Mario Vargas Llosa: Vad idők (részlet)
Miss Guatemala édesanyja az olasz bevándorlók alkotta Parravicini család tagja volt. Két nemzedék alatt a vezetéknév lerövidült, spanyolos formát vett fel. Amikor Arturo Borrero Lamas, a fiatal jogász, egyetemi oktató és gyakorló ügyvéd megkérte a fiatal Marta Parra kezét, a guatemalai társadalomban megindult a találgatás, mert bárhogy is nézzük: az olasz származású kocsmárosok, pékek és cukrászok lányának alacsony társadalmi rangja nem ért fel a jóvágású fiatalemberével, aki után számos előkelő hajadon sóvárgott (nagy múltú családja, szakmai elismertsége és vagyona miatt). Végül elültek a pletykák, és a fél világ – egyesek meghívottként, mások bámészkodóként – részt vett az esküvőn, amelyet maga a helyi érsek celebrált a katedrálisban. Bájos felesége kíséretében megjelent az elnök, Jorge Ubico Castañeda tábornok is; elegáns egyenruháját betöltötték a kitüntetések. A két pár együtt fényképezkedett az előcsarnokban, miközben lelkesen tapsolt nekik a tömeg.
Az utódokat illetően a házasság nem alakult szerencsésen. Martita Parra minden évben teherbe esett, és bár nagyon vigyázott magára, mindig csontsovány, félholt fiúgyermekeknek adott életet, akik – a szülésznők, nőgyógyászok, sőt kuruzslók és boszorkányok minden erőfeszítése ellenére – néhány nap vagy hét elteltével meghaltak. Ötödik éve tartott a kudarcok sorozata, amikor világra jött Martita Borrero Parra, aki olyan gyönyörű, életteli és eleven volt, hogy már a bölcsőjében Miss Guatemalának becézték. Fivéreivel ellentétben ő életben maradt. Nem is akárhogy!
Születésekor vézna volt, csont és bőr. Az emberek ezekben a napokban miséket mondattak, nehogy a gyermek a testvérei sorsára jusson,
de már ekkor is csak csodálni lehetett sima bőrét, finom vonásait, hatalmas szemét és nyugodt, mozdulatlan, átható pillantását, amely úgy pásztázta az embereket és a tárgyakat, mintha örök időkre rögzíteni akarná őket az emlékek között. Zavarba ejtő, ijesztő pillantás volt. Símula, a maja-kicsé indián, a gyermek dajkája megjósolta: „Ennek a kislánynak varázsereje lesz!”
Miss Guatemala édesanyja, Marta Parra de Borrero nem örülhetett sokáig egyetlen életben maradt lányának. Nem halt meg – kilencvennégy éves korában hunyt el egy idősotthonban, és nem igazán vett tudomást a körülötte zajló fontos eseményekről –, de miután megszülte a gyermeket, kimerült, megnémult, depresszióba esett és – ahogy akkoriban eufemisztikusan hivatkoztak az őrültekre – megzavarodott. Teljes napokat töltött a házban mozdulatlanul és szótlanul; a szolgái, Patrocinio és Juana etették és masszírozták, nehogy elsorvadjanak a lábai. Különös némaságából csak a sírógörcsei idején tört ki, amelyek után aléltan merült álomba. Símula volt az egyetlen, akivel megértették egymást, csak a szolgáló tudta megfejteni a szeszélyeit. Borrero Lamas professzor elfeledkezett arról, hogy van felesége; kezdetben napok, később hetek múltak el anélkül, hogy bement volna hozzá megcsókolni a homlokát – ehelyett minden órát, amelyet nem az irodájában, bírósági tárgyaláson vagy a San Carlos Egyetemen tartott kurzusán töltött, Martitának szentelt, akit születése pillanatától kezdve kényeztetett és imádott. A kislány nagyon ragaszkodott az apjához, így nőtt fel. Azokon a hétvégéken, amikor az úriemberekből – bírókból, birtoktulajdonosokból, politikusokból, diplomatákból – álló baráti társaság megtöltötte a hatalmas házat, és az örök kedvenc kártyajátékot, a rocambort játszották, az apja megengedte Martitának, hogy a látogatók között szaladgáljon. Szórakoztatta, ahogy a lány szürkészöld szemével végigméri a barátait, mintha ki akarná húzni belőlük a titkaikat.
Nem húzódott el, ha meg akarták simogatni, ő viszont – az apját leszámítva – mindenkivel nagyon visszafogott volt, nem adott puszit, nem kedveskedett.
Amikor sok évvel később Martita felidézte magában élete első időszakát, csak homályosan, mint fellobbanó, majd kialvó lángokra emlékezett a nyugtalan politikai helyzetre; pedig hirtelen ez a téma töltötte ki az úriemberek beszélgetéseit, akik rendszeresen megjelentek a hétvégi kártyapartikon. 1944 táján mintha hallotta volna, ahogy arról beszélnek: Jorge Ubico Castañeda tábornok, ez a kitüntetésekkel és paszományokkal borított úriember egyszerre annyit veszített népszerűségéből, hogy katonai és civil megmozdulások, valamint diáksztrájkok szerveződtek a megbuktatásáért. Még abban az évben el is érték a céljukat a híres októberi forradalom során, amelyből újabb katonai junta lépett hatalomra Federico Ponce Vaides tábornok vezényletével, de a tüntetők őt is megbuktatták. Végre kiírták a választásokat. A rocambort játszó úriembereket páni félelem fogta el a gondolatra, hogy Juan José Arévalo, az argentin száműzetésből épphogy visszatért professzor kerül ki győztesen, ugyanis – az ő szavaikkal élve – a „spirituális szocializmusa” (mégis mit jelent ez?) katasztrófával sújtaná Guatemalát, az indiánok fellázadnának, halomra gyilkolnák a tisztes polgárokat, a kommunisták eltulajdonítanák a földbirtokosok területeit, a tehetős családok gyermekeit pedig Oroszországba küldenék rabszolgának. Amikor ilyesmik hangzottak el, Martita mindig egy bizonyos úriember válaszára várt. Efrén García Ardiles doktornak hívták, és ő is rendszeresen részt vett a hétvégi rocambor-partikon, valamint a politizálásban. Jóképű, tiszta tekintetű, hosszú hajú férfi volt, aki mindig nevetett, és paranoiás vaskalaposnak nevezte a többi meghívottat, megítélése szerint ugyanis Arévalo professzor az antikommunista nézeteket tekintve mindannyiukat felülmúlta; a „spirituális szocializmus” pedig mindössze egy jelképes kifejezés arra, hogy modern, demokratikus országot akar faragni Guatemalából, emellett le akar számolni a szegénységgel és a primitív feudalizmussal, amelyben addig éltek. Martita emlékezett a kirobbanó vitákra: az úriemberek azzal hozták zavarba García Ardiles doktort, hogy vörösnek, anarchistának és kommunistának bélyegezték. Amikor Martita megkérdezte az apukájától, hogy miért vitatkozik állandóan ez a férfi, ezt a választ kapta:
– Efrén remek orvos és kiváló barát. Kár, hogy olyan bolond és baloldali!
Martitában felébredt a kíváncsiság, és úgy döntött, egy nap majd megkéri a doktort, hogy fejtse ki neki: mi az a baloldal és a kommunizmus.
Akkoriban már a Guatemalai Belga Iskolába járt, amelyet flamand apácák irányítottak (a Helmeti Szent Család Kongregáció volt a fenntartó); az összes jómódú guatemalai kislányt ide íratták be. Martita sorra nyerte a díjakat, és ragyogó értékeléseket kapott a vizsgáin. Mindez nem került sok erőfeszítésébe: csak összpontosítania kellett veleszületett, kimagasló intelligenciáját, és motiválta a tudat, hogy a kitűnő bizonyítvány nagy örömet szerez majd az édesapjának.
Micsoda boldogság fogta el Borrero Lamas professzort az évzáró napján, amikor a lánya fellépett a színpadra, és átvehette az oklevelet, amely a kiváló tanulmányi eredményért és a példás magatartásért járt!
Micsoda tapsviharral köszöntötték a kislányt az apácák és a közönség!
Boldog volt-e Martita gyermekkora? A lány a későbbi években gyakran tette fel magának ezt a kérdést, és igennel válaszolt – amennyiben a boldog gyermekkor nyugodt, rendezett, biztonságos életet jelent, egy olyan kislány életét, akit óvott és kényeztetett az apja, akit szolgák vettek körül. De mindig elszomorította a gondolat, hogy sohasem lehetett része anyai gyengédségben. Naponta egyszer látogatta meg az örökösen ágyban fekvő asszonyt (ez jelentette számára a nap legnehezebb részét), aki hiába volt az anyja, ügyet sem vetett rá. Mindig Símula vezette be hozzá a lefekvés előtti jóéjtpuszira. Martita nem szerette ezeket a látogatásokat, ugyanis az asszony inkább tűnt holtnak, mint élőnek, közönyös tekintettel bámult rá, eltűrte a csókot, de nem viszonozta a kedves gesztust, és időnként ásítozott. Martitát a barátnői sem szórakoztatták, nem élvezte a szülinapi ünnepségeket, amelyekre Símula kísérte el, és az első báljait sem. Akkor már középiskolába járt, ahol a fiúk egyre gyakrabban tették a szépet a lányoknak, leveleket írtak nekik, szerelmespárok formálódtak. Martitát sokkal jobban érdekelték a hétvégi hosszú összejövetelek és a rocambort játszó úriemberek – mindenekelőtt pedig az Efrén García Ardiles doktorral folytatott beszélgetések; valósággal bombázta a férfit a politikára vonatkozó kérdésekkel. Az pedig kifejtette neki, hogy bármennyit panaszkodik is a többi úriember, Juan José Arévalo jól végzi a dolgát, és azon munkálkodik, hogy végre igazságot szolgáltassanak az országban – elsősorban az indiánoknak, akik a hárommilliós guatemalai népesség nagy részét alkották. Arévalo elnöknek hála – emelte ki a doktor – Guatemala végre elindult a demokratizálódás útján.
