Mickey és Kacey testvérek. A két lány egykor elválaszthatatlan volt, de már eltérő pályára kerültek, noha ugyanazokat az utcákat róják. Mickey zsaru, Kacey pedig az árnyékos oldalon mozog, a legsötétebb sarkokban, drogfüggők és szexmunkások között. Mickey gyilkosságsorozat után nyomoz, és Kaceynek nyoma veszik. Mickey halálra rémül - mi van, ha a testvére a következő áldozat? Ebben a közegben mindennaposak a halálesetek, a gyilkosság sem ritka. Mickey vajon meg tudja menteni a testvérét, mielőtt túl késő?
Liz Moore Rome-díjas író, Philadelphiában él, a Temple Egyetemen tanít kreatív írást. A Hosszú, fénylő folyó a negyedik regénye, egyben az első magyarul is olvasható könyve.
Liz Moore: Hosszú, fényes folyó (részlet)
MOST
Egy holttest fekszik a Gurney utcai vágányok mellett. Egy nőé, a kora ismeretlen, valószínűleg túladagolás áldozata lett, mondja az ügyeletes.
Azonnal Kacey villan az eszembe. Ez már afféle ideges reflex nálam, ami a nyúltagyam mélyéből indul, majd éles fájdalmat okozva cikázik végig az egész testemen, akárhányszor egy női holttestre bukkannak a kollégáim. De a nyomában cammogva megérkezik sokat látott s már fásult énem racionális fele is, ez a kötelességtudó katona, hogy csöndben figyelmeztessen a statisztikákra és az esélyekre: tavaly kilencszáz áldozata volt a kábítószer-túladagolásnak csak itt, Kensingtonban. De Kacey nem volt közöttük. Meg aztán, dorgál meg ez az éberen őrködő józanabb énem, nem ártana, ha profihoz méltón viselkednél. Húzd ki magad! Mosolyogj. Tessék nyugodt ábrázattal, homlokráncolás nélkül, előreszegett állal végezni a munkát. Egyáltalán – tedd a dolgod.
Egész délelőtt hagytam, hogy Lafferty válaszoljon a hívásokra, hadd gyakoroljon. Most szótlanul csak intek neki a fejemmel, erre krákog kicsit, és megtörli a száját. Láthatóan ideges.
– Itt a 2613-as – mondja a rádióba.
Ez a járőrkocsink száma. Helyes.
Az ügyeletes folytatja. A bejelentő személy nem adta meg a nevét. A hívást egy nyilvános utcai telefonról kezdeményezték, amiből még mindig sok található a Kensington sugárút mentén, talán épp arról az egyetlen készülékről, amelyről gyakorlatból tudom, hogy még működik is.
Lafferty rám néz. Viszonzom a pillantását. A kezemmel jelzek neki. Még. Kérjen további részleteket.
– Oké, értem – mondja a rádióba. – Vége.
Dehogy vége. A szám elé húzom saját vállmikrofonomat. Érthetően beleszólok.
– Van közelebbi információ a holttest pontos helyéről?
–
Miután befejeztem a beszélgetést, adok néhány jó tanácsot Laffertynek arra nézve, hogy mindig világosan fejezze ki magát, ha az ügyeletessel beszél. Sok újonc űzi azt a rossz szokást, hogy mesterkélt, macsó stílusban beszél a központtal, amit nyilván valami rendőrfilmből szedett fel, úgyhogy most arra is figyelmeztetem, hogy mindig igyekezzen minél több részletet kiszedni belőlük.
De még be sem fejezem, amikor Lafferty megint csak kiböki:
– Értem.
Odapillantok rá.
– Nagyszerű – mondom neki. – Igazán örülök.
Még csak egy órája ismerem, de már sejtem, miféle. Egyfolytában jár a szája – ennyi idő alatt többet megtudtam róla, mint amennyit ő valaha megtud majd rólam – és folyton játssza az eszét. Gyors előmenetelre vágyik. Más szóval: jelentéktelen széltoló. Annyira retteg tőle, hogy ágrólszakadtnak, gyöngének vagy ostobának tartsák, hogy még a nyilvánvaló hiányosságaiból sem hajlandó beismerni semmit. Én a magam részéről nagyon is tisztában vagyok vele, hogy milyen csóró vagyok. Az utóbbi időben meg különösképp, amióta nem érkezik Simontól a havi apanázs. Hogy gyönge lennék? Bizonyos értelemben valószínűleg: igen, csökönyös vagyok, talán önfejű is, mert néha olyankor sem fogadom el mások segítségét, amikor pedig szükségem lenne rá. Nem vagyok túl bátor sem – nem én leszek az első, aki egy barátja védelmében a golyó útjába áll, vagy egy menekülő bűnöző nyomában száguldozik vakmerőn a sűrű forgalomban. Igen, szegény is vagyok. És gyönge is. De ostoba biztosan nem.
Ma reggel már megint elkéstem az eligazításról. Restellem bevallani, hogy ez már a harmadik eset ebben a hónapban, pedig utálok késni. Egy jó rendőr legalább legyen pontos, ez a minimum. Amikor beléptem a közösségi terembe – ebbe a jellegtelen, drapp színűre festett, bútorozatlan hodályba, amelyet csak a falra felragasztott néhány kókadt rendőrségi plakát díszít –, Ahearn őrmester már ott várt rám a mellén összefont karral.
– Fitzpatrick. Örülök, hogy maga is megtisztel bennünket. Ma Laffertyvel van beosztva a 2613-as járőrkocsiba.
– Ki az a Lafferty? – csúszott ki a számon önkéntelenül. Pedig nem akartam jópofáskodni. A sarokban álló Szebowski röviden felnevetett.
– Az ott Lafferty – mutatott rá Ahearn.
És valóban, ott állt Eddie Lafferty, aki aznap a második munkanapját töltötte a körzetünkben. Nagy buzgalommal olvasgatta éppen az üres beosztási naplóját a terem másik felében. Felkapta a fejét, és futó, gondterhelt pillantást vetett rám. Aztán lehajolt, mintha váratlanul felfedezett volna valami piszkot a cipője orrán, pedig látszott, hogy a bakancsot nemrég pucolták ki, valósággal ragyogott. Csücsörített az ajkával. Halkan füttyentett egyet. Akkor majdnem megsajnáltam.
Aztán beült mellém az utasülésbe.
A következőket tudtam meg róla ismeretségünk első órájában: Eddie Lafferty negyvenhárom éves, vagyis tizenegy évvel idősebb nálam. Elég későn lépett be a PPD-hez.[1] Tavaly még építőmunkásként dolgozott, akkor írta meg a felvételi tesztet. (Néha még mindig sajog a hátam, mondja. De ne szóljon róla a többieknek.) Nemrég esett át a kiképzésen. Három feleségtől vált el, és három, már majdnem felnőtt gyereke van a korábbi házasságaiból. Van egy háza a Pocono-hegységben. Súlyzózik. (Imádok edzőterembe járni, mondja Eddie Lafferty.) Refluxa van. Időnként székrekedés kínozza. Dél-Philadelphiában nőtt fel, most Mayfairben lakik. Hat haverjával közösen egész szezonra szóló bérlete van az Eagles meccseire. A legutolsó felesége, akitől elvált, még csak a húszas éveiben jár. (Talán épp ez volt a probléma, mondja Lafferty, hogy még nem nőtt be a feje lágya.) Golfozik. Van két, menhelyről elhozott pitbullkeverék kutyája, Jimbo és Jennie. A középiskolában baseballozott. Akkoriban az egyik csapattársa éppen a jelenlegi szakaszparancsnokunk, Kevin Ahearn őrmester volt, ő javasolta neki, hogy lépjen be a rendőrséghez. (Ez valahogy nekem is beleillik a róla alkotott képbe.)
Ehhez képest ismeretségünk első órájában Eddie Lafferty a következő tényeket tudta meg rólam: Szeretem a pisztáciafagylaltot.
Egész délelőtt azzal kísérleteztem, hogy azokban a ritka pillanatokban, amikor épp befogja a száját, megismertessem legalább az alapvető tudnivalókkal a körzetünket illetően.
Kensington egy viszonylag új negyede az amerikai mértékkel történelminek számító philadelphiai óvárosnak. Egy Anthony Palmer nevű, angol betelepülő alakította ki az 1730-as években, miután megvásárolt egy jellegtelen kis földdarabot a város határában, s ezt elnevezte egy előkelő londoni negyedről, amely akkoriban a brit uralkodók kedvelt lakóhelye volt. (Talán ez a Palmer is valami szélhámos lehetett, vagy némi jóindulattal egy bizakodó optimista.) A mai Kensington keleti határa körülbelül másfél kilométerre húzódik a Delaware folyótól, de a városrész akkoriban leért egészen a vízpartig. Ennek megfelelően kezdetben a hajóépítés és a halászat volt a helyiek két fő megélhetési forrása, de a tizenkilencedik század második felére már kialakult Kensingtonnak a mai napig uralkodó ipariközpont-jellege. A század végére már egymást érték a vasöntödék, az acél- és textilgyárak, és felépültek az első – talán nagyon is ideillő – gyógyszergyárak is. Amikor aztán a huszadik század végén egész Amerikában sorra zárták be az üzemeket, Kensingtont is utolérte az előbb lassú, később egyre látványosabb gazdasági hanyatlás. Lakói közül sokan vagy beköltöztek a városközpontba, vagy kimenekültek a külvárosokba és más munka után néztek; de sokan maradtak is, talán hűségből, talán önáltatásból, hátha majd minden jobbra fordul. A mai Kensingtont nagyjából fele-fele arányban lakják a tizenkilencedik század végén és a huszadik elején bevándorló ír származású amerikaiak és az újabban megjelent Puerto Ricó-i és más latin-amerikai népek, valamint néhány egyéb, egyre csökkenő számú etnikum – afroamerikaiak, kelet-ázsiaiak és karibi ősök leszármazottjai.
A mai Kensingtont két fő közlekedési ütőér szeli át: az északnak tartó és egészen a városrész keleti határáig húzódó Front Street, valamint a Kensington sugárút – amit errefelé mindenki csak a Kensynek hív, derűsen vagy megvetően, nézőpont kérdése –, ami a Frontból nyílik, és onnan tart északkeletnek. A Market-Frankford magasvasút pályája – amit a helyiek csak az Elként[2] emlegetnek, hiszen egy Phillynek becézett városban miért lenne pont valamelyik közlekedési eszköznek kiírva a teljes neve? – közvetlenül a Front Street és a Kensington sugárút fölött halad, amitől mindkét út egész nap árnyékba borul. A vasútpályát és a beszállóperonokat tartó, tízméterenként a magasba meredő kék acéltraverzek azt a benyomást keltik a helyiekben, mintha egy gigantikus és félelmetes százlábú telepedett volna rá az utcájukra. A környék legtöbb (szexuális, drogos) üzleti tranzakcióját itt, e két utca valamelyikén ütik nyélbe, hogy aztán a kisebb keresztutcák és sikátorok valamelyik foghíjtelkén vagy a számos üresen álló, lakatlan épület valamelyikében bonyolítsák le. A két főutat körömszalonok, gyorsbüfék, mobiltelefonboltok, vegyesárut kínáló kisboltok, filléres kacatoktól roskadozó kirakatú egydolláros boltok, konyhafelszerelés-üzletek, zálogházak és népkonyhák szegélyzik, kiegészítve néhány jótékonysági szervezet bódéjával és egypár kocsmával. Minden harmadik üzlet kirakatát acélredőny védi.
Ennek ellenére a környék feljövőben van, mindenhol új társasházak épülnek, mint az is, ami mellett éppen elhaladunk, s amit csak nemrég húztak fel egy sokáig üresen álló telekre, miután eltakarították a korábban ott álló, majd hatalmas, lengő vasgolyóval lebontott üzem törmelékeit. Fishtown irányába haladva, ahol én is töltöttem a gyerekkoromat, egyre több új kocsma és üzlet nyit végig a Kensy mentén. Újonnan ideérkezett, fiatal arcok a tulajdonosok: csupa komoly, jómódú és naiv kölyök, megértek rá, hogy jól átvágják őket.
Ez az egyik oka, hogy a polgármestert egyre jobban izgatják a látszatok. Több rendőr kell, mondja a polgármester. Sokkal, de sokkal több rendőr.
Ma egész nap szakad az eső, ezért arra kényszerülök, hogy lassabban vezessek, mint ahogy olyankor szoktam, amikor az ügyeletes kiküld valami esethez. Sorolom Laffertynek az üzleteket, miközben elhaladunk előttük, és hozzáteszem a tulajdonos nevét is. Felidézek néhány, a környéken utóbb történt bűnesetet, amiről úgy gondolom, nem árt, ha Lafferty is tud (ő pedig mindahányszor elismerően füttyent és bólogat hozzá). Elmondom neki, kik azok, akikre számíthatunk. A kocsi ablakai mellett a szokásos figurák suhannak el: olyanok, akik lázasan keresik a dílereket, és azok, akiknek már sikerült betépniük. A járdán a járókelők fele mintha lassan rá akarna omlani az aszfaltra, ingatag lábuk képtelen megtartani a testsúlyukat. Ez itt a kensingtoni támészkodó, mondják erre a környékre az olyanok, akik még ebből a nyomorúságból is szeretnek tréfát űzni. Én erre képtelen lennék.
A szakadó eső miatt néhány nőnek esernyőt látok a kezében, ahogy elhaladunk mellettük. Téli sapka, steppelt dzseki, farmernadrág és piszkos tornacipő az öltözékük. Tinédzsertől az idősebb korosztályig van itt minden. A nagy többségük fehér bőrű, bár a függőség nem válogat, akad itt minden fajból és felekezetből. Az arcuk többnyire nincs kifestve, csak a szemüket húzták ki. Az utcán strichelő nőkről itt, a Kensyn senki sem mondaná meg, hogy kuncsaftra várnak, mégis mindenki tudja, miért ácsorognak: a pillantásuk árulja el őket, ahogy minden arra haladó autó sofőrjére hosszan odanéznek, ha férfi az illető. A legtöbbjüket személyesen ismerem, és ők is engem.
– Az ott Jamie – mutatom Laffertynek, ahogy elhaladunk egy nő mellett. – Amott meg Amanda. Mellette meg Rose.
Úgy érzem, része a kiképzésének, hogy személy szerint is megismerje ezeket a nőket.
A következő kereszteződésnél, a Kensington és a Cambria sarkán fölfedezem Paula Mulroney-t. Ma mankóra támaszkodik, és úgy tántorog fél lábon ugrándozva, ráadásul bőrig ázik, mert nincs szabad keze, amivel ernyőt tarthatna maga fölé. A farmerdzsekije is teljesen átnedvesedett, vészjóslóan sötétkék a színe. Bárcsak behúzódhatna valahová.
Gyorsan körbenézek, pillantásom Kacey-t keresi. Rendszerint ő is itt ácsorog Paula mellett. Olykor valamin összekapnak, vagy egyikük megneheztel valamiért a másikra, és akkor az egyikük ideiglenesen odébbáll egy távolabbi sarokra, de egy hét után többnyire már ugyanott találom őket, újra szent a béke, kart karba öltve nevetgélnek, Kacey szájában ott fityeg a cigaretta, Paula pedig a szokásos gyümölcslevet vagy a papírzacskóba dugott dobozos sörét szürcsölgeti.
Ma sehol sem látom Kacey-t. Hirtelen rádöbbenek, hogy már elég rég nem láttam.
