Lichter Péter: Kubrick-akció (regényrészlet)
Mike lakása egy alacsony bérházban volt, amelynek megszürkült téglafalai angolszász szigort árasztottak. A házához közel eső utcasarkon egy kis vietnámi büfé működött, ahonnan Mike előszeretettel hordta haza a pho leveseket és a tavaszi tekercset – nem az a típus volt, aki egyedül nekiáll összedobni valamit. A névtelen vietnámi büfét most is útba ejtette, majd miközben az ajándék szerencsesüti szövegét olvasta („Semmi sem tűnik számodra lehetetlennek.”), a lépcsőházba érve az egyik idős szomszédjába, a folyton gyanakvanóan hunyorító Mrs. Wilsonba botlott.
– Ne taposson a lábamra, kedves, mert már így is az utolsókat rúgja.
– Tényleg ezer bocsánat.
– Kapott egy csomagot. Ott várja az ajtaja előtt.
– Igen?
– Igen, de ne izguljon, figyeltem. Nem nyúlt hozzá senki.
Mike lakása a földszinten volt, így nem kellett megmásznia a klausztrofób lépcsőházat. Valóban ott pihent a lábtörlőjén egy szinte szabályos kocka formájú kartondoboz, amely a Warner-féle rajzfilmsorozat ládáira emlékeztette – ilyenben tartotta a Prérifarkas a Gyalogkakukk levadászására használt szerszámait –, bár ennek az oldaláról hiányzott az „ACME” felirat. A doboz meglepően könnyűnek bizonyult, de a rázogatás nem árult el semmit a tartalmáról.
Mike bement a lakásába: zsebkendőnyi, utcára néző garzon, kellemes beosztással. Az előszobából rögtön a konyhába, onnan pedig a miniatűr nappaliba érkezett, amelyből a még szűkebb hálószoba nyílt. Mike nem vitte túlzásba az otthona dekorálását, bár több mint nyolc éve lakott itt, mégsem érezte teljes mértékben a sajátjának – ez a bérléssel járó bizonytalanság egyik jellemző tünete. Az antikváriumokban, de legfőképpen kedvenc boltjában, a Broadwayen magasodó Strandben összevásárolt könyvek viszont jellegzetes filozófusbarlanggá formálták a nappaliját: mindenütt könyvtornyok, folyóirathalmok és képregénykupacok sorakoztak. Lényegében mindent elolvasott a sci-fiktől a dadaista költeményekig, a történelmi esszéktől az antropológiai tanulmányokig. A legnagyobb gyengéje talán az állandó csapongás volt: annyi mindent olvasott párhuzamosan, hogy figyelme szétforgácsolódott a szövegek között. Ez a bizonytalan figyelemzavar másban is megmutatkozott. Mike néha úgy érezte, mintha egy vastag tejüveget emeltek volna köré, amely egyszerűen elkeni a valóság kontúrjait. Ez nem feltétlenül a szenvedély hiányából fakadt, inkább valamiféle bágyadt apátiából, amelyet az ő esetében az előre elkönyvelt kudarc táplált. Akárhányszor belevetette magát valamibe, legyen az írás, filmezés vagy egyszerűen egy megfelelő télikabát megvásárlása, rövid időn belül rátört az érzés, hogy minden erőfeszítése ellenére a dolog kudarcba fog fulladni. Ezért egy idő után Mike védekezésképpen mindentől három lépés távolságot tartott, ami viszont szétforgácsolódáshoz vezetett. Csendes áhitattal figyelte azokat, akik igazán szenvedélyesen tudtak csinálni valamit:
talán ezért is rajongott Stanley Kubrickért, aki híres volt a perfekcionista aprólékosságáról és beteges maximalizmusáról.
A 2001: Űrodüsszeia révén lett a rendező rajongója: amikor kilenc évvel korábban Larryvel beültek a két és fél órás sci-fire, Mike szó nélkül visszacsörtetett a pénztárhoz és a következő előadásra is befizetett – Larry a második menetre már nem tartott vele, mert szerinte a film nem volt több, mint egy technikailag tökéletesre csiszolt blöff. De Mike-ot másodszorra is elvarázsolta a 2001 titokzatossága és mágiája. Innentől kezdve megszállottan elolvasott mindent Kubrickkal kapcsolatban, bár a szakirodalom akkor még nem volt túl bőséges, mivel a rendező a hetvenes évektől már ritkán adott interjúkat. Mike Kubrick személyében rálelt arra a szellemi iránytűre, amely segíthet kitalálni a bizonytalanság és a kudarckerülés öngerjesztő labirintusából, de az áttörésre továbbra is várnia kellett.
Az ebédlőasztalára tette a dobozt, néhány másodpercig rámeredve elgondolkodott (vajon miről feledkezett meg, lehet, hogy az anyja küldött valamit?), aztán egy vajfoltos kenőkéssel felvágta a tetejét a hajtás mentén. A dobozban apró hungarocellforgácsok között egy kézzel írt levél feküdt.
Kedves Mr. Hirsch!
Ne haragudjon, hogy nem személyesen adtam át ezt a csomagot, de remélem, a találkozónkra is sor kerül a közeljővőben. Az itt található eszköz rendkívül értékes: egy prototípus, vagyis csak egy példány létezik belőle. De tudom, hogy az Ön kezében (pontosabban a fején) jó helye lesz. Ha a szerkezetet összeköti egy filmvetítővel, amelybe egy tekercs áttetsző filmszalagot fűzött, akkor meg fogja érteni a működési mechanizmusát. Használja szabadon, úgy hiszem, a Spectacle-ben jó hasznát fogja venni.
Egy rajongója.
Mike első gondolata az volt, hogy Larry szórakozik vele. De aztán beletúrt a dobozba, és ez az eshetőség rögtön elpárolgott: a hungarocellforgácsok között egy nejlonba csomagolt, tenyérnyi fémtárgyat talált, amely leginkább egy rézből összetákolt, gyermekded sisakra emlékeztette. A szerkezethez kettő, nagyjából fél centi vastag és egy méter hosszú fémkábel volt rögzítve, valamiféle csatlakozók. Mike gyorsan átkutatta a dobozt, hátha talál még benne bármit, ami segítheti az eligazodásban, de az teljesen üres volt.
Még egy pillantást vetett a levélre, hátha a figyelmesebb újraolvasás vagy a kézírás tüzetes elemzése segíthet, de csak az aláíráson akadt fenn. Ki lehet a rajongója? Egyáltalán, miért nevezi bárki magát a rajongójának? A néhány egyetemi, meg underground lapban megjelent verse után maximum egy fél rajongója lehet – nem, itt nyilvánvalóan a Spectacle-beli vetítéseiről van szó, de azokat meg egyáltalán nem nevezné olyan műveknek, amelyekért rajongani lehet. De ki tudja, milyen különleges bolondok rohangálnak ebben a városban, végülis az off-off-Broadway-daraboknak is akadnak szerelmesei, az Anthologyról nem is beszélve. egy gyors körömrágás után kivette a dobozból a szerkezetet, beletekerte egy konyharuhába (végül is a levélben az állt, hogy értékes), majd a hátizsákjába csúsztatta.
Amikor a Manhattanbe tartó metrószerelvény ajtaja kinyílt, és megint megcsapta a kocsi kellemetlenül savanyú illata, Mike egy olcsó kémfilm főszereplőjének érezte magát, aki tettestárs lett egy átláthatatlan összeesküvésben. De a kíváncsiság minden kellemetlen asszociációt megmosolyogtató tévképzetté változtatott. Mike olyan mélyen a gondolataiba merült, hogy csak a mozi zárjában matatva eszmélt fel.
Csak a Spectacle legfontosabb fényeit, vagyis a pénztár kislámpáját kapcsolta fel, nehogy az utcáról benézve azt higgyék, nyitva van – ha valamitől, hát ettől a betörői módszerességtől lett igazán feszült.
Akár otthon is maradhatott volna tovább olvasni a Bajnokok reggelijét, nézni a Charlie angyalait, vagy a MASH-t, ha éppen ismételnék, szóval akármit, csak ezt a baromságot ne.
Talált egy nagy tekercs átlátszó, 16 mm-es celluloidszalagot, amit a szakmában leadernek hívtak – általában a filmek elejére vagy végére ragasztották, hogy a vetítés dinamikáját segítse, illetve a pénztelen kísérleti filmesek, mint Len Lye vagy Stan Brakhage, előszeretettel festettek vagy karcoltak a felületére. Miután befűzte a tekercset, Mike kissé gyanakodva a fejére helyezte a koronaszerű fémszerkezetet, amitől egy idiótának érezte magát, de a vágy, hogy a dolog végére járjon, legyőzte a késztetést, hogy röhögőgörcsöt kapjon a helyzet kafkaiságától.
A szerkezetről lelógó két kábelt bedugta a vetítőgép oldalán lévő lyukakba – eddig nem volt elképzelése, hogy mire szolgálnak, de nem valószínű, hogy pont erre –, aztán bekapcsolta a gépet, a vászonra élesítette a prizmát, és várt. A vásznon másodpercekig csak az ismerős, kissé remegő képkeret vibrált, az üres filmszalagon akadálytalanul keresztülszáguldó fénynyaláb egy szabályos, világító négyzetet rajzolt a nézőtér elé. Mike nem is igazán csalódott volt, inkább csak hülyének érezte magát, mint egy olyan vicc áldozata, amelynek a poénja homályban maradt. De mielőtt ingerülten leszedte volna magáról a szerkezetet, hogy kikapcsolja a gépet, történt valami. A vásznon megjelent egy kép.
Eleinte homályos volt. Mintha a kamera fókuszát szándékosan rosszul állították volna be, miközben az operatőr ráadásul ködben tapogatózott. A képörvény zavaros forgataggá duzzadt, a homály fokozatosan valami darabos áramlássá változott, egy színes képlevessé.
Egyre csak tisztult tovább, Mike pedig szinte hipnotizálva bámulta, pislogni is alig bírt a döbbenettől.
A vásznon egy metró derengő képe rajzolódott ki, de csak néhány pillanatra: az elfolyó örvényt ezután jobban kivehető képek montázsa követte.
A metró megállás nélkül suhant keresztül a Bleecker Street-i megállón, majd hirtelen egy óriási doboz hullt alá az égből, és a betonba csapódása után sűrű tollfelhővé változott.
Egy totálképen Mrs. Wilson jelent meg, rózsaszín koszorúslányruhában, a kamera felé nyújtott egy füstölgő pipát, aztán az idős nő egy gyors váltással Mike anyjává változott, utána egy korcsolyázó gyerekké, egy indiánná, végül a Larry limuzinjából kiszálló Andy Warhollá.
Egy fekete öltönyös, napszemüveges férfi bukkant fel a képen, a politikai thrillerek félreismerhetetlen gonosztevője: egy barna furgon tolóajtója előtt állva integett a közönség felé. Mike hátán végigfutott a hideg borzongás, és szinte önkéntelenül suttogta maga elé, hogy „bassza meg”. Ugyanebben a pillanatban a vásznon látható alak is megszólalt: „Bassza meg”, majd mosolyogva beszállt a kocsiba, amely lassan elgurult a járdaszegélyen dohányzó Sterling Hayden, majd a Francia kapcsolat-beli kalapjában idegesen rágózó Gene Hackman mellett.
Mike nem hitt a szemének, egyszerre öntötte el a gyomor felől támadó iszonyat és a mellkasából szétterjedő csodálat: talán sosem érzett még ilyen izgalmat és áhítatot.
Mintha egy egyszemélyes szekta vezetőjeként idézett volna meg egy ősi istenséget.
Hirtelen valamiféle kozmikus fáradtság hulláma söpört végig rajta. A vetítő leállt, talán még diszkrét füstszagot is eregetett, bár ezt lehet, hogy Mike csak odaképzelte. Úgy tűnt, órák óta a moziteremben ül, pedig csak húsz perce lépte át a küszöböt. Mike megdörzsölte a szemét, levette a fejéről a szerkezetet, majd előrehajolt és nagyot sóhajtott, mint egy hosszú edzőtermi torna után. Felegyenesedett. A vászon üres volt, ellentétben a vetítőben lévő filmszalaggal: az immár nem volt áttetsző.
Mike odalépett a géphez, hogy közelebbről is megvizsgálja az orsón lévő filmet, de már pár lépésről látta, mi változott. A filmszalag megtelt képekkel. Mike tudta, hogy ez fizikai képtelenség: már elexponált filmre lehetetlenség újabb képeket varázsolni, a fotografikus folyamat ilyen formában megismételhetlen. De hacsak valaki nem osont be mellé a vetítés előtt, hogy kicserélje a szalagot, akkor valami megmagyárazhatlan dolog történt. Mike kivetítette a gondolatait, vagyis a tudatának ide-oda csapongó örvénylését, és mindezt a szalagra is rögzítette. Larry sokat áradozott neki az európai „tudatfilmekről: Alain Resnais meg Andrej Tarkovszkij munkásságáról, akik látomásos képorgiákat és álomszerű víziókat varázsoltak a vászonra. Ők voltak a műfaj koronozátlan királyai. Egészen mostanáig, gondolta Mike, mert ezzel a kis vuduszeánsszal ő is színre lépett. De mire igazán beleélhette volna magát a fantáziálásba, ott helyben elaludt.
