Az Osztálytalálkozó és A bezzeggyerek után most végre itt a folytatás, a Könyvhétre jelent meg Rényi Ádám harmadik kötete. Miért kerül kínos helyzetbe a népszerű író a saját könyvheti dedikálásán? Hogyan menti meg a nagymama leleményessége a tragikus fordulatot vevő családi ünnepet? És mi történik, amikor kivételesen az egyébként elfoglalt apuka vesz részt a szülői értekezleten?
Rényi Ádám: Erika néni (részlet)
Egy fénykép
A kezemben egy megfakult fényképet tartok. Jobb alsó sarka kissé beszakadt. Ma délelőtt találtam meg a padláson egy régi varróládában, és nem tudom levenni róla a szememet. Hol leteszem magam elé anyámék régi konyhaasztalára, hol pedig csak óvatosan tartom a szélét a mutató- és a hüvelykujjam között. Anyám hagyatékát próbálom feldolgozni napok óta. Már lassan egy hónapja, hogy eltemettük, négy évvel ment apám után, de eddig nem volt lelkierőm elkezdeni. Ő volt az utolsó élő rokonom, és bár kapcsolatunk nehezen volt harmonikusnak nevezhető, megütött az érzés, hogy végleg egyedül maradtam ezen a világon. Mindig azt éreztem, anyám képtelen megérteni, bármiről beszélek is neki, vagy mintha csak távolról hallaná, és inkább megvárná, hogy a szavaimat elfújja a szél, hogy neki már ne legyen dolga velük. Pedig sokszor kerestem nála vigaszt. Ma rádöbbentem, hogy miért nem találtam.
Ez a régi fénykép megmagyaráz mindent.
Négyéves lehettem, amikor a rémálmok elkezdődtek. Eleinte csak heti egy-két alkalommal, aztán minden egyes éjjel. Üvöltve, zokogva ébredtem fel, saját verejtékemtől vacogva. Apám soha nem kelt fel, pedig tudom, hogy hallotta a segélykiáltásomat. Nem is lehetett azt nem hallani. Anyám átjött, mint valami gép, lecserélte a pizsamát rajtam, újrahúzta az ágyat, és rám sem nézett, amikor a szobámból kifelé csak odasúgta:
– Álmodj másról!
De én képtelen voltam másról álmodni, inkább megpróbáltam ébren maradni, és térdemet a nyakamig húzva ültem az ágyon. A holdat néztem a reluxa szürke fémlapjai között.
Kezd bealkonyulni, kinyitom a reluxát, beengedem azt a kevés fényt, amit az október végi délután még engedélyez. A holdat nem látni, de a színtelen naplementében az utolsó fénysugarak megvilágítják a fényképet. Az ujjbegyeimen kiütő izzadság lassan megpuhítja a szélét. Újra az asztalra teszem, arcomat a kezembe temetem. Ahogy becsukom a szememet, újra látom a túl jól ismert képsort. Ezúttal nem álmodom, csak az agyam ismét előhívja, amit kamaszként,
talán az érettségi előtt sikerült csak egy időre eltemetnem.
Nyár van, tejfelszőke kisfiú vagyok, mosolyogva úszkálok a sekély vízben. Nemrég tanulhattam meg a lábtempót, még kissé bizonytalanok a mozdulatok. Egy bányatónál lehetünk, nincsenek más családok, csak én és a szüleim, miénk az egész terület. Magamat látom az álomban, a szüleimnek csak a hangját hallom. Apám csendesen szuszog, anyám azt kiabálja: – Csak szépen, óvatosan! Aztán egyszer csak két kezet pillantok meg. Nem nagy kezek, egy másik gyerek kezei. Bal csuklóján vékony, fonott, kék karkötő. Először azt hiszem, csak meg akar simogatni, beletúr a hajamba. Aztán a simogató kéz megragad egy követ, és teljes erőből megüti vele a fejemet. A víz alá bukom, a vizet vörösre festi körülöttem a vér. Anyám felsikít, aztán a nevemet ordítja: – Bence! Neeeee!
Itt mindig véget ér a film, most sem pörög tovább. Láttam éppen eleget. Harminckilenc évem alatt sok ezerszer kellett végignézem éjjelente a saját kegyetlen halálomat. A pszichológusom szerint ez csak valami irracionális szorongás, amit gyerekkoromban kellett volna kikezelnie egy szakembernek, de az én szüleim nem bíztak az agyturkászokban, sőt nem bíztak senkiben. Nálunk nem jártak rokonok, se vendégek, de még a szomszédot sem engedték be.
Hárman voltunk, és nemigen szóltunk egymáshoz.
A szüleim mindig megetettek, vettek ruhát, elküldtek az iskolába, szülőségük éppen kitette a minimumot. Mintha a vonatkozó törvénynek és nem nekem akartak volna megfelelni. Felnőttként én sem viselkedtem különbül velük. Nem hagytam őket magukra, amikor betegek lettek, ápoltam is őket, de nemigen szóltunk egymáshoz, ha nem volt muszáj. Régebben néha tűnődtem rajta, vajon miért alakult így. Hiszen az osztálytársaim, évfolyamtársaim családja teljesen másként működött. Aztán már nem gondoltam erre sem. Túl fáradt is voltam a kialvatlanságtól, hogy ezen annyit gondolkodjak, egy ideje már a pszichológushoz sem járok.
De most itt van ez a fénykép.
Ujjbegyeimmel végigsimítom a széleit, ki-be hajtogatom, babrálok vele. Nem tudom, mit csináljak. Hazavigyem, tegyem vissza a ládába, vagy dobjam ki? Égessem el? Tulajdonképpen mindegy már. Sok idő telt el, a fénykép minimum harmincöt éves. Bal oldalon anyám áll mosolyogva. Sosem láttam ilyen vidámságot az arcán. Egy fekete, egyrészes fürdőruhát visel, fején széles karimájú kalap. A jobb oldalon apám áll, magához képest szintén jókedvűen, bal kezében egy félig elszívott cigarettával. Kettejük között két kisfiú. Egyformák, éppen, mint két tojás. Mégis pontosan tudom, hogy melyik vagyok én. Arra tisztán emlékszem, hogy a papírsárkányos pólót le sem lehetett venni rólam annak idején. Ahogy apám régi nagyítójával jobban megnézem a fényképet, egy vékony, kék karkötő is láthatóvá válik. A bal csuklómon viselem.
