Mérgezés, kirakatper, az emberi jogokra fittyet hányó börtönbüntetés: Alekszej Navalnij láthatóan feldühítette az Oroszországot több mint két évtizede vaskézzel uraló Vlagyimir Putyint, nemhiába emlegetik az orosz autokrata első valódi kihívójaként. Honnan indult a jogászból korrupcióellenes aktivistává, majd a Putyin-rezsim ellenzékének első számú vezetőjévé vált férfi pályafutása? Mit lehet tudni személyiségéről és politikai nézeteiről azon kívül, hogy Putyin kérlelhetetlen ellenfele? És milyen jövőt jósol Oroszország és az orosz elit számára fokozódó népszerűsége?
Az elismert Oroszország-szakértők, Jan Matti Dollbaum, Morvan Lallouet és Ben Noble részletes áttekintést nyújtanak az orosz ellenzéki vezető pályafutásának különböző állomásairól és változó nézeteiről. A könyv alaposan körüljárja, Navalnij tevékenysége és a körülötte szerveződő mozgalom hogyan alakította át az elmúlt évtized során a Kreml taktikáját, és tette még keményebbé a rezsimet. Vajon sikerrel járhat Navalnij Putyin országában? Mit hozhat diadala vagy kudarca Oroszország és az egész világ számára?
Jan Matti Dollbaum – Morvan Lallouet – Ben Noble: Navalnij – Putyin végzete, Oroszország jövője? (részlet)
Oroszországot néha „kleptokráciának” nevezik: olyan rendszernek, amelyet azért hoztak létre, hogy a tisztviselők lophassanak. De vajon pontosan megragadja-e ez a kifejezés azt a szerepet, amelyet a korrupció ténylegesen játszik az orosz politikában?
A korrupció a posztszovjet Oroszország politikai életében központi helyet foglal el. Több különböző szempontból is igaz ez. A szovjet gazdaság privatizációja során a megfelelő politikai kapcsolatokkal rendelkező emberek jártak jól. A gyárigazgatók a Szovjetunió összeomlása alatt ellenőrzésük alá vonták a vállalatuk működését, majd a hatóságok segítségével tulajdonossá váltak, a személyes vagyonukká tették a cégeket. Ambiciózus emberek óriási vállalatbirodalmakat tudtak felépíteni különféle módszerekkel.
A kilencvenes években ez veszélyeztette az állam integritását: egyes oligarchák megzsarolták a gyenge és szegény orosz államot azzal, hogy akkor hitelezik tovább a költségvetést, ha cserébe a piaci értékénél jóval alacsonyabb áron kiárusítják nekik a nemzeti vagyont. Ezzel hatékonyan befolyásoltak számos fontos politikai döntést. Ezt a folyamatot nevezték „az állam foglyul ejtésének”.
Amikor Putyin hatalomra került, meghirdette, hogy fellép az oligarchák ellen, és helyreállítja a központi állami irányítást. Ez sok orosz embernek tetszett. […]
A korrupció azonban nem tűnt el Putyin alatt.
Ehelyett az történt, hogy míg korábban aláaknázta a központi állami irányítást, azóta stabilizálja azt.
Ebben a paradigmaváltásban az oligarcháknak egy új valósághoz kellett alkalmazkodniuk. Hodorkovszkijt börtönbe zárták, másokat száműztek, vagyonuk egy része állami vállalatokba került. Más gazdag üzleti vezetők továbbra is jól boldogultak. Putyin alatt a dollármilliárdosok száma jelentősen megnőtt. Ez a világ sok országáról elmondható, de az elemzések azt mutatják, hogy Oroszországnak sokkal több milliárdosa van, mint amire viszonylag gyenge gazdasága alapján számítani lehetne.
Az autoriter politikában bevett gyakorlat: az új főnök úgy gondoskodik arról, hogy a vezető üzletembereknek ne támadjanak rossz ötleteik, hogy néhányukat megbünteti, de sokak számára lehetővé teszi, hogy nagyon meggazdagodjanak. Ez egyfajta társadalmi szerződés: gazdagodhattok – néha az állam pénzéből –, de csak addig, amíg a vagyonotokat és a befolyásotokat nem a politikai hatalommal szemben használjátok. És a gazdasági elit nagy részének nagyon is megfelel ez az egyezség.
Navalnij egyik legismertebb, először 2011 elején használt szlogenje
az Egységes Oroszországot „csalók és tolvajok pártjának” nevezi.
Ez igen direkt megfogalmazása annak a véleménynek, hogy a politikusok – főleg a hatalmon lévő párt politikusai – távolról sem becsületes tisztviselők. Ennél fontosabbat is mond azonban a hatalom és a korrupció természetéről: a tisztviselők felajánlják a lojalitásukat, cserében lehetőséget kapnak a kapzsiságuk kielégítésére. Ezáltal a korrupció nemhogy gyengíti Putyin hatalmát, de a rezsim fenntartásának eszközévé vált. A korrupció tehát nemcsak kivirágzott, de a virágot hozó növény karója is egyben.
A két funkció – lehetővé tenni az elit gazdagodását, és kordában tartani őket, ha szükséges – kéz a kézben működik Putyin uralmának stabilizálása érdekében. Ezért az az elképzelés, hogy Oroszország „kleptokrácia” lenne, ahol a hatalmat csupán arra használják, hogy pénzt szerezzenek és meggazdagodjanak, túlságosan leegyszerűsítő. A politika sok embert vonz, akik csak a pénzszerzés lehetőségét látják benne. De valójában nem az történik, hogy úgy szervezik a hatalmat, hogy tudjanak lopni, hanem megfordítva: a lopást szervezik úgy, hogy a hatalom pillérévé váljon.
Az orosz politikát a legmagasabb szinten az oroszok által általában jóváhagyott célok elérésének szándéka vezérli: az állam megerősítése, az ország nemzetközi befolyásának fokozása és az állampolgárok jólétének megteremtése. Putyin úgy gondolja: ahhoz, hogy mindez megvalósuljon, hatalmon kell maradnia. A korrupció pedig ezt a célt szolgálja, és ennek érdekében menedzselik. Inkább eszköz, mint a rendszer célja, lényege.
(…)
Néhányan csodálják Navalnijt, mint például az az alkalmazott, aki elismeri, hogy politikához való hozzáállása mindig személyes. „Személyiségeket követek – mondja –, és Navalnij olyan ember, aki nem hagy cserben, és nem árul el. Olyan, akinek küldetése van, és mindent megtesz, hogy végrehajtsa azt.” A legtöbben mégis inkább az ügy iránti elkötelezettségüket hangsúlyozzák.
Sok interjúban elhangzik, hogy a munkatárs ideiglenesnek tekinti Navalnijjal kötött szövetségét. Most azt mondják, hogy Navalnij megérdemli az oroszok támogatását, mert ő építette fel az egyetlen olyan mozgalmat, amely erősítheti a politikai versenyt, harcolhat a független igazságszolgáltatásért, és gyökeresen kiirthatja a korrupciót és a politikai protekcionizmust. Az esetleges nézetkülönbségek nem számítanak mindaddig, amíg fennáll a tekintélyelvű rendszer, amely ellen küzdünk.
Az egyik permi aktivista például – aki már akkor is a jobb lakáspolitikáért küzdött, amikor Navalnij még egyszerű blogger volt – csak mosolyog, amikor azt kérdezik tőle, hogy egyetért-e Navalnijjal politikai ügyekben. „A lakáskérdést illetően Navalnij mindenben téved, de elnézem neki, mert ez most másodlagos” – mondja.
Rengeteg hasonló véleményt hallani. Egyes baloldaliak nem értenek egyet Navalnijnak azzal a felhívásával, hogy vezessenek be vízumkötelezettséget a volt közép-ázsiai szovjet köztársaságokkal szemben. Bizonyos jobbközép liberálisok nem támogatják a nagyobb biztonságra és több állami beruházásra vonatkozó követeléseit. Megint mások azért kritizálják, mert kijelentette, hogy a Krím az oroszoké. De mindannyian készek félretenni az ilyen jellegű nézetkülönbségeket a nagyobb, fontosabb cél érdekében.
Viktor, az első kinevezett kampány-koordinátor Jekatyerinburgban nevet is ad ennek a teóriának: Navalnij „eszköz” – mondja. Fegyver az autokrácia és a korrupció elleni harcban. Sokak számára a személyes adottságai folytán Navalnij a legjobb választás jelenleg, de ez nem jelent feltétlen, korlátlan rajongást a személye iránt.
Ez a feje tetejére állítja a Kreml állítását, hogy Navalnij manipulátor. Nem Navalnij használja a „naiv” oroszokat önző és gonosz hatalmi játszmájához, de még csak nem is a Nyugat, az oligarchák vagy a Kremlbe befészkelt árulók használják Navalnijt.
Az egyszerű oroszok használják őt.
Az idejükről, pénzükről és néha az egészségükről is lemondanak érte, mert úgy tekintenek rá, mint a változások mozgatórugójára, mint olyanvalakire, aki képes összefogni és a megfelelő irányba állítani az erőfeszítéseiket egy jobb jövő érdekében.
(…)
Elérte, amit akart?
Navalnij politikai győzelmeinek listája talán nem lenyűgöző. Ami valaki másnak az életrajzában csak lábjegyzet lenne – a 2013-as moszkvai polgármester-választásokon elért második hely –, neki a választáson szerzett legjobb eredménye. A következő legjobb 2020-ból származik, amikor – bár ő nem vállalt jelöltséget – sikerült elérnie, hogy regionális irodáiból több aktivistát megválasszanak a helyi és a területi parlamentekbe. „Nem nagy durranás” – mondhatnánk. De az első naptól kezdve
széllel szemben kellett vitorláznia.
Mindent, amit elért, egy olyan politikai rendszer ellenállásával szemben kellett kiharcolnia, amelyben az elvi alapon álló ellenzéket minden lehetséges eszközzel marginalizálják és elnyomják.
Ha nem jelenhetsz meg az állami televízióban, ami az oroszok számára még mindig a legfontosabb információforrás, és az ismertségi mutatód mégis 75 százalékos, az sok éves kemény munka eredménye, és azt bizonyítja, hogy minden lehetőséget megragadtál az üzeneted átadásához. Tekintettel a Kreml kitartó erőfeszítéseire, hogy fokozza a polarizációt a városi középosztály és az ország többi része között, meglepő, hogy Navalnij támogatottsága hasonló a nagyvárosokban, a kisebb városokban és a vidéki területeken.
Navalnij célja nem csupán az volt, hogy sikeres legyen egy tisztességtelen rendszerben, hanem hogy
mindenkiben tudatosítsa ennek a rendszernek az igazságtalanságát.
Ezt részben úgy tette, hogy „normális” politikusnak mutatta magát, aki képes szavazólapon szerepelni, pártot regisztráltatni és az országot járni, találkozni a támogatóival anélkül, hogy letartóztatnák vagy megmérgeznék. Megmutatva, hogy a politikába való belépési kísérleteit akadályozzák, sőt lehetetlenné teszik, Navalnij arra készteti az embereket, hogy felfigyeljenek az orosz politikai rezsim valódi természetére.
