Mörk Leonóra új regényében Beethoven zenéje játssza a főszerepet

Mörk Leonóra új regényében Beethoven zenéje játssza a főszerepet

Könyves Magazin | 2020. október 13. |

2019, Budapest. Nóri, a fiatal gitárművész különös ajándékot kap a tizennyolcadik születésnapjára az édesanyjától: egy régi flopilemezt, amit meg sem tud nyitni. A lány mindent elkövet, hogy megtudja, mit rejt a lemez, mert ez az egyetlen lehetősége arra, hogy rátaláljon az apjára, akivel soha életében nem találkozott, és akiről jóformán semmit nem tud. Hamarosan kiderül, hogy az adathordozón egy regény kézirata található, egy Beethoven korabeli szerelem története, amelynek két szereplőjét a muzsikus zenéje hozta össze. Nóri merész elhatározásra jut, de ahhoz, hogy a tervei megvalósulhassanak, Berlinbe kell utaznia.

Mörk Leonóra
A herceg és a lányka
Jaffa, 2020, 312 oldal
-

1800, Poroszország. Frieda, a jómódú berlini hugenotta család lánya vidéken nyaralva ismeri meg a szomszédos kastélyban vendégeskedő porosz királyi herceget, aki egyszerre hadvezér, zeneszerző és zongoraművész. Frieda életét szintén a zene határozza meg, ám hiába rendkívül tehetséges, lány lévén még csak nem is álmodhat arról, hogy zongoraművész legyen. Amikor rádöbben, hogy a javíthatatlan szoknyavadász hírében álló herceg, aki olyan elérhetetlennek látszott számára, mintha a holdon élne, viszonozza az érdeklődését, hiába tudja, hogy nem lehet helye a férfi életében, igent mond erre a logikátlan, jövőtlen, de annál szenvedélyesebb szerelemre. Kettejük nevét mindössze egy Beethoven-darab köti össze, és a titok, amelyet a herceg magával visz, amikor a porosz seregek élén harcba indul Napóleon ellen.

Bemutató.
Mörk Leonóra regényét az őszi Margón mutatják be, a szerzővel Novotny Anna beszélget. Hol? A Várkert Bazár Kisszínpadán. Mikor? 2020. október 17-én 18.30-kor. A részvétel előzetes regisztrációhoz kötött. Részletek erre>>

Mörk Leonóra részben napjainkban játszódó, részben a múltba kalandozó, váratlan fordulatokban és zenetörténeti érdekességekben bővelkedő új regénye két megkapó szerelem sokszólamú története, amelyben Beethoven muzsikája játssza a főszerepet.

Mörk Leonóra: A herceg és a lányka (részlet)

FRIEDA

Berlin, Poroszország

1811. március

A toronyóra kilencet ütött, amikor Frieda kiszállt a kocsiból a Lustgartennél. Az estére feltámadt szél hókristályokkal kevert, jeges esőcseppeket vágott az arcába, gonosz szellemként a fülébe sivított, és kis híján nekitaszította a járműnek. Beate, az idős szolgáló, aki mögötte kászálódott ki a hintóból, sopánkodni kezdett:

– Jaj, kisasszony, ugye mondtam, hogy maradjunk otthon! Elfúj minket ez a bolond szél, bele egyenesen a Spreebe!

– Csitt, Beate, ezt már százszor megbeszéltük! – húzta fel a fejére a köpenye csuklyáját a lány. – Ha nem akar elkísérni, várjon meg a kocsiban!

Az asszony vágyakozva nézett vissza a hintó meleg, hívogató belsejére, aztán megrázta a fejét. Több mint húsz éve szolgált a családnál, Friedát csecsemőkora óta ő dajkálta, most nem fogja hagyni, hogy a vesztébe rohanjon.

– Nem engedhetem, hogy a kisasszony egyedül bóklásszon ilyen késő este! És ha belefut a francia patrolba?

– Ugyan már, nem lesz semmi bajom! Különben is csak néhány lépés! – mutatott a lány a Paradeplatz felé, ahol a magasra nyúlt jegenyesor mögött ott sötétlett a dóm görög oszlopokkal díszített, masszív barokk épülete. 

A szél megint fordult egyet, belekapaszkodott Frieda köpenyébe, megcibálta a szolgáló bő szoknyáját, és kirántva a kezéből a kilincset, nagy csattanással becsapta a kocsi ajtaját. Ez eldöntötte a dolgot. A kisasszony visszaparancsolta Beatét a párnázott ülésre, majd mielőtt elindult volna a templom felé, a kocsit visszaküldte az operához, hogy ott feltűnés nélkül vegyüljön el az előadás végét váró fogatok között. Napóleon megtiltotta, hogy nyilvánosságra hozzák, mi történik aznap éjjel a templomban, és ugyan ki mert volna szembeszegülni a császárral, aki, ha Sándor cár közbe nem lép, Tilsitben egyetlen tollvonással egész Poroszországot eltüntette volna a térképről? Így sem hagyott belőle túl sokat. Az Empereur láthatólag vajas kenyérnek nézte, és fel akarta falni Európát.

A dómban hideg volt és koromsötét. Mindössze az oltár előtt égett néhány gyertya, bizonytalan fényükben még ijesztőbbnek tűnt az oltárképen a kereszt tövében Jézus ruháira kockát vető katonák durva arca. Frieda összerezzent, amikor a szél becsapta mögötte a nehéz bejárati ajtót, de odabent semmi nem moccant, csak a gyertyalángokat lobogtatta meg a huzat. Óvatosan végigtapogatózott a fal mentén, az orgonakarzat felé, majd meghúzódott a sarokban, egy vaskos márványoszlop tövében. A sötétség feketébe öltöztette a padsorokat, a választófejedelmek díszes szarkofágjait, az orgona fényes sípjait, a barokk boltíveket, az óriási kupolát, mintha az egész templom a herceget gyászolná. 

A lány megborzongva tekerte maga köré finom merinói gyapjúból készült, vastag köpenyét, és mélyen az arcába húzta a kapucniját. Örült, hogy végül úgy döntött, Ludót mégsem hozza magával. Ludwig, aki a nevét az édesapja után kapta, bátor kisfiú volt, keménykötésű, akárcsak az édesapja, de mégiscsak kisgyerek, még nem egészen négyéves. Nem neki való a hosszas ácsorgás a dermesztően hideg, kihalt dómban. Frieda maga sem tudta, meddig kell majd várakoznia. Ha nincs Joachim, arról sem értesül, hogy aznap temetik a herceget. 

A levél egy héttel korábban érkezett, Friederike Laurent kisasszonynak címezve: Berlin, Charlottenstrasse. A lány elmosolyodott, amikor felismerte Joachim szépen formált, jobbra dűlő betűit: a kézírása ugyanolyan tiszta, egyértelmű és átlátható volt, mint maga a férfi. Érdekes, gondolta, több mint négy éve már, hogy férjhez ment, Joachim mégis makacsul ragaszkodik hozzá, hogy a lánynevén szólítsa.

Talán azt hiszi, így ki lehet törölni az életükből az elmúlt éveket,

úgy tenni, mintha ő még mindig az a loknis hajú, fehér ruhás bakfis volna, akibe a fiú kamaszkorában beleszeretett. 

Tulajdonképpen megható, hogy egy okos, felnőtt férfi, az evangélikus egyház lelkésze ennyire naiv legyen, rázta meg a fejét, miközben széthajtogatta a papírt. Nagyon szerette a férfit, de kizárólag testvéri érzésekkel, és ezt számtalanszor a tudtára adta. 

Kedves Friedchen! – kezdődött a szöveg, és Friederike szeme teleszaladt könnyel. Senki más nem szólította így, csak Joachim és a herceg. – Bocsásd meg a levelem rövidségét, de minél hamarabb meg akartam osztani veled egy fontos hírt, ami most jutott a tudomásomra. A francia hatóságok végre hozzájárultak ahhoz, hogy Louis herceg földi maradványait átszállítsák Saalfeldből a királyi család kriptájába, ámde csakis akkor, ha az egész akció a legszigorúbb titoktartás mellett bonyolódik le. Számomra még elkeserítőbb és érthetetlenebb, hogy nemcsak a franciák támasztottak akadályokat, hanem annak a négy szász államnak a bürokratái is, amelyeken keresztül kell haladnia a menetnek, Szász-Coburg hercegségtől Szász-Gothán és Szász-Weimaron át a Szász Királyságig. A kísérők útlevelén kívül halotti bizonyítványt követeltek a szegény megboldogulttól is, Isten adjon neki örök nyugodalmat, mintha nem feküdne már négy és fél éve a koporsójában.

A tervek szerint a kocsi március 20-án este érkezik Berlinbe, a Bellevue kastélyba, ahonnan a koporsót néhány fős katonai kísérettel viszik majd át a dómba. Arra csak a családtagoknak és tucatnyi bajtársának lesz lehetősége, hogy részt vegyenek a tervezett rövid szertartáson, de ha szeretnél szemtanúja lenni, amint utolsó útjára kísérik őt, legyél a templomban aznap éjjel. Ennél pontosabbat sajnos nem tudok, felteszem, igyekeznek majd olyan késői időpontot választani, amikor már kevesen járnak az utcán, nehogy híre menjen a dolognak. 

Mélységesen megalázó ez az egész eljárás, mintha nem is egy nemzeti hőst helyeznének végső nyugalomra, hanem egy latrot vetnének a temető árkába. Holott nekünk, poroszoknak ő volt a kard és a láng: a láng, amely világít a legmélyebb sötétségben, és a kard, amely a legelső sorban harcol a csatában. Egyedül az szolgálhat vigaszunkra, hogy az örök élet, amivel Isten megajándékozta, erősebb a halálnál. Ezért mondja Jézus: „Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is, él”. A herceg is él, jóllehet meghalt. És valamennyien, akik vele együtt osztozunk ebben a hitben, látni fogjuk őt az örökkévalóságban a teremtő Istennél.

Kedves Friedchen, remélem, a következő levelemben vidámabb hírekkel szolgálhatok majd. Addig is csókold meg a nevemben Ludót, és ígérd meg neki, legközelebb mindenképpen lemegyünk együtt a Spreehez, hogy összeszereljük a régóta tervezett kis vízimalmot. Isten veletek, Friedchen, vigyázzatok egymásra, és gondoljatok néha rám. 

Hűséges barátotok, Joachim

Frieda nekitámaszkodott a fekete márványoszlopnak, és lehunyta a szemét.

A kard és a láng.

Ugyan csodálta a hercegben a csataterek hősét, számára mégis sokkal inkább a lángot jelentette, az őt is lángra lobbantó szenvedélyt. Senkit nem szeretett úgy, mint a férfit, és tudta, hogy soha senkit nem fog már úgy szeretni.

A csendet egyszerre fémes zaj törte meg, és a lány szeme felpattant. A ritkán használt oldalkapu csikorogva fordult el a sarkain, fáklyák beáradó fénye világította meg a középső hajót, és azon túl a padsorok között a Hohenzollern-kripta felé vezető utat. Akárki irányította az éjszakai hadműveletet, úgy rendezte, hogy a menet az Unter den Lindentől legmesszebb eső bejárat felől közelítse meg az épületet. Az utcákon ugyan már jóval kevesebb francia katona járőrözött, mint azt követően, hogy 1806. október 27-én a Grande Armée élén Napóleon diadalmasan bevonult a fővárosba, Berlin azonban még mindig megszállt övezetnek számított, a spandaui erődben, amelynek legénysége négy és fél éve harc nélkül adta meg magát a hódítóknak, továbbra is ott állomásozott a francia helyőrség.

Noha a templom távoli sarkaiba nem hatolt el a sárgásvörös fény, sötét köpenyébe burkolódzva Frieda még szorosabban simult az oszlophoz, nehogy észrevegyék. Nem mintha bárki felismerhette volna, epizódszerepet játszott ő csak a herceg életében, egyetlen családtagjával sem találkozott soha. A vadászkastély személyzetén és persze Joachimon kívül nem volt más tanúja a szerelmüknek, senki és semmi nem kötötte össze az ő nevét a hercegével, csak a Beethoven-darab.

Ki tudja, milyen sorsra jutott a herceg hagyatéka, és benne a kotta?

Ha nincs Beethoven, és nincs Beethoven zenéje, ők ketten soha nem találnak egymásra.

Mialatt a fáklyavivők mögött felbukkant hat katonatiszt, és sárgaréz fogantyúinál emelve a fényes, sötétbarna koporsót, az alagsorba vezető lépcsők irányába tartottak vele, a fejében megszólalt az Eroica 2. tétele, a gyászinduló dallamát éneklő hegedűk, a panaszosan síró oboa, a morajló basszusok. Hallotta, ahogyan a sötét dallamot a hegedűktől átveszik a fafúvósok, aztán a csellók, majd a rézfúvósok, hogy végül az egész zenekar a halott hőst sirassa.

Emlékezett rá, milyen lelkesedéssel mesélte a férfi, mekkora élményt jelentett számára, amikor 1804 októberében Lobkowitz herceg csehországi kastélyában háromszor is meghallgathatta a szimfóniát. Ahogy eszébe jutott a történet, most is elmosolyodott, annyira jellemzőnek találta, hogy a herceg még zenét is másképp hallgatott, mint a többi egyszerű, földi halandó. Az istenek kedvence: Goethe jellemzése legalább annyira illett rá, mint magára a weimari költő-miniszterre. 

Friederike szinte látta maga előtt a férfit, amint hosszú lábát kinyújtva kényelmesen elhelyezkedik a raudnitzi kastély barokk színháztermében, sodortatja magát az Allegro táncos ritmusával, az Adagio sötét fugatójával, a Scherzo gyors staccatóival, a finálé ünnepélyes fanfárjaival, majd megkéri a koncertmestert, ugyan játszanák már el az egészet még egyszer. És még egyszer. A zenekar pedig eljátssza, hiszen a herceg kéréseit mindenki boldogan teljesíti. Közben pedig senki nem sejti, hogy mire két évvel később megjelenik a mű első kiadása, ő már felravatalozva fekszik a saalfeldi Johanneskirche oltára előtt, és a barátja, a zeneszerző az ő hősi halálának hírére ad alcímet a darabnak: Hősi szimfónia, egy nagy ember emlékének megünneplésére

Ennek a zenének kellett volna most kísérnie a halottat. De nem kísérte más, csak a gyászolók lépteinek kopogása. 

Nem voltak sokan. Közvetlenül a koporsó mögött sötét fátyolba burkolt női alak haladt két férfiba kapaszkodva, nyilván a herceg nővére, Luise, a férjével és az öccsével, Augusttal, mögöttük a lelkész, egy-két udvari ember és vagy húsz katona, az egykori bajtársak. Kész. Az oszlopnak támaszkodva Frieda eltűnődött, vajon hol maradt a balkézről való feleség, Henriette, aki éveken át együtt élt a herceggel, egy fiút és egy lányt szülve neki, és a szerető, a szépséges Pauline, aki nem sokkal a férfi halála előtt vetélte el a közös gyereküket. Nem értek rá? Elutaztak? Meghaltak? Mert az valószínűtlennek tűnt, hogy ne jutott volna el hozzájuk a temetés híre. Vagy csak addig tartották fontosnak a férfit, amíg lehetett felváltva szeretni és gyűlölni, levelekkel bombázni és jelenetekkel bosszantani, szipolyozni és kínozni, félrevezetni és kijátszani? 

A herceg szövevényes nőügyei attól kezdve közbeszéd tárgyát képezték, hogy tizenhat évesen gyereket csinált az édesanyja egyik udvarhölgyének. Tudott róluk az egész város, Frieda is. Mégis, amikor azon a schrickei nyáron rádöbbent, hogy a férfi, aki olyan elérhetetlennek látszott számára, mintha a Holdon élne, viszonozza az érdeklődését, szenvedélyes természete teljes odaadásával beleszeretett. És egyetlen másodpercre nem bánta meg.

Amint a rövidke temetési menet tovatűnt az alagsori lépcsőfordulóban, és elhalt az utolsó léptek visszhangja is, Frieda ugyanolyan nesztelenül surrant ki az újra sötétségbe burkolódzott dómból, ahogyan érkezett. Odakint elállt a havas eső, de az út nem száradt még fel; a nedves köveken óvatosan egyensúlyozott az Unter den Linden felé. 

A kocsi ott várta, ahol megbeszélték, az operaház előtti téren. Nem laktak messze, mehetett volna gyalog is, ám ha valamire nem vágyott, akkor arra végképp nem, amivel Beate is fenyegette, hogy késő este magányosan kószáló nőként francia katonákba botoljon. Zingarelli: Giulietta e Romeo, hirdette az épület főbejárata mellett az aznapi előadás plakátja. Jellemző, már megint Napóleon egyik kedvenc operája. Vetett rá egy megvető pillantást, aztán vállat vont, és beült a kocsiba, a sarokban békésen szunyókáló szolgáló mellé. Ahhoz képest, hogy Poroszország gazdaságát teljesen kivéreztette a franciáknak fizetendő horribilis hadisarc, ugyan mit számított egy ostoba olasz opera?

Odahaza a szalonban kellemes meleg és teaillat fogadta. Ludót már rég lefektette a dajkája, az édesanyja azonban őt várva ült a magas talpú tejüveg lámpa mellett, vörös bársonyhuzatú karosszékében, mellette az asztalon szárnyas puttókkal és girlandokkal díszített, aranyszegélyes porcelán teáskészlet állt. 

– Sokan voltak? – kérdezte, miközben teletöltötte a lánya csészéjét.

– Radziwiłł hercegné a férjével, August herceg, néhányan az udvartól, egy maroknyi katonatiszt – sorolta Frieda, ujjait az átforrósodott porcelánon melengetve. – Mások nem.

– Szégyen! – csóválta a fejét Laurentné. 

Már a nagyszülei is hűséges porosz alattvalónak tartották magukat, és

az asszony mélységesen felháborodott, amikor Napóleon seregei bevonultak Berlinbe, majd olyan fosztogatásba kezdtek, amilyet még nem látott a világ.

A császár parancsára még a quadrigát, a győzelem istennőjének négy ló vontatta díszszekerét is leszerelték a Brandenburgi kapu tetejéről, és Párizsba szállították. Mindezt a berliniek kénytelenek voltak szó nélkül eltűrni, engedelmeskedve a város ideiglenes kormányzója, von der Schulenburg gróf parancsának, aki a vesztes jénai csata után kelt kiáltványában úgy fogalmazott: „Most a nyugalom az első számú polgári kötelesség. Erre szólítom fel Berlin valamennyi lakosát.”

– Szégyen! – ismételte. – Egy nemzeti hőssel így bánni!

Friederike szótlanul figyelte az édesanyját. A sinumbra lámpa meleg fényében majdnem ugyanolyan fiatalnak látszott, mint ő. Amúgy is nagyon hasonlítottak egymáshoz, a szőke, kék szemű, gömbölyű porosz szépségek között hangsúlyozottan idegennek tűnt francia felmenőiktől örökölt sötét hajuk, mandulavágású, barna szemük, keskeny, hegyes kis arcuk, magas, törékeny termetük. 

Francia református őseik még az 1700-as évek elején települtek át Berlinbe a vallásüldözések elől, eredetileg azzal a céllal, hogy Moabitban eperfát ültessenek, és a levelével etetett hernyók közreműködésével felvirágoztassák a selyemipart. Hamar kiviláglott, hogy az eperfák nem érzik jól magukat a Spree-parti meszes talajban, így menniük kellett, a francia kolónia tagjai azonban maradtak, és egyéb foglalkozás után néztek. 

Frieda apja, egy jómódú francia protestáns textilgyáros fia egy másik jómódú francia protestáns textilgyáros lányát vette feleségül, mert bár a betelepülők viszonylag gyorsan asszimilálódtak, házastársat sokáig inkább egymás közül választottak. Jól jött ez az összetartás akkor, amikor 1806 őszén Frieda négy hónapos terhesen, viszont férj nélkül keveredett haza Schrickéből. Mire feleszmélt, már az idősödő Theodor Gelly felesége volt, aki nem sokat kérdezősködött, viszont áprilisban dicsekedve mesélte mindenkinek, aki meghallgatta, milyen egészséges kis vasgyúró az újszülött fia, ahhoz képest, hogy idő előtt jött a világra. 

Frieda sosem tudta meg, az édesapja mivel bírta rá Gelly urat az esküvőre, egyiküktől sem merte megkérdezni. A házasságuk amúgy sem tartott sokáig, a férfi nem sokkal Ludwig születése után tüdőgyulladást kapott egy rosszul sikerült utazás során, és rövid szenvedés után csendben, gyorsan, udvariasan elhunyt. A fiatal anya magára maradt a kisfiával meg a férje által ráhagyott tetemes vagyonnal, és lassan kezdte újra úgy érezni, az élet mégiscsak szép.

– Joachim is ugyanezt mondta – jegyezte meg, de abban a pillanatban már tudta, hogy hibázott, nem kellett volna a férfi nevét említenie. Az anyja arcáról világosan le tudta olvasni a gondolatait: Laurentné nem adta fel a reményt, hogy Frieda és hűséges udvarlója egyszer egymásra találnak. A lelkész szívből szereti a lányt meg a kis Ludwigot, és noha csak mérsékelt jövedelemmel dicsekedhet, Frieda örökölt az elhunyt férjétől annyi pénzt, amennyiből mindnyájan életük végéig napi három rostélyost ehetnek. 

– Még mielőtt megkérdeznéd, nem akarok férjhez menni Joachimhoz – közölte a lány, olyan határozottan téve vissza az asztalra a zöld-arany mintás csészét, hogy megcsörrentek a porcelánok. –

Sőt, senki máshoz sem akarok férjhez menni.

– De, kislányom, huszonhárom éves vagy! – sóhajtott fel az asszony. Az utóbbi időben többször is lefolytatták már ezt a beszélgetést. – Örökké egyedül akarsz élni?

– Nem élek egyedül. Itt vagytok a szomszédban ti a papával meg Josie-val. És itt van Ludo.

– Hát ez az! – emelte meg a hangját Laurentné. – Rá nem gondolsz? Sose lesz már ennek a szegény gyereknek apja?

– Ennek a gyereknek van apja – jelentette ki Frieda, hátratolva a székét, hogy jelezze, a maga részéről nem óhajt tovább vitatkozni.

– Ugyan hol? A föld alatt?

– Nem. A Hohenzollern-kriptában. 

És hamarosan meg is mutatom neki, gondolta, miközben a gyerekszoba felé tartott. A legszívesebben leült volna a zongorájához, a zene mindig megnyugtatta, de nem akarta felverni a kisfiút. Bár ki tudja, a gyerek talán örült volna neki, örökölte a szülei muzikalitását, olyannyira, hogy Frieda nemrégiben elkezdte zongorázni tanítani. A nagymamának természetesen ez sem tetszett, túl korainak találta, a kisfiú viszont élvezettel és gyorsan tanult, és csak ez számított. 

Ludo a kispárnáját magához szorítva aludt, a kedvenc játéka, a Karl névre hallgató, fából faragott, sötétkék-piros egyenruhás porosz gárdista az ágya előtt hevert a szőnyegen. Csigákba csavarodó, szőke hajával, nagy világoskék szemével, határozott kis orrával, finom vonásaival a gyerek annyira hasonlított az apjára, hogy Frieda néha attól félt, a járókelők felismerik benne a herceg kisfiát. Szerencsére Berlinben sok szőke, kék szemű apróság szaladgált, a titkukat így sikerült megőrizniük. Letérdelt az ágy elé, az arcát óvatosan odafektette a párnára, beszívta a gyerek tiszta szappanillatát, és eláradt benne a szeretet. Igen, Ludwignak joga van végre megismerni az apját. 

Kapcsolódó cikkek
...
Beleolvasó

Végre itt a lehetőség, hogy megmentsük Nemecsek Ernőt!

Interaktív könyv készültt Molnár Ferenc kultikus regénye nyomán. A Pál utcai küldetésben az olvasónak minden fordulópontnál lehetősége van dönteni arról, hogy miként folytatódjon a történet. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Már megjelenésekor az amerikai kortárs költészet klasszikusaként emlegették

A háború utáni amerikai és egyetemes líra legnagyobb hatású alkotóinak egyikeként tartják számon John Ashberyt, akinek végre magyarul is megjelent az Önarckép konvex tükörben című könyve.

...
Beleolvasó

A régi Budaörsöt fedezi fel magának Závada Pál Wandererje

Závada Pál legújabb regényében a budaörsi történelem évtizedeinek és évszázadainak időrétegein utazik keresztül egy-egy alakért, arcért, történetért. Olvassatok bele!

KÉPALÁ 2020
...
Nagy

Elindult a KÉPALÁ pályázat - Neked mit mesél a fotó?

...
KÉPALÁ - Testőrök között

Győry Domonkos: Papamobil [Képalá]

...
KÉPALÁ - Apa

Papp Ágnes: Vízidő [Képalá]

...
Nagy

Németh Róbert: Van egy fény, ami sosem alszik ki

"Valójában az élet csak úgy lopja a távolságot előre, mint egy jobbhátvéd bedobáskor, a partvonal mellett, amikor csalna még pár métert" - Németh Róbert és A táguló idő című tárcasorozat új részéből kiderül, milyen félelmetes egy katonai sorozás. Az aláfestő zenét az Editors adja.

Szerzőink

...
Valuska László

Hogyan kokainozik a magyar?

...
Bányász Attila

Mi az ára a művészetnek? - Itt járt Martin Eden

...
Ruff Orsolya

Nagy-Britannia legrosszabb évei, legrosszabb évei

A hét könyve
Kritika
Nagy-Britannia legrosszabb évei, legrosszabb évei
...
Nagy

Csillag Péter: Egy nap a mai futballviszonyok értékelése is biztosan érdemes lesz az utókor figyelmére

Az Ady stoplisban című kötetben magyar irodalmi alakok futballhoz való viszonya, a Kapufák és kényszerítők című könyvben a sport és a történelem kölcsönhatása került terítékre, a Hátsó füves című fotóalbum pedig a mai vidéki focira és a sport társadalmi vetületeire irányítja a reflektort. Interjú.

Olvass!
...
Beleolvasó

A tárgyalóteremben az igazság néha különösen rossz védelem

Graham Moore egy olyan „ki tette?” típusú krimit alkotott, ami mindamellett, hogy fontos témákat boncolgat a törvény, igazságosság, lelkiismeret és rasszizmus tengelyén, veszettül szórakoztató is - írtuk kritikánkban a Bűnösökről. Olvass bele!

...
Beleolvasó

A régi Budaörsöt fedezi fel magának Závada Pál Wandererje

Závada Pál legújabb regényében a budaörsi történelem évtizedeinek és évszázadainak időrétegein utazik keresztül egy-egy alakért, arcért, történetért. Olvassatok bele!

...
Beleolvasó

Végre itt a lehetőség, hogy megmentsük Nemecsek Ernőt!

Interaktív könyv készültt Molnár Ferenc kultikus regénye nyomán. A Pál utcai küldetésben az olvasónak minden fordulópontnál lehetősége van dönteni arról, hogy miként folytatódjon a történet. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Woody Allen: Mindig utáltam a valóságot, de máshol nem lehet jó csirkeszárnyat kapni

Októberben magyarul is megjelenik Woody Allen életrajza, amelyben a rendező családról, forgatásokról, filmekről, barátokról és filmes barátokról mesél. Amerikában a könyv megjelenését kisebb botrány övezte, ti viszont már bele is olvashattok - mutatunk egy részt az Apropó nélkülből!

...
Beleolvasó

Hogyan őrizzük meg humorunkat és ép eszünket vesztegzár idején?

Mihez kezd egy nagymama, ha karanténba kerül? Pataki Éva sok humorral átszőtt regényéből ez is kiderül. Mutatunk egy részt belőle.

...
Beleolvasó

Már megjelenésekor az amerikai kortárs költészet klasszikusaként emlegették

A háború utáni amerikai és egyetemes líra legnagyobb hatású alkotóinak egyikeként tartják számon John Ashberyt, akinek végre magyarul is megjelent az Önarckép konvex tükörben című könyve.