nézők elé tárva egy párizsi teret, ahol munkások, kézművesek, asszonyok, jakobinusok, Franciaország vidékeiről érkezett önkéntesek osztagai készülődtek, hogy megostromolják a Tuileriák palotáját. Egyszer csak trombiták harsantak, szakadatlan dobpergés kíséretében.
A színpad közepén termett két baszk férfi, majd megjelent egy harmadik, testük feszes volt, mint a megfeszített íj. Egymás felé fordulva heves táncba kezdtek, azután férfias pózba helyezkedve a lábukkal összetett ritmust kopogtak, mintha a színpad maga lenne a dob. Karjukat összefonva körbeforogtak, ugrás előtt bizonytalankodva kiegyensúlyozták egymást, kezüket az ég felé nyújtották, széttárt tenyerük lázadásra buzdított.
Egyszer csak ott termett Nyina mint Thérèse, csatlakozott a férfiak táncához, amelynek élesen metsző staccatója lágy, ám egyben szenvedélyes melódiára váltott. Nyina apró, de gyors lépésekkel mintegy lebegett a színpad két széle között, karjával körözött a levegőben, mintha csak félre akarna húzni egy függönyt, hogy bepillantson a fényesebb jövőbe. Hirtelen hátrahanyatlott, olyan mélyen, amennyire a gravitáció engedte. Arcát a közönség felé fordítva, felvillanyozottan, szapora léptekkel hátrálni kezdett, sarka kopogott a deszkákon. Kissé később a közönség, székeiből mintegy ugrásra készen, feszülten figyelhette Nyinát a Tuileriák palotáját ostromló, forradalmi tömeg élcsapatában. Magasba emelte a trikolórt, tekintetében a forradalmi düh elszántságával, ám az arca egyszeriben eltorzult: golyótalálat érte.
A földre roskadt, a trikolórt átadta egy bajtársának, s a forradalom mártírjaként meghalt.
1938. január 12. volt. Egyesek önkéntelenül lelassították a lépteiket a színház előcsarnokából a kijárat lengőajtói felé tartó sorban, mint akik a kinti sötétség miatt vonakodnak elhagyni az épület varázsos ragyogású fényeit. Szétszéledve a téli éjszakában, sokan érezhették, hogy a fagyos hideg visszatér a csontjaikba, ám ennek semmi köze sem volt a külső hőmérséklethez. Nyár óta az éjszakák rettegésben teltek: emberek tűntek el. Az NKVD sötét autói, a „Fekete Máriák”, másik nevükön „Fekete Varjúk” a reggeli órákig cirkáltak a lakóházak között, begyűjtve az újonnan letartóztatottakat, és a város túlzsúfolt börtöneibe szállították őket.
Míg a közönséges polgároknak is, az új szovjet elit tagjainak is nehezen jött álom a szemére, addig véget nem érő munka zajlott abban a monumentális épületben, amely a Névától egy kőhajításnyira, Leningrád egyik központi útján, a Lityejnij sugárúton állt, a Spalernaja utca sarkán. Sokan még évekkel a „nagy terror” tömeges letartóztatásai után is csak suttogva merték emlegetni az épületet: Bolsoj Dom, a Nagy Ház. A bátrabbak tréfálkozásba rejtették a rémületüket, mondván: ez az épület Leningrád legmagasabb létesítménye, hiszen a zárkáiból egészen Szibériáig ellátni. Mások rövid versikét mormoltak magukban:
A Spalernaja utcában
áll egy varázsház,
gyermekként lépsz be,
vénemberként hagyod el.
Az NKVD leningrádi részlege 1932-ben költözött a konstruktivista stílusban felhúzott új épületbe, amely fenyegetően tornyosult a birodalmi Szentpétervár körülötte lévő méltóságteljes, neoklasszicista házai fölé. A földszinti részt nyomasztó sötétszürke gránittömbökből képezték ki, szögletességét kiemelték a beléjük vágott, négyzetes ablakok. A monumentális bejárati ajtót egyszerű oszlopcsarnok szegélyezte. Ezen a masszív alapon hét további szint magasodott, a homlokzaton keskeny ablakok egyhangú soraival. Az épületet sötét kőből kirakott, hatalmas keretbe zárták, ilyenek fedték az ablak nélküli oldalait is, a lapos tetőt is; kétoldalt eltérő magasságú tornyok meredeztek. Az NKVD ügynökeinek kényelme érdekében a Nagy Házat a Spalernaja utcán lévő régi cári börtön, a hírhedt Spalerka szomszédságában húzták fel, amelynek a hivatalos – igaz, eufemisztikus – elnevezése „Előzetes Fogvatartási Elkülönítő” volt. A Spalerkát 1875-ben építették a vizsgálati fogságban lévők számára, bézs színű épületének földszintje vörös volt, és egy hatalmas négyzetet formált, amely körülvette a központi udvart. 1937. július 31-én a sztálini Politbüro olyan műveletbe fogott, amely az ország egész népességére kiterjedt. Aprólé kosan megtervezték nemcsak a valóságos és vélt potenciális ellenség kiiktatását, de egyben külön célokat is megállapítottak a végrehajtás módjaira.
Az utasítások értelmében kettőszázhatvannyolcezer-kilencszázötven személyt kellett letartóztatni, közülük hetvenkétezer-kilencszázötven főt agyonlőni, a többieket egytől tíz évig terjedő időtartamra börtönökbe vagy táborokba zárni.
A nagyszabású műveletet az eredeti feltevések szerint négy hónap alatt le kellett volna bonyolítani, még mielőtt megtartják az új, sztálini alkotmány értelmében a Legfelsőbb Tanácsba 1937 decemberére kiírt választásokat. Ám az NKVD igyekvő helyi vezetői lehetőséget láttak arra, hogy demonstrálják odaadásukat, elősegítsék karrierjük felívelését, ezért pótlólagos kvótákat igenyeltek; a határidőt újból és újból meghosszabbították.
Leningrádban Leonyid Zakovszkij volt a felelős a gyilkos kampány hadmozdulatainak a levezényléséért. Ez a brutális, gátlástalan alak szeretett azzal hencegni: képes lett volna akár Karl Marxot is rákényszeríteni, hogy bevallja: Bismarck ügynökeként dolgozott. Az NKVD irtózatos gépezete 1937 nyarán éjt nappallá téve azon dolgozott, hogy teljesítse a tervet, a letartóztatási listán szereplők elfogását. Zakovszkij gondoskodott róla, hogy a terror kvótáit túlteljesítsék: Leningrádban 1937 végéig több mint ti zenkilencezer főt végeztek ki – csaknem ötször annyit, amennyi az eredeti utasításban szerepelt. Jutalma nem maradt el, kétszeres előléptetésben részesült. Csakhogy az NKVD-nél dolgozni veszélyes foglalkozás volt, így nem sokáig élvezhette új beosztásait, vagyis a moszkvai részleg vezetését és a „nagy terror” nagy szervezőjének, a törpe termetű népbiztos, Nyikolaj Jezsov helyettesének a posztját: az NKVD 1938 áprilisában letartóztatta, és négy hónapra rá kivégezték mint kémet. Zakovszkij utódja a leningrádi NKVD élén 1938 januárjában Mihail Litvin lett, Jezsov pártfogoltja; a kopasz, drót keretes szemüveget viselő férfi csak 1936-ban csatlakozott a szervezethez. Litvin elébe ment a letartóztatásának, és még az év vége előtt öngyilkosságot követett el. Ám előtte, 1938. január 31-én, alig tíz nappal az NKVD leningrádi részlegének élére történő kinevezését követően jóváhagyta a Leningrád és környéke számára megállapított, felülvizsgált kvótákat:
1938. március 15-ig háromezer személyre várt kivégzés, további ezer főre munkatábor vagy börtön. Még több nevet kellett kiválasztani.
