Mörk Leonóra: Az utolérhetetlen Mr. Yorke, Jaffa, Budapest, 2009.
részlet
Némi hezitálás után ezt a választ küldtem vissza, és valószínűleg itt követtem el az első hibát. Amikor nem kérdeztem meg, hogy ez most tényleg komoly-e, és mivel még csak február van, mi a teendőm júliusig. Amikor tutira elhittem, hogy akad olyan sztár, aki nemcsak akkor ad interjút, ha kilóra megvette egy cég vagy ha szerződés kényszeríti rá, hanem csak úgy, az élvezet kedvéért. Mert szimpatikus volt neki a levelem. Mert ismeri a lapot. Mert még sose kért tőle interjút magyar női magazin. Vagy mert ha úgyis itt tölt négy hónapot, miért ne szánna rám egy órát. Ebből is látszik, harmincöt évvel, egy kamaszlánnyal és majd másfél évtizedes újságírói pályával a hátam mögött, még mindig milyen gyógyíthatatlanul naiv és romantikus vagyok. Vagy csak nagyon hozzászoktam, hogy a LEI-nek nemigen mondanak nemet, ezzel a nemzetközi márkanévvel még külföldön is könnyebb dolgom van, mintha teszem azt a Női Szeszélyt képviselném. Eddig egyedül Bonóval buktam meg, ő azonban, mint kérdezősködésemre az ír kollégák elárulták, a saját honfitársaival sem bánik előzékenyebben. Ahhoz, hogy ő szóba álljon velem, házi őrizetbe vett emberi jogi harcosnak vagy AIDS-es afrikainak kellene lennem, de minimum az Egyesült Államok elnökének.
Ezzel szemben ha egy sztár Magyarországra téved (ahogyan a U2 tagjai már régóta nem), ő és a menedzsmentje egyaránt a világ legkézenfekvőbb dolgaként számol a helyi sajtó képviselőinek jelentkezésével, hiszen ez része az üzletmenetnek. Soha nem szokott ezzel baj lenni, nincs az a túlzsúfolt program, ahová ne férne be néhány röpke beszélgetés vagy legalább egy tömeginterjú, ahol az újságírók aki kapja, marja alapon egyszerre vethetik rá magukat diktafongyűrűbe zárt áldozatukra. Ennek mondjuk megvan az hátránya, hogy utána a kollégák meghökkentően egységes stílusban tálalják az illető gondolatait, úgy is mondhatnám, néha szó szerint ugyanazt írják, na de az olvasó általában úgyis csak egyetlen lapot vesz a kezébe...
A híres színész, rocksztár, sportoló, miegyéb megdöbbenését sokkal inkább a fentiek ellenkezője szokta kiváltani, hiszen az érdeklődés teljes hiányát többségük jóval sértőbbnek tartja a média állítólagos zaklatásánál. Amikor például néhány éve nálunk járt a modellből lett szépséges francia színésznő, aki odahaza címlapok és óriásplakátok állandó szereplője, egyszerűen nem tudta mire vélni a jelenlétét övező tökéletes közönyt. Szegényke arra számított, alig győzi majd visszaverni a riporterek és az autogramkérők rohamát, ehhez képest, legyünk őszinték, a kutya nem ismerte meg. Nagy sokk volt ez neki, egyfolytában panaszkodott is miatta, mert ő aztán nem mondott volna nemet egyetlen újságírónak sem.
Azt persze végiggondolhattam volna, hogy a nemzetközi sztárinterjúkat nálunk is főleg az a magyar sajtóban túltengő kolléganő csinálja, aki egyfelől ezer éve a showbizniszben dolgozik, másfelől a stílusa olyan, akár egy gőzhengeré, nincs, aki ellenállna neki. A velencei filmfesztiválon a saját szememmel láttam, amint a sajtótájékoztatón kiragadta a mikrofont a hoszteszkislány kezéből, és mire a meglepett Tom Hanks kettőt pisloghatott volna, már meg is sorozta a kérdéseivel. Másnap meg az egyébként nem szívbajos Mel Gibsont szorította sarokba a Rialtón, aki szegény inkább minden kérdésre válaszolt, csak nehogy belezuhanjon a Canale Grande piszkos vizébe. Ez nekünk nem megy, mi leginkább akkor jutunk filmcsillag közelébe, ha figuratív összeg fejében az illető lesz valamilyen termék – krém, parfüm, óra, satöbbi – arca. Ilyenkor nincs apelláta, a kifutókról indult nyafka francia üdvöske ugyanúgy kénytelen állni az újságírók rohamát, mint a brit filmipar marcona büszkesége. Az ilyen feladatokkal közkedvelt szépségszerkesztőnk, Kata boldogul a legjobban, az ő cikkeiben az a sztár is intelligenciabajnoknak tűnik, aki a valóságban alig tud két értelmes mondatot kinyögni.
Néha azért nekem is jut ilyen megtisztelő felkérés, legutóbb például akkor, amikor az exkluzív francia kozmetikai márka úgy döntött, költség nem számít stílusú nemzetközi sajtótájékoztatón jelenti be Párizsban, hogy – felteszem, nem csekély anyagi erőfeszítések árán – megnyerte magának Edward egyik kollégáját, a Hollywoodban frissen nevet szerzett angol színészt. Bár két másik újságírónővel együtt csak az inszignifikáns magyar piacot képviseljük, még minket is a Champs Elysée egyik elegáns kis mellékutcájának ötcsillagos hoteljében szállásoltak el (a hálóban damaszt ágynemű, a fürdőszobában L’Occitane termékek, azonnal verbénás testápoló-függővé válok), és este fekete limuzinnal fuvaroznak a partira. Szegények, ha tudnák, Magyarországon hány férfi használ parfümöt, aligha erőltetnék meg magukat ennyire!
Az esélyt a Trocaderónál rendezik, ahol vacsora közben a kivilágított Eiffel-torony néz be az ablakunkon. Ahhoz persze, hogy eljussunk az első fogásig (meleg blinin tálalt füstölt lazac sáfrányos szószban, zöldcitrommal) ki kell böjtölnünk a díszvendég megérkezését. A türelmesen toporgó tömegben pont az ifjú olasz topmodell mögé sodródunk, aki ügyesen kamatoztatja a divatvilágban családi örökségét: anyja híres nevét és nagyanyja még híresebb szépségét. Isolde valóban bájos arcú, magas, karcsú lány, viszont meglehetősen előnytelen szabású, tulipánszoknyás fekete ruhát visel, és ácsorgás közben a hátán minimum harminc darab anyajegyet számolok össze. Annyi baj legyen, legfeljebb majd nem reklámoz naptejet.
Este tíz körül végre befut a jóképű díszvendég, akit a nagyközönség legutóbb Cate Blanchettel láthatott szenvedélyesen csókolózni a filmvásznon. Sötét haja, világító kék szeme és fekete frakkja van, testőr helyett pedig menedzsere, egy nagyjából a válláig érő kis, nyüzüge ürge, aki egész este úgy őrzi, mint pulikutya a nyáj legértékesebb kosát. Még a vécére is elkíséri (ki tudja, milyen veszélyek leselkednek ott egy jó 190 centis férfira), ám a magyar nők találékonyságán még így sem tud kifogni. Mikor a két kolléganőm észreveszi, hogy a színész a mosdó felé igyekszik, azonnal a nyomába erednek, és kezükben élesre töltött fényképezőgéppel megvárják az előtérben. A pasas, van annyira úriember, hogy félretolja a lányokat elhessegetni próbáló menedzsert és két oldalról, átölelve a vállukat belemosolyogjon a kamerába. Vele tehát nincs probléma, annál inkább az alkalmi fotós szerepkörére felkért hölggyel, aki zavarában rosszul nyomja meg a gombot, így a közös képet a gép nem rögzíti, csak a lányok emlékezete. Szegények egyszerűen nem hisznek a szemüknek, egész este emiatt siránkoznak, mégsem merik még egyszer becserkészni a pasit, hiába bíztatom őket. Jobb híján a málnás crème brûlée-ben keresnek menedéket, abban sohasem csalódik az ember.
Ezek a franciák nem viccelnek: a másnapi sajtótájékoztató helyszíne a Ritz Hotel. Ahogy a taxink leparkol a Vendôme téren két arab rendszámú, hófehér Bentley előtt, egészen úgy érzem magam, mint Anne Hathaway Az ördög Pradát visel című filmben, bár sem Chanel-szerelésem, sem Jimmy Choo szandálom nincs (mondjuk ez utóbbit nem is bánom, amúgy is csak kitörném benne a bokám), és Bono sem énekli a fülembe, milyen gyönyörű vagyok ma este a vakító fények városában. Odabent mindent elborít az aranyozás, a fehér gipszstukkó, a metszett tükör és a virágos bársonyszőnyeg, nem éppen az én ízlésem szerint való, ámbátor nem is az én tetszésemet akarják elnyerni. Sokkal inkább azét az arab sejkfeleségét, aki talpig fekete csadorban, Chanel napszemüveggel az orrán, Chanel-táskával a kezében, masszív Shalimar-illatfelhőbe burkolva az orrunk előtt lép ki a liftből és vonul át a hallon a testőrével az egyik Bentley felé. Le merném fogadni, hogy a lepel alatt is csupa designer-holmi lapul, na de végül is nekem is van Chanel púderem meg arcpirosítóm, és még csak feleségül se kellett mennem hozzá valami nagy hasú, burnuszos, antifeminista palihoz.
Mégiscsak a világ leghíresebb szállodájában járunk, ezért a kolléganőkkel úgy döntünk, a sajtótájékoztató előtt terepszemlét tartunk a női mosdóban. A feladat nem egyszerű, mert miután a végig tükrökkel borított előcsarnokban egy tükrös ajtó mögött végre felfedezzük a bejáratát, kerek, budoárszerű helyiségbe jutunk, ahol megint csak ki kell találnunk, a sok tükör közül melyik nyílik vécéfülkébe, melyik a takarítószeres kamrába, és melyik nem vezet egyáltalán sehová. Az Alice Tükörországban-kvíz helyes megfejtőiként jutalomból aranyozott csapból folyó vízzel moshatunk kezet, és illatosított, fehér kendőcskékbe törülközhetünk. Ha legközelebb Párizsban járnak és nagyon kell pisilniük, nyugodtan sétáljanak be határozott léptekkel a Ritzbe! A női vécé a hall közepén jobb kéz felől található, szemben a Van Cleef & Arpels gyémántok vitrinjével.
