A zaragozai születésű spanyol író, költő élete utolsó éveit egy aragóniai kis faluban, Añónban töltötte. 2002-ben az Olifante kiadónál jelent meg Al pie del Moncayo (Cuentos y Leyendas) címmel az első novelláskötete. 2005-ben a Novalia adta ki Almendros en flor y otros relatos aragoneses című kötetét. Szerepel az aragóniai költők Yin címmel 2010-ben az Olifante gondozásában megjelent antológiájában. Halála után férje adta ki magánkiadásban az Al yabalu y otros relatos című kötetet, melybe a hagyatékában föllelhető novellákból válogatott a szerkesztő, Ana Alcaraz, aki a kötet előszavában azt írja róla: „Átutazók élete, belső és tengerentúli utazások, atlanti és mediterrán fény. Minden szó mögött egy tekintet, a tiéd, egy mosoly, a tiéd, egy kiáltás, a lázadásod”.
A novellák olvastán azonnal kiderül, hogy a szerző nemcsak a tájat, az ott élőket is közelről ismeri. Otthonosan mozog mindenütt, ahol éppen megfordul, legyen szó kolostorról, bárról vagy vásári forgatagról. Hihető helyzetekben mutatja meg az emberi gyarlóságot, és a legkegyetlenebb jeleneteiben is érződik, hogy szereplői fölött nem ítélkezni akar, csupán megmutatja életüknek azt a pillanatát, amelyben valami miatt fontos döntésre kényszerültek vagy éppen még a döntéshozatal előtt állnak.
Luisa Gómez Gascón: El-Dzsebel (részlet)
Fordította Pávai Patak Márta
A macskás ember
Inésnek hívták. Az egyetlen nő volt, akivel megoszthatta volna kopott télikabátjának melegét, ecsettel meg délibábbal teli öregbőröndjét és elhibázott életének hátralévő napjait. Barcelonában, a Ramblason ismerte meg egy délután, miközben őszi színekkel teli palettájával a kezében festette portréit a járókelőkről. Inés vékony, szögletes arcélű nő volt. Keze mintha üvegből lett volna, annyira törékeny is, bőrén átütöttek a lilás erek. És amint megmozdította hosszú ujjait, a férfi a hárfahúrok hangját hallotta. Nem is kellett a szemébe néznie, mely szürke volt, akár egy borús napon a tenger, a nélkül is látszott, hogy alabástrom bőrén, szél bodorította ezüst hajában, de még a távoli hajót idéző mosolyában is elvágyódás honol.
Nesztelen gazellalépteivel közeledett az öreg festő felé,
leült fonott székére, ő pedig megrajzolta a portréját. Jaime arra gondolt, ez a nő ideális modell lett volna Modiglianinak. Inés egy kismacskát tartott az ölében. Egy sötét és világos csíkozású szürke macskát. Jaime fölskiccelte a macskát az asszony vékony karjába, és a tekintetüket egyforma kifejezéssel ábrázolta. Nem használt festéket, csak szenet a fehér kartonlapon. Mikor befejezte a munkát, megmutatta a portrét. A törékeny Inés nézte, majd ahogy bánatos szemét a festőre emelte, abból az rögtön megértette, hogy ez a fakó tengerészkék ruhás asszony, akinek harisnyás lábujja kikandikál a cipője orrán, nem tudja kifizetni a portrét.
– Odaadom ajándékba, asszonyom. Egy vagyont fizetnék érte, ha még néhány másodpercig csodálhatnám magát.
Az asszony elmosolyodott. Egy darabig ülve maradt, nem mozdult. Aztán fogta a rajzot, és eltűnt fölfelé a Ramblán.
Másnap megint ugyanott találkoztak. A nő egy rózsát tűzött öreg, szürke kabátjának gomblyukába. Jaime épp egy kislány portréját festette, aki az orrát piszkálta. Inés odaült a festő mellé, a portrét figyelte, ahogy a festő a kislány copfját rajzolja. Nem szólalt meg. Mikor a festő a kislány sárga szalagját is besatírozta, Inés felé pillantott. Az asszony kivette a rózsát a gomblyukából, és rátette a paletta karmazsinvörös festékére. A férfi megcsókolta az asszony sápadt ajkát. És egy pici vászondarabkára rajzolt egy fekete-fehér szívet.
Akkor jött rá, hogy a tiszta szerelemnek nincs színe, mert mindegyik szín benne van. És ezért is magányos.
– Hogy hívnak? – kérdezte a festő, mielőtt a nő útjára indult volna.
Inés fogott egy ceruzát, és hosszúkás, reszketeg betűivel odaírta egy lap sarkába. A férfi akkor döbbent rá, hogy néma. Inés egész este ott maradt mellette, és azon az őszön minden este visszament a festőhöz, aki az Opera előtt portrékat festett, és amikor senki nem akadt, akit lefesthetett volna, olyankor a galambokat rajzolta.
Inés gyerekkorát egy árvaházban töltötte, majd amikor nagykorú lett, a gótikus negyed egyik kalapszalonjában kezdett dolgozni. A Sirály panzióban lakott, szobája sötét és nedves volt, egyetlen ablaka a világítóudvarra nézett, ahol a kandúrok folyton nyávogtak, a nőstények pedig szünet nélkül ellettek. Hideg téli napokon Inés néha fölvette a legkisebb macskát, azzal melengette a kezét, és elment az Atarazana metróállomásra. Ott leült egy padra, ahonnan látta az érkező és induló szerelvényeket, figyelte az utasok arcát, és megosztotta a koldusokkal a zacskó pattogatott kukoricáját vagy sült gesztenyéjét. Mikor beesteledett, a festő a metróállomáson megkereste az Opera Hercegkisasszonyát, mert mindenki így nevezte. Időnként, amikor Jaime repkedő galambokkal teli füzetével érkezett, a pár lenn maradt a földalatti folyosón a többi koldussal, ahol nem volt olyan hideg. Florián Casall, a költő némi apróért cserében osztogatta kézzel írott verseit; az öreg Jeremías Pastor szomorú harmonikáján Edith Piaf slágereket játszott; Juana és Marifé, a két öreg, részeges prostituált egy pléden ült falnak vetett háttal, előttük egy üveg savanyú borral meg egy doboz szardíniával.
Éjfélkor az őrök kíméletlenül kizavartak mindenkit, és rácsukták a metróra a szilaj rácsos kapukat.
Máskor, ha jól ment a nap, és a festő el tudott adni néhány képet, a pár karonfogva elsétált a szűk kis utcákon a Casa Marsanshoz. A sikátorra néző ablak mellett leültek egy asztalhoz, és vacsorára megetettek egy tintahalas szendvicset, és ittak hozzá citromos sört. Az asszony kért egy tányért, szétnyitotta a szendvicset, és körben kirakosgatta a tintahalat. Majd ujja közé csippentette, és úgy ette lassan, egyesével, apró falatonként. Olykor a macskának is adott egy-egy falatot, ha ott ült a tányér mellett, és várta az adagját. Aztán a kenyere felét odaadta Jaiménak. A férfi gyorsan becsomagolta egy régi újságpapírba, és a zsebébe dugta. Később sétáltak egyet a parkban. Az asszony Jaiméhoz simult, öreg télikabátja zsebébe nyúlt, és golyókat gyúrt a kenyér beléből. És az utcai lámpa gyér fényében a férfi szülőföldje, Aragónia régi történeteit mesélte neki. Olyan az a vidék, ahol a jeges északi szelet száz néven ismerik, és van ott egy nagy hegy is, Moncayo a neve, az őt is látta, amikor megszületett.
– Majd ha összespóroltunk egy kis pénzt, elviszlek oda, ott havat is láthatsz, egészséges, friss levegőt szívhatsz.
Majd meglátod, ott kigyógyulsz ebből a köhögésből.
Inés behunyta a szemét, elképzelte magát, amint szalad a pipaccsal teli völgyben, és közben hallgatja a patakvíz csobogását, a tengelicek énekét. Még a friss gyep meg a kakukkfűmező illatát is érezte, ahogy borzolja a szél. Mikor a levegőben nagyon összesűrűsödött a pára, Inést mindig kínozta a száraz, makacs köhögés. Olyankor a férfi hazakísérte a panzióba, mert Inés ragaszkodott hozzá, hogy továbbra is ott lakjon. Inés sohasem hívta föl magához, mert félt, hogy Violeta asszony, a panzió tulajdonosa kiteszi az utcára, ha meglátja, hogy férfival megy föl. És Jaime sem invitálta soha magához, mert szégyellte az ütött-kopott, palatetős, bádog- meg kartonpapírfalú viskót, a sáros utcát, ahol éhes kutyák meg patkányok mászkálnak a tócsák között. Az a hely nem egy hercegkisasszonynak való. Így aztán esténként, mikor a nyomorúságos házak között baktatott, azon álmodozott, hogy egyszer majd helyrehozza az öreg házat a faluban, és oda fognak költözni a szívének oly kedves Inésszel. De előbb pénzre volna szükség. Úgyhogy amikor visszament a viskójába, gyertyafénynél festett megállás nélkül, és már hajnalban kiment a városba, hogy eladja képeit galériáknak, vándorkereskedőknek, képkeretező boltosoknak.
Eközben Inés pedig odaült a géphez, és látástól vakulásig varrta a kalapokat, kesztyűket, tölténytáskákat.
Még szinte éjjel volt, amikor fölkelt, és délig dolgozott megállás nélkül. A műhely vezetője, az apró termetű, sovány asszony, mohón számolta a munkadarabokat, nem engedte, hogy a lányok beszélgessenek, egész délelőtt föl sem állhattak a gép mellől. Nagyon keveset fizetett az elkészült munkadarabokért. Inés abból fizette a teljes panziós ellátást, és alig maradt egy kis pénze, hogy ruhát is vegyen magának. A műhelyből kilépve csodálta a kirakatban a selyemharisnyákat, a finom szövetből készült kabátokat, a magas sarkú cipőket, de abból a pénzből, amit keresett, nem tudta volna megvenni magának. Nézte magát a kirakat üvegében, borszínű, kissé horpadt posztókalapjával, kopott szürke kabátjában, lapos sarkú cipőjében, melynek fűzőjét több helyen is meg kellett már varrnia, és összemosta tükörképét a próbababa alakjával, melyen az a tiszta gyapjúszövet kabát volt, amelyik annyira tetszett neki. Nagyon jól állt neki az a krémszínű kabát.
Egyik délután Inés nem ment ki a festőhöz a Ramblára.
A férfi az Atarazanas metróállomáson sem találta a többiek között. A panzióban érdeklődött felőle, de Violeta asszony azt mondta, hogy nem jött haza ebédre, ahogy szokott. Jaime aggódva nekiindult a parkon át, és lehajtott fejjel bámulta a csupasz fák tükörképét az út menti tócsákban. Athéné szökőkútja előtt talált rá Inésre, a padon feküdt, ahonnan kenyérmorzsát szokott dobálni a halacskáknak. Kockás plédjébe burkolózott, a szitáló esőben már teljesen elázott a haja. Magánkívül volt, arca kihűlt, sápadt volt, szájából vékony csíkban szivárgott a vér. Inés a halálán volt.
Jaime ölébe vette, és taxival elvitte a Tartományi Kórházba. Az orvosok azt mondták, csak a fehérjében gazdag étrend, meg a hegyvidéki tiszta levegő tudja kigyógyítani a betegségéből. A festő úgy döntött, amint olyan állapotban lesz, hogy kibírja az utazást, elviszi a falujába. Néhány nap múltán Inés arca kezdte visszanyerni a színét, hála az apácák gondos ápolásának, meg az orvosságoknak, amiket Jaime egy életen át összespórolt pénzéből megvett neki. Aznap reggel, amikor az orvos úgy látta, hogy Inés most már kibírja az utat a Moncayóig, a festő egy nagy csomaggal a hóna alatt jelent meg. A tiszta gyapjú kabát volt benne, amelyről Inés annyit álmodott. (…)
