Vilmos herceg az egyik legnépszerűbb tagja a brit uralkodóháznak, ráadásul minden reménye megvan arra, hogy a monarchia koronás fője legyen. Életéről, eddigi pályafutásáról, valamint kiterjedt és világszerte ismert családjáról írt izgalmas könyvet a francia Vanity Fair királyi sztorikra szakosodott újságírója, Pierrick Geais. A kötetet színes képmelléklet gazdagítja. Hogyan tudatta Károly elsőszülött fiával, Vilmossal anyja halálhírét? Miért töltött Cambridge hercege egy éjszakát hajléktalanként London utcáin? Miért választotta Vilmos a skóciai St. Adrews egyetemet az addig a családjánál szokásos Oxford vagy Cambridge helyett? Kiknek csapta a szelet Kate Middleton előtt? Vilmos hol találkozott későbbi feleségével, és hogyan sikerült néhanapján sajtókíséret nélkül randevúzniuk? Hányszor szakított egymással a szerelmespár, mire végre egybekeltek? A könyv a fenti kérdésekre biztos forrásból érkező válaszokat ad, és még jó néhány hasznos információval szolgál, ha mindent tudni akarunk a brit trón várományosáról.
Az Egyesült Királyság négynapos rendezvénysorozattal ünnepli II. Erzsébet uralkodásának 70. évfordulóját. Ő az első brit uralkodó, aki hetven évet töltött a trónon, életéről számos könyv jelent meg, most kettőt ajánlunk. Könyvek hírek mellé.
Pierirck Geais: Vilmos herceg - A trónörökös (részlet)
Láttuk a tévében
Szörnyű rémálomtól gyötörve még fel-felriadt éjszakánként, amelyben újra és újra át kellett élnie élete egyik legtraumatikusabb időszakát.
Károly a világ minden kincséért, és még álmában sem tette volna be a lábát a Gordonstounba, ebbe az észak-skóciai középiskolába, ahol tizenhárom és tizennyolc éves kora között tanult.
Lord Russell, Bedford herceg fia „csinos kis pokolnak” nevezte el ezt a bentlakásos iskolát – bizonyára ezért is próbált kétszer megszökni innen, de mindig elkapták, és botozással büntették. Ezt a minősítést Károly a maga tapasztalatai alapján is csak megerősíteni tudta. Bár Fülöp herceg, aki 1934-es megalapításakor a Gordonstoun egyik első diákja volt, saját bevallása szerint legszebb ifjú éveit élte itt, Károly viszont a maga részéről éppen a legszörnyűbbeket. Edinburgh hercege, aki nagyon ragaszkodott egykori középiskolájához, meg volt győződve róla, hogy itt tudnák a leginkább megerősíteni legidősebb fiát, akit túlságosan gyengének és kiegyensúlyozatlannak ítélt. A század közepén Gordonstoun még mindig híres volt vasfegyelméről (ez a 90-es évek vége óta sokat enyhült). A napokat reggel hétkor futással kezdték a szabadban, függetlenül attól, milyen volt az idő, ha esett, ha fújt, de akkor is, ha épp havazott, ami Skóciában meglehetősen gyakori. Ezután a lakók télen-nyáron kizárólag jutalomból juthattak zuhanyozási lehetőséghez, jeges vízben, vagy egy-egy tál zabkásához. A kilencórai iskolakezdés előtt az ágyakat katonás tökéletességgel kellett bevetni, a szekrényeket ki kellett takarítani, a hálótermeket fel kellett söpörni (seprűvel vagy anélkül). Majd egymást követték az órák – francia, történelem, latin, görög… –, mindössze két szünettel, a főtt krumpliból álló ebéd elfogyasztásához, és teázáshoz, a délután közepén. A nap végén, a felügyelt tanulás és az ima között kötelező volt az edzés, egy, vagy akár több sportágban. Károly, a gyatra maratoni futó, akinek nem igazán voltak testhezállók a fizikai tevékenységek, elég elveszettnek érezte magát ilyen férfias körülmények közepette.
Trónörökösi státusza ellenére is társai állandó gúnyolódásának célpontja lett,
csak a fazekasműhely és a fiatal irodalomtanár, Eric Anderson által tartott színházi óra nyújtottak némi vigaszt számára, akivel megoszthatta Shakespeare iránti rajongását. Esténként szívesebben olvasta újra a nagy klasszikusokat, mint hogy a társai által kedvelt időtöltéseknek hódoljon, amelyekről William Boyd író, aki szintén gordonstouni diák volt, oly érzékletesen írt School Ties (Iskolai kötelékek) című regényében: „A sikeres magömlést kollégiumszerte megünnepelték – írta. – Az ondócseppek kézről kézre vándoroltak, mintegy bizonyíték gyanánt.”[1] Apjával ellentétben Károly semmi szeretnivalót sem talált ebben a Felföldtől keletre eső, régi iskolában, egy ódon kastély falai között, amelyeket négy irányból is szabadon ostromoltak a szelek. Utolsó, Gordonstounban töltött napja óriási megkönnyebbülés volt: már akkor szent fogadalmat tett, hogy ő semmiképp sem állítja hasonló megpróbáltatások elé születendő gyermekeit.
Amikor azonban Vilmos, öt Ludgrove-ban töltött év után elért abba a korba, hogy középiskolába lépjen, Fülöp herceg azt vette a fejébe, hogy őt Gordonstounban szeretné látni beilleszkedni. Károly azonban, aki kizárólag rémes emlékeket őrzött a helyről ellenezte az ötletet, csakúgy, mint Lady Di, akinek rémálmaiban sem jutott volna eszébe, hogy drága pici fiacskájának efféle rideg körülményekkel kelljen szembenéznie. II. Erzsébet, aki már saját gyerekeit sem akarta Gordonstounba íratni, de annak idején meghajolt férje akarata előtt, őket támogatta.
Királynő létére is azt vallotta, hogy az ilyen kérdésekben mindig a szülői akaratnak kell érvényesülnie.
Így aztán természetes módon esett a választás Etonra, az ország bentlakásos középiskoláinak gyöngyszemére, amelyet 1440-ben még VI. Henrik alapított, azzal a céllal, hogy a főnemesi ifjakat a királyság lehető legjobb szolgálatára készítsék itt fel. A Londontól mintegy negyven kilométerre található iskola évszázadokon át megőrizte ezt a funkciót, továbbra is olyanok koptatták itt a padokat, akik majdan a világ vezetőivé válhattak. Húsz brit miniszterelnök tanult itt, Sir Robert Walpole-tól Boris Johnsonig. Megszámlálhatatlan diplomata, államtitkár, képviselő, kormányzó fordult meg e falak között. A lista túl hosszú lenne. De azért az iskolai évkönyvek által is kiemelt egykori diákok közül megemlíthetünk néhány olyan nevet, akik később a legváltozatosabb területeken jeleskedtek: mint például John Maynard Keynes közgazdász, George Orwell és Aldous Huxley írók, Ian Fleming (James Bond szülőatyja), vagy éppen a színészek, Eddie Redmayne, Tom Hiddleston vagy Hugh Laurie. Koronás fők – és nem csak britek – szintén érkeztek Etonba, például III. Lipót belga király vagy Miklós román és Sándor jugoszláv hercegek. Itt végzett minden westminsteri herceg, Anglia leggazdagabb dinasztiájának sarjai, Mihály kenti herceg és fia, windsori Frigyes, valamint Artúr és Samuel Chatto, Margit hercegnő unokái, de éppúgy Edward és Charles Spencer, Lady Di apja és testvére. Eton azért is vonzza az arisztokráciát, mert az előkelő intézmény páratlan oktatási színvonalán és hírnevén soha nem esett csorba. A szülők teljesen biztosak lehetnek benne, hogy csemetéik megfelelő tudással és műveltséggel távoznak innen az évi 40 ezer euróra rúgó tandíjért cserébe, amelytől csupán néhány gondosan megválogatott ösztöndíjas esetében tekintettek el, így biztosítva az iskolában egyfajta sokszínűséget.
Az 1995. szeptember 6-a óta különélő, de hivatalosan még el nem vált walesi herceg és hercegné kivételesen újra együtt mutatkozott,
hogy elkísérjék fiukat új iskolájába. Néhány csók és ölelés után – leginkább Diana részéről, hiszen Károly soha nem ragadtatná magát ilyen érzelgőségre – Vilmos magára maradt tíz négyzetméteres, egy egyszerű vasággyal, egyetlen karosszékkel és egy íróasztallal berendezett szobája négy fala között. Elhelyezte a CD-lejátszóját, amely engedélyezve volt, és kiakasztotta a falra titkos szerelme, Cindy Crawford plakátját. Néhány héttel korábban édesanyja azzal lepte meg, hogy meghívta a híres szupermodellt a Kensington-palotába teázni, Naomi Campbell-lel és Christy Turlingtonnal együtt. Amikor az ifjú Vilmos belebotlott a szalonban ülő három topmodellbe, fülig pirult. De azóta is őrizte emlékezete egy szegletében ezt az örömteli találkozást, amelynek a visszaidézésében a plakát is segített. A lábánál ott volt nagy bőröndje, a gondosan összepakolt sportruhákkal és a makulátlan etoni egyenruhával. Ez 1820 óta alig változott: fekete frakk, mellény, hajszálcsíkos nadrág, gallér és fehér nyakkendő. A cilindert és a gombos botot, amelyek eredetileg szintén az együtteshez tartoztak, akkoriban már mellőzték. Miután 1999 júniusában – társai körében élvezett népszerűségének ékes bizonyítékaként – tiszteletbeli prefektusnak választották, Vilmos megengedhetett magának egy-két öltözködésbeli szabadosságot: a nyakkendőt csokornyakkendőre cserélte, és a brit lobogó színeiben pompázó, színes mellényt öltött, amelyen a Groovy Baby felirat volt olvasható, egy utalás a kelekótya vígjátékra, az Austin Powersre. Vilmos feszengő tinédzserből lehengerlően magabiztos mosolyú fiatal felnőtt lett.
Az Etont is évszázados, kikezdhetetlen rítusok irányították,
amelyek eredeti jelentése az idők folyamán olykor már el is halványult. Vajon ki lehetne a megmondhatója például, hogy az udvaron áthaladó diákok miért szigorúan jobbról kerülték ki VI. Henrik szobrát, és semmiképpen sem balról? Vagy miért kellett mindenképpen a nem létező fejfedő magasságába emelt mutatóujjal köszönteni az internátus tisztségviselőit? A mindennapokat átszőtték a hagyományok. A nap hajnalban kezdődött, a gótikus kápolnában megtartott elmaradhatatlan igehirdetéssel. Csakhogy – Gordonstounnal ellentétben – itt a lakóknak nem voltak háztartási teendőik: épp ellenkezőleg, minden emeletre jutott egy szobalány, hogy gondoskodjon az ágyneműről, az ágyak bevetéséről, sőt még az is a feladatkörébe tartozott, hogy pontban 17 órakor felszolgálja a teát. Az etoni élet alig járt kellemetlenséggel, eltekintve a tanárok által támasztott, aránytalanul magas követelményektől és a „rendbontó elemek” számára fenntartott büntetésektől. Akik késtek, persze már nem testi fenyítésre számíthattak, mint például a 60-as években, de bekerültek Késők Könyvébe, és több napon át egy órával korábban kellett kelniük. Az Etonnak megvolt a maga zsargonja: a diákokat fiúknak hívták, a tanárokat pedig csőrnek. Még olyan sportágak is voltak, amelyeket sehol máshol nem űztek, mint például a mezőjáték, amely a futballt és a rögbit keveri, vagy a faljáték, amelynek szabályait csakis egy etoni diák tudná világosan elmagyarázni; ezekben a sportokban Harry herceg is jeleskedett. A 647 hektáros parkban a legmodernebb sportlétesítmények álltak rendelkezésre: uszoda, tornaterem, teniszpályák, golf-, foci-, rögbipálya stb., sőt egy két kilométer hosszú evezőtó is volt, amelyet egyébként a 2012-es olimpián is igénybe vettek. Egy olyan sportos gyereknek, mint Vilmos, itt aztán igazán volt lehetősége kibontakozni.
[1] William Boyd, School Ties, Hamish Hamilton Ltd, 1985.
