Mörk Leonóra könyve azt a kérdést teszi fel, hogy vajon miért kellene beérnie a fiúkénál szűkebbre szabott lehetőségekkel annak, aki lánynak születtek? Hősei, ha kellett, elfogadták, hogy csak függöny mögé rejtve vehetnek részt az egyetemi előadásokon, hogy kigúnyolják őket a férfiak, hogy álruhába kell bújniuk, hogy megállás nélkül gyereket várnak, mégsem tévesztették szem elől a céljukat. Nem mindig jártak sikerrel, de soha nem adták fel. Tanítottak, írtak, festettek, muzsikáltak, gyógyítottak, dolgoztak. Valóban a saját útjukon jártak, rendíthetetlenül és bocsánatkérés nélkül.
A kötet lapjain tizenöt nő portréja bontakozik ki, az 1500-as évek elejétől az 1800-as évek közepéig. Olyan személyiségeké, mint Katharina von Bora, Luther felesége és a reformáció legtehetségesebb topmenedzsere; Anna Maria van Schurmann, a 17. századi Európa legokosabb asszonya; Maria Sibylla Merian, a rovartan tudományának megalapozója és lélegzetelállító illusztrációk alkotója; Johanna Schopenhauer, az első sikeres hivatásos írónő; vagy épp a rézrozsdazöld festéket termelő montpellier-i nők,
akik a 18. században felszámolták a két nem fizetése közötti bérszakadékot.
A modern női történetírás szerint Anna Melanchthon élete azt példázza, hogy a szellem szabadságát hirdető, az embert önállóan dönteni és gondolkodni képes lénynek tekintő humanizmus kizárta a nőket abból, hogy ennek az ideálnak megfelelően éljenek és válasszanak hivatást. Annát, aki a képzettségénél és az adottságainál fogva feltehetően legalább annyira alkalmas lett volna professzornak, mint a férje, még csak hallgatónak sem vették volna fel.
Az első, német egyetemen doktoráló nő (és egyben az első német orvosnő), Dorothea Christiane Erxleben, 1754-ben Halléban kapta meg a diplomáját, miután Nagy Frigyes porosz király felszólítására az egyetem kénytelen volt levizsgáztatni őt. Ám ő sem hivatalos medikushallgatóként, hanem orvos édesapjától sajátította el a szakmája elméleti és gyakorlati tudnivalóit. A társadalmi elvárások és a biológiája foglyaként Anna Melanchthon soha nem tudta bebizonyítani, mire lett volna képes, ha akadémiai karriert futhat be.
Mörk Leonóra író, újságíró, szerkesztő, műfordító, éveken át az Elle főszerkesztő-helyetteseként, illetve a Nők Lapja vezető szerkesztőjeként dolgozott. A regényeiben megszokott módon a Saját utakon lapjain is fordulatos kultúrtörténeti utazásra hív,
ám ezúttal kitalált alakok helyett valós múltbeli személyiségekkel.
Mörk Leonóra: Saját utakon (részlet)
A tragikus sorsú tudós lány ‒ Anna Melanchthon (1522‒1547)
Az volt a tragédiája, hogy lánynak született. Az édesapja legkedvesebb tanítványaként, annyi tudással a fejében, amennyivel a korban nagyon kevesen dicsekedhettek, akár ő is lehetett volna a königsbergi egyetem rektora, nála semmivel sem tehetségesebb férje helyett. Ehelyett belekényszerült egy rengeteg szenvedéssel járó házasságba, tizenöt évesen már anya lett, és huszonnégy évesen belehalt a hatodik gyereke születésébe.
Melanchthonnak tulajdonképpen esze ágában sem volt megnősülni. Ám amikor mégis megtette, és sorra érkeztek a gyerekek, ugyanolyan odaadó apa lett belőle, mint amilyen nagyszerű tanár és közszeretetnek örvendő pedagógus volt. A hivatásából adódóan rengeteget utazott, és ilyenkor vágyakozó hangú leveleket írt haza, arra panaszkodva, mennyire hiányzik neki a családja,
és mennyire szeretne már velük lenni.
A sajátjai mellett otthont adott különféle rokongyerekeknek, aztán a gyámleányának, Margarethe Luthernek, miután az elveszítette a szüleit, és később a feleségével többrendbeli unokájukat szintén ők nevelték fel. Talán ezért is örökítette meg őt a Cranach-műhely híres reformációs oltára úgy, amint éppen megkeresztel egy csecsemőt, elővigyázatosan a keresztelőmedence fölé tartva a kicsit. A kedvencének, a szeme fényének azonban egyértelműen az elsőszülöttje, az 1522. augusztus 24-én világra jött Anna számított. Éppen ezért nem értem (és nyilván a kortársak sem értették), miért tolta bele a kislányt gyakorlatilag még gyerekként egy olyan házasságba, amely minden érintettnek csak fájdalmat okozott, és végül a fiatalasszony idő előtti halálához vezetett.
Egy munkaalkoholista férj
Melanchthont Németország tanítómestereként emlegetik, bár oktatási reformjainak köszönhetően sokkal inkább nevezhetnénk egész Európa tanítómesterének. Magyarországénak mindenképpen, hiszen nagyon szerette a Wittenbergben tanuló protestáns magyar diákokat, köztük Sylvester Jánost (akinek 1541-ben Sárváron megjelent Újszövetség-fordítása az első hazai nyomdában készült magyar könyv), vagy Dévai Bíró Mátyást (aki először írt magyarul a reformáció eszméit hirdető műveket).
Az ő támogatásával alakult meg a helyi egyetemen a magyar diáktársaság is.
A köztiszteletben álló professzor nemcsak az oktatáshoz, hanem a neveléshez is értett, az egyetem legnépszerűbb tanáraként olyan tekintélynek örvendett, hogy a nagyhangú diákokat egyetlen szigorú pillantásával le tudta csendesíteni. „Kicsi, sovány, jelentéktelen személy, azt hinnéd, tizennyolc év alatti legényke” – írta szeretett professzoráról az egyik diákja, míg Luther úgy nyilatkozott kedves barátjáról, „Philipp törékenyebb nálam. Én ormótlanabb vagyok és tömzsibb”.
A kevéssé feltűnő külső azonban figyelemre méltó személyiséget rejtett. Melanchthon a reformáció legképzettebb, legokosabb képviselője volt, ő fogalmazta meg például a legfontosabb lutheri hittételeket összefoglaló ágostai hitvallást, amely a mai napig az evangélikus egyház alapvető teológiai irata. Tizennégy évesen már az ógörög nyelv elismert szakértőjének számított, és tizenhét évesen szerezte meg a mesterdiplomáját a tübingeni egyetemen. Az eredetileg Philipp Schwarzerdt névre hallgató fiatalember ezt követően kezdte el használni a neve görögös változatát, amelyen idővel az egész világ megismerte, és amely ugyanazt jelenti, mint a német eredeti: fekete föld.
Luther legközelebbi harcostársának számos arcképe ránk maradt a reformáció festője, az idősebbik Lucas Cranach jóvoltából. Ezekről vékonypénzű, aszketikus külsejű férfi néz ránk, sötét szemében szenvedélyes tűz lobog. Huszonegy éves korában, 1518 nyarán érkezett meg Wittenbergbe, a szemtanúk szerint „többnapi lovaglás után talpig mocskosan”, hogy átvegye az ógörög tanszéket a néhány évvel korábban alapított egyetemen, és hamarosan az intézmény sztárjává vált, akinek egy-egy előadására akár hatszáz hallgató is összegyűlt. A rendkívül intelligens Melanchthon tipikus példája volt annak a kizárólag a fejében élő tudósnak, aki képes egész nap étlen-szomjan ülni az íróasztalánál, és zavarba jön, ha este megkérdezik tőle:
mondd, Philipp, ettél te már ma egyáltalán?
Olyannyira nem törődött a testi szükségleteivel, hogy az még a finnyáskodónak éppenséggel nem nevezhető Luthernek is feltűnt, és úgy döntött, asszony kell a házba – mármint akkor még nem a sajátjába, hanem a barátjáéba. Így jegyezte el Melanchthon jobb meggyőződése ellenére, az érte aggódók nyomására a gazdag és befolyásos wittenbergi szabómester és textilkereskedő, a polgármesteri hivatal tagjait is öltöztető Hans Krapp huszonhárom éves leányát, Katharinát. Szerelemről szó sem volt, ahogyan az akkori házasságok úgy általában alapvetően gazdasági és racionális megfontolásokból köttettek. A férfi magasabb társadalmi státuszt nyert azzal, hogy benősült egy jómódú helyi famíliába, és teljes jogú wittenbergi polgárrá vált, az akkori fogalmak szerint lassan vénlánynak számító Katharina pedig lehetőséget kapott arra, hogy saját családot alapítson, a saját házában lakjon, és ne kelljen kolostorba vonulnia, vagy eltartottként meghúznia magát akár a szüleinél, akár valamelyik nős bátyjánál.
Az esküvőre 1520. november 27-én került sor, és noha azt nem tudjuk, a menyasszony milyen érzésekkel állt az oltár elé, azt igen, hogy a vőlegényre a legkevésbé a „boldog” jelző illett. „A bánat napja” – írta egy barátjának az elvben örömteli alkalomról, elővigyázatosan görögül, nehogy bajba jusson, ha a levél avatatlan kezekbe kerül. Pedig számos illusztris vendég tisztelte meg a kézfogót, köztiszteletben álló kollégák érkeztek a helyi egyetemen túl Lipcséből, Luther pláne a szüleit, sőt, még a testvéreit is felvonultatta. A munkaalkoholista tudósnak egyébként nem a menyasszonya, hanem úgy általában a házasság intézménye ellen volt kifogása: több levelében is „új szolgaságnak” nevezte, és arra panaszkodott, hogy csak elveszi az időt a tanulástól meg a tudományos munkától. Ahogyan az egyik életrajzírója megjegyezte,
Melanchthon aligha lehetett különösebben szenvedélyes férj.
Apa és lánya
A családi életről alkotott véleménye azonban megváltozott, amint megszületett az első gyereke: az apai feladatokba már nagy lelkesedéssel vette bele magát. Kezdte azzal, hogy megcsinálta a kislánya horoszkópját, ezért tudjuk, hogy Anna délután 3-kor látta meg a napvilágot. Mellé idővel három testvér érkezett: 1525-ben Philipp, két évvel később Georg, aki kétévesen meghalt, és 1531-ben Magdalena. Ha a kicsik megbetegedtek, a férfi nem hagyta őket az anyjukra, hanem gondolkodás nélkül lemondta a hivatalos útjait. A gyerekek mind gondos nevelésben részesültek, a legtöbb figyelmet azonban kétségkívül Anna kapta.
Közeli ismerőseik szerint Melanchthon valósággal bálványozta elsőszülött lányát, aki rendkívüli módon hasonlított rá, törékeny külsejében és hallgatag, visszafogott személyiségében egyaránt – ahogyan abban is, hogy hajlamos volt szabadjára engedni hirtelen fellobbanó haragját. Az értelmes és melegszívű teremtés eredményesen elsajátította mindazt, amire az apja tanította, beleértve a latin nyelvet is. Mivel ez utóbbi a korabeli Európában egyaránt hivatalos nyelve volt az államnak, az oktatásnak és az egyháznak, egy férfi kizárólag akkor járhatott egyetemre, majd juthatott be abba a szűk körbe, amelynek a tagjai betöltötték egy-egy ország legfontosabb, hatalommal és tekintéllyel járó pozícióit,
ha tökéletesen írt, olvasott és beszélt latinul.
Anna tehát az édesapjának köszönhetően olyan tudásra tett szert, amely akkoriban a fiatalemberek közül is csak kevésnek jutott. A tudós „elegáns oktatást” szánt a lányának, és ugyanolyan körültekintéssel pallérozta az elméjét, mintha fiúnak született volna. Esténként a közös asztalnál (ahol olykor akár tizenegy különféle nyelven beszéltek a vendégek) a kisfiú, Philipp mondta az asztali áldást, az ott lakó diákok bibliai és antik szövegekből, míg Anna Luther doktor katekizmusából olvasott fel.
Apa és lánya láthatólag mélyen szerették egymást, és akkor érezték kereknek a világot, ha együtt lehettek. „Emlékszem, hogy Anna kisgyerekként letörölte az arcomról a könnyeket az ingecskéjével; reggel még csak az volt rajta. Ez a gesztus olyan mélyen a szívembe hatolt, hogy szilárdan hiszek a jelentőségében” – idézett fel egy, a kapcsolatukat illusztráló jelenetet az édesapa. Ennyit arról a gyakran hallott kijelentésről, hogy kizárólag a modern apák vonódnak be érzelmileg a gyerekeik nevelésébe,
és hogy a férfiak hagyományosan nem mutathatják ki az érzéseiket.
De talán éppen ez a különösen szoros érzelmi kapcsolat lett a vesztük. Mind a ketten jót akartak, és ebből végül csak rossz sült ki. A férfi, mint minden gondoskodó apa, boldog házasságot szánt a lányának, és úgy vélte, vőlegénynek senki nem lehet alkalmasabb, mint az egyik kedves tanítványa, Georg Schuler, vagy ahogyan a fiatalember később egy ókori római költő nyomán titulálta magát, Georg Sabinus. A tehetséges költő és filológus Sabinus wittenbergi diákévei alatt a Melanchthon-házban lakott, és a családfő annyira megkedvelte, hogy ahol csak tudta, segítette a karrierjében, majd idővel kiszemelte a vejének is.
