Látszólag Michel Houellebecq egy újabb regényt írt kedvenc témájáról, a kiégésből, motiválatlanságból következő embergyűlöletről, és erős, provokatív állítások közepette próbálja megfejteni, hogyan jutott el idáig. A Szerotonin sokrétegű könyv, aminek legfelső rétege az ismert színvonalon ábrázolja, hogy egy francia agronómus miként lép ki a társadalomból, hogy mazochista módon teljes egészében megélje az öngyűlöletet. Viszont ha kapirgálni kezdjük a felszínt, akkor hirtelen sok-sok iszonyú érdekes kérdést és problémát találunk, ami a szerelemhez és annak hiányhoz vezethető vissza. Houellebecq Szerotonin című regénye a hét könyve.
Michel Houellebecq: Szerotonin
Fordította: Tótfalusi Ágnes, Magvető Könyvkiadó, 2019, 368 oldal, 4299 HUF
Florent-Claude Labrouste agronómus, pont úgy, ahogy végzettségét tekintve Houellebecq is. A munkájában semmi motivációt nem talál, japán barátnőjéről meg kiderül, hogy nemcsak megcsalja, hanem videóra is veszi az aktusokat. Az elbeszélő számára nem is kell több bizonyíték rá, hogy az élet teljesen értelmetlen, összepakol és lelép a közös életből, de ha bárki volt már ilyen helyzetben, akkor ezen nem lepődik meg. A megcsalás nemcsak árulás, hanem az addigi közös élet tagadása is, és senki nem néz szívesen szembe azzal, hogy hosszú éveket teljesen értelmetlenül pazarolt egy lehetséges életre. Ebből a nézőpontból tényleg minden teljesen értelmetlen.
Fotó: Valuska Gábor
Ha a nyugati társadalomban az egyén boldogsága a legfontosabb, amit nemcsak különböző történetek, hanem a fogyasztói kultúra is táplál, akkor a boldogtalansággal együtt csak kilépni lehet ebből a közösségből. Az utolsó kísérlet, hogy szerotonin-szintjét tablettákkal felpörgessék. A Prozac-ország című regény harminc évvel ezelőtt az amerikai társadalomban mutatta be a gyógyszerezés hatásait, és itt bár nem emeli társadalmi szintre a problémát Houellebecq, mégis arról beszél, hogy kizárólag begyógyszerezve tud létezni. Például felkelni az ágyból, mosakodni vagy enni. A kémia nemcsak átveszi az irányítást az élete felett, de át is alakítja a személyiséget, amennyiben mesterséges stimulálással fedi el a valódi problémákat.
Viszont a gyógyszerezés minden szexuális vágyat kiöl az elbeszélőből, pedig nemcsak ő mondja, hogy ez milyen fontos szerepet játszott az életében ahhoz, hogy legalább valamilyennek érezze magát, hanem Houellebecq korábbi regényeiből is tudjuk, hogy a szexuális vágy az a fogyasztói társadalmunk legfontosabb szervező eleme. A libidó úgy az egyént, mint a társadalmat meghatározza, ebből a nézőpontból Houellebecq ennek a férfiközpontú kornak a végét írja meg, ami a libidó köré szerveződik.
Houllebecq úgy meséli el a 46 éves Florent-Claude történetét, mint egy generáció vagy a fogyasztói társadalom végét. Amikor az elbeszélő minden vagyonával új életet kezd, utazgatni kezd, felkeresi régi ismerőseit, mint egy alkoholista nyomozó, akinek az utolsó ügye az lenne, hogy megfejtse, hol csesződött el ennyire az élete. A vidék leírása, kultúrmorzsák, társadalmi és politikai kommentárok közepette bomlik le a nyugati társadalom nagy mítosza: hogyan teszi tönkre a vidéki Franciaország lehetőségeit az Európai Unió és a fogyasztói társadalom, hogyan változik meg a privát életünk a mindent átható digitális kultúrában, hogy a születésünkkel kapott társadalmi rang vagy beágyazottság semmit nem ér, ha a tradíciót nem lehet folyamatosan újragondolva életben tartani. A pedofília és a kutyaszex is megkapja a figyelmet.
Hozok egy példát a rétegzettségre, ahogy a személyes történetre építve társadalmi ügyeket beszél el: amikor az elbeszélő régi haverja, egy arisztokrata család kivételezett tagja vissza akarja venni az irányítást az élete felett, és lelkesen beindítja az állattenyésztést, majd kiderül, hogy ez ma már a jogszabályok és nagy beszerzők által mesterségesen alacsonyan tartott árakkal megvalósíthatatlan, akkor hirtelen egy valós rendszerproblémát látunk a teljes széthullásában. Ez a gasztronómiára, a mezőgazdaságra, az állattenyésztésre és a vidéki életre is óriási hatással van, illetve azokra a családokra, amelyek generációk óta ebből élnek. Hogyan mehet tönkre egy ember, egy család vagy kisváros élete csupán attól, hogy mondjuk Brüsszelben megváltoztatnak néhány szabályt. Ez végül pont olyan ellenállásba fullad, mint amilyet a hírekben láthattunk a sárga mellényes tüntetéseken. A teljes tehetetlenségben nincs megoldás, mert akármilyen tragédia történne is, az íróasztalokon nem egyének történeteiről, hanem számokról döntenek. Houellebecq elbeszélője szinte érzéketlenül megy végig ezen a történeten, miközben pontosan érezteti azt a dühöt és kiábrándultságot, ami mélyről feltör.
Az elbeszélő életében megjelenő színtelenné váló élet, a saját élettől való elidegenedés bravúrosan, egyben rendkívül nyomasztóan hatja át a próza nyelvét is. Hiába adagolja ügyesen provokatív ötleteit Houellebecq, a szerző és az elbeszélő között minimális a távolságtartás, és pont ezért a szerző se tud mást, mint az elbeszélője. A Szerotonin hangulata végig depresszív, ami csak egyféle megoldást ajánlhat fel, ami már minden spoilertől függetlenül ebből a cikkből is kiderül, hogy Florent-Claude-nak meg kell találnia az utat ahhoz, hogy miközben a társadalmi működésből nyilvánvalóan nem tud kilépni, azt mégis a lehető legjobban leválassza magáról. A főszereplő számára ez a csapdahelyzet is: pont az a társadalom hozta létre a biztonságos leválasztódás lehetőségét, ami kicsinálta őt is.
A rétegek lefejtegetése közben azzal szembesülünk, hogy a Szerotonin a szerelemről szól, egy régi, már lezárt kapcsolatról, ami minden nehézsége ellenére az egyedüli lehetőség lett volna arra, hogy az élet elviselhető legyen. A látszólag aszimmetrikus párkapcsolat pont a férfi mindenhatósága miatt megy tönkre. Mert az adott pillanatban nem ismeri fel a másikban se önmagát, se azt, hogy mindenféle elvárásaival szemben lehet elviselhető élete. Ez főleg annak tükrében érdekes, hogy Florent-Claude saját szülei haláláról épp azt tudjuk meg, hogy nemcsak nagyon szerették egymást, de a létezésük is egymástól függött.
Michel Houellebecqnek vannak jobb könyvei, de az nem jelenti azt, hogy ez nem jó, sőt. Az Elemi részecskék, A térkép és a táj vagy az Egy sziget lehetősége mondjuk nagyszerűek, a Szerotonin viszont meglepően depresszív, bár nem hozza le az életről az olvasót, hiszen a szöveg folyamatosan stimulálja az agyát. Fontos és jó regény, vidámabbak nem leszünk tőle, de megmutatja, hogyan ne idegenedjünk el saját életünktől.
