Az őrület és a halál napjai elmúltak. Senki nem tudja visszaadni az öccsét, ahogyan senki nem tudja eltörölni a borzalmat és az öldöklést, amit az emberei véghez vittek húsvét után. Tudta, hogy sok bűne van, de azt is megtanulta, hogy a hatalom és a felelősség túlélésének egyetlen módja az, ha jót tesz.
A Medici család legdicsőségesebb korszaka Lorenzo il Magnifico, a Nagyszerű Lorenzo (1449–1492) idejére esett. 1469, Firenze: Lorenzo de Medici és Clarice Orsini esküvőjét ünnepli a város, a dúsgazdag bankár a római arisztokrata család lányát veszi feleségül. A házasság, amit Lorenzo édesanyja hozott össze, megerősíti a Mediciek politikai helyzetét, és növeli társadalmi presztízsét. Lorenzo életének szerelme azonban Lucrezia Donati, az izgalmas, különleges nő, akivel titokban továbbra is találkozik. Lorenzo, a keménykezű városvezető a művészetek nagy tisztelője és támogatója, meghívja a fiatal Leonardo da Vincit Firenzébe, hogy a polihisztor művész készítsen számára háborús gépeket. Megígéri, hogy az új fegyvereket kizárólag védekezésre fogja használni, mert nagyapja és apja tanításait követve meg van győződve arról, hogy Firenze jövője a békében és a virágzásban van, a művészetben és az irodalomban. Ezt az elvet azonban lehetetlen az intrikával és politikai cselszövéssel teli reneszánsz Firenzében megvalósítani. Egyre erősebbé és harciasabbá válik a Medici-ellenes párt, amelyet IV. Sixtus pápa is támogatott Rómából. Összeesküvést szerveznek a két fivér, Giuliano és Lorenzo ellen, és Giulianot bátyja szeme láttára szúrják halálra a firenzei dómban 1478. áprilisában, a húsvéti mise után. Lorenzo megmenekül. A merényletet véres megtorlás követi, amely mind két oldalon szörnyű áldozatokkal jár.
Matteo Strukul: Mediciek (részlet)
Egy dinasztia fénykora
Lorenzo il Magnifico
1469. FEBRUÁR
1.
A lovagi torna
Lorenzo mélyen beszívta a hideg levegőt. A nyeregben ülve érezte, hogy Folgore, a lova egyre feszültebbé válik. A szénfekete, ragyogóan fényes szőrű, szeretett állat idegesen dobogott a tér kövén. Körbe-körbe forgott, és Lorenzo nehezen tudta visszafogni.
Az emelvényről és a fapadokról morajlás szállt az égre, akár egy ima. A loggiákról és erkélyekről, az ablakokból és az árkádok alól sóhajok záporoztak. Lorenzo szeme Lucreziáét kereste. Donati nemeshölgy aznap nagyszerű ruhát viselt: az uszályos felsőruhája indigókékben játszott, mintha az obszidián színű szivárványhártyáját árnyalta volna. Az alatta viselt, gyöngyszürke ruhát drágakövek ékesítették, a szabás ellenállhatatlanul sejtette a test domborulatait. Fehérróka prémből készült stólába burkolózott, amely körülölelte szép vállát. Lucrezia nagyszerű kontyba tűzte lázadó, az éjszakai tenger hullámaira emlékeztető fekete hajzuhatagát.
Lorenzo azon tűnődött, aznap sikerül-e dicsőséget szereznie neki.
Megérintette a sálat, amelyet a nyakába kötött. Lucrezia saját kezűleg hímezte neki. Beszívta a búzavirág illatát, és úgy érezte, mintha a mennyország ölelésébe merülne.
Visszaemlékezett néhány pillanattal korábbra: ahogy megérkezett a lovagi tornára, az öccsére, Giulianóra, aki ragyogóan nézett ki zöld, térdig érő, testhez simuló kabátjában, aztán a kétszáz emberéből álló seregére, akik a tavasz színeibe öltöztek, mintha csillapítani akarnák a harcias szíveket, hiszen a város előző nap még vérbe és erkölcstelenségbe fulladt. Az a város, amelyet Piero de’ Medicinek, az apjának megromlott egészségi állapota, a köszvény mardosása ellenére, nagy nehézségek árán és csodálatra méltó elkötelezettséggel sikerült megmentenie a lázadó családoktól, akik titokban cselt szőttek a Mediciek ellen, és nemegyszer folyamodtak ármányhoz és csapdához. Lorenzónak így megfáradt, kimerült, az összeomlás szélén álló köztársaságot adott át, amely nehezen akart magára találni.
Ám aznap felfüggesztették a vérontást és a gyötrelmeket, mert elérkezett a lovagi torna ünnepe, amelyet Lorenzo jó barátja, Braccio Martelli menyegzőjének tiszteletére tartottak, és amely esemény tízezer forintba került. De legalább egy időre elmossa a félelmet és a neheztelést.
Lorenzo előrenézett: figyelte a fakorlátot, amely a tér túlsó feléig szaladt. A végében, a páncéljába zárva Pier Soderini állt. A szűk sisakot még fenyegetőbbé tette a már leeresztett rostély. A karját behajlítva hosszú, kőrisfa lándzsát markolt.
A tömeg most harsogott; a hangok fülsiketítően örvénylettek a piazza Santa Croce tölcsérében.
Lorenzo még egyszer ellenőrizte a pajzsát. A pocsolyából visszatükröződni látta a Mediciek színeit, amelyek a csatalova nyeregtakaróján ragyogtak: az öt vörös golyót és a hatodikon a liliomot, a francia király nemességet jelképező ajándékát. Fenyegetően vöröslöttek, akár egy pokoli lobogón.
A nagy felelősség és a várakozás megőrjítette.
Leeresztette a sisakrostélyát, mire a világ csíkká zsugorodott a szeme előtt. Lándzsát szegezett, és megsarkantyúzta a lovát.
A lova másra sem várt, gyorsabban indult, mint a szélroham, úgy vetette magát Pier Soderini ellen, mint egy lüktető, élő massza.
Lorenzo érezte, ahogy a csataló erős izomzata dolgozik, a sáros nyeregtakaró pedig fütyül a levegőben. Célzott a lándzsával. Soderini éppen elindult, amikor ő már majdnem megtette a táv felét. Védekezésül felemelte a pajzsát, és keresztbe tette a hosszú, kőrisfa lándzsát, miközben a célpontjához közeledett.
A tömeg mintha a lélegzetét is visszatartotta volna.
A faemelvény magasából Lucrezia Lorenzóra szegezte a szemét. Nem félt, csak az emlékezetébe akarta vésni ezt a pillanatot. Tudta, mennyire készült a szerelmese erre a lovagi tornára, és ismerte kivételes képességeit. Már korábban is megmutatta őket. És bár tudta, hogy a férfit Clarice Orsininek, a római nemes hölgynek ígérték, aznap nem szándékozott ezzel törődni. Nem igyekezett elrejteni a férfi iránti szenvedélyét.
Ahogy nem aggódtak Firenze lakói sem, akik elnézően, ha nem egyenesen örömmel figyelték a szerelmespárt, mert nehezen viselték, hogy a férfi, aki arra volt hivatott, hogy a városállamot vezesse, az anyja közbenjárásával római nőt kért feleségül, még ha ősi nemesi származásút is.
De aznap nem volt idő arra, hogy ilyen gondolatokkal lopják a napot. A lovak párolgó orrlyukai világoskék párát fújtak a jéghideg levegőbe, a páncélok edzett acéllemezei csillogtak, lobogók és zászlók verdestek a szélben.
És végül elérkezett az ütközet pillanata.
Mennydörgés harsogott, fa és acél csattant. Lorenzo lándzsája láthatatlan utat talált Pier Soderini védekezésén át, és a páncél mellvértjén telibe találta. A kőrisfa darabokra tört, de az ütközés hatására Soderini hátrasodródott, és lehuppant a nyeregből.
Nagy robajjal ért földet, miközben Lorenzo továbbszáguldott. Folgore féktelenül vágtatott, majd a pálya végében megállt, felágaskodott, és nagy nyerítések közepette a lábával a levegőben kapálózott.
Amikor Lorenzo a pálya végére ért, a nép a meglepetéstől csak egy másodperc késéssel kiáltott fel, mintha Folgore a közismert gyorsaságának köszönhetően megállította volna az időt. A tömeg a lelkesedéstől örömujjongásban tört ki. A Mediciek pártja torkaszakadtából ordított, a férfiak viharos tapssal nyilvánítottak tetszést, a nők ajka pedig mosolyra és sóhajra nyílt.
Lorenzo még el sem bírta hinni. Nem számított ilyesmire, és olyan gyorsasággal történt, hogy őt magát lepte meg leginkább.
Szolgák és pajzshordozók siettek Pier Soderini segítségére, akinek bizonyára nem esett baja, hiszen már talpra is állt. Lehúzta a sisakját, és elvörösödve ingatta a fejét: egy kicsit bosszúságában, egy kicsit hitetlenkedve.
A mellkasa közepén találták telibe!
Lucrezia a melléhez kapta a kezét, és gyönyörű arcára káprázatos mosoly ült.
Lorenzo lehúzta a sisakot és a vaskesztyűt. Szinte ösztönösen érintette meg a sálat. Érezte a nő illatát: mámorító és könnyű, mégis tele ígérettel.
Perzselő szerelmet táplált Lucrezia iránt, olyan szenvedélyt, amelyet ügyetlen szonettjeivel próbált kifejezni. Sokan nagyszerűnek ítélték ezeket a költeményeket, de ő tudta, hogy a világ összes szava sem képes igazán leírni azt, amit érez.
Soha nem érezte még ennyire, hogy él. Amikor Lucrezia szeme megpihent rajta, úgy érezte magát, mint akire áldás szállt. Hosszú, ónixszínű szempillái és a szivárványhártyája mintha csapdába akarnák csalni az árnyékot. Semmi nem volt szebb ennél. Semmi, amire emlékezett volna.
A nép mintha észrevette volna a tekintetük és kézmozdulataik finom játékát, és másodjára is tapsviharban tört ki, még zúgóbban, mint először.
Firenze szerette őt. És Lucrezia is.
A hölgy nem engedélyezett neki egy pillanatnál többet, de abban a végtelen sóhajban minden benne volt, és Lorenzo megértette. Megértette, hogy csak őt fogja szeretni, bár az anyja kiválasztott már számára egy római, nemeshölgyet, aki szövetséget és békét biztosít majd a családjának, de ő a szívét egyetlen nőnek fogja tartogatni: Lucreziának.
Miközben gondolataiba merült, a hírnök bejelentette az összecsapás eredményét.
Ezzel a nyilvánvaló sikerrel Lorenzót a lovagi torna győztesének kiáltották ki. A nemesi származású barátok és méltóságok mintha nem is vártak volna mást. Braccio Martelli volt az első, aki leugrott az emelvényről, és gratulált. Odafutott, ahol a pajzshordozók éppen segítettek neki leszállni a lóról és levenni a mell- és lábvértet, hogy fogadhassa a tapsot, amellyel a tömeg tiszteletét fejezte ki.
Braccio annyira örült, hogy a nevét kezdte skandálni.
A tömeg válaszolt.
Giuliano, az ifjabb Medici az emelvény legmagasabb sorából mosolygott rá. Magas és elegáns volt, lágy, kifinomult vonásokkal, egészen más, mint a bátyja, aki erősebb és markánsabb arcvonásokkal bírt.
Lucrezia elismerő kiáltást hallatott, és mit sem törődve vele, hogy máris kellő botrányról gondoskodott, csókot formált, és nagyon finom vászon zsebkendőt dobott a hősének.
Lorenzo a kezébe vette. A búzavirág-esszencia teljesen beborította. A város idillien zárta karjába kedves fiát.
Ám ebben az ünneplő tömegben imbolygott egy különös alak, úgy imbolygott, akár egy rovar csápja. Egy csinos és szép arcú fiatalember. De a vigyorában a keskeny, vérszínű ajka körül volt valami rettenetes.
Ez a nagy összhang, gondolta ez a csendes néző, hamarosan széthullik.
2.
Riario
A nagybátyjának tökéletesen igaza van.
És a nagybátyja nemsokára pápa lesz. Efelől semmi kétség: csupán idő kérdése.
Girolamo Riario a fiút nézte. Mély, világoskék szeme volt, és mahagóniszínű haja. Keskeny ajkai kegyetlen mosolyt rajzoltak az arcára.
Elvetemült kegyetlenséget sejtett meg benne, amit alig rejtettek az elegáns, de határozott, majdhogynem pengeéles vonásai.
Sóhajtott.
Egy terv motoszkált az agyában: nem volt teljesen kidolgozott, inkább bizonytalan körvonalú, és minden bizonnyal nehezen kivitelezhető lesz. Mégsem esett kétségbe.
Jóval több indoka volt, mint amennyi egy embernek elég lenne. És az előtte álló ifjúnak is szép számmal akadt belőle. Ráadásul bizonyítottan komoly indokok voltak.
Girolamo megigazította az egyik hosszú hajtincsét. Szürke szeme villant. Tudta, hogy ez a kis kígyó ördögi ésszel bír, ő maga viszont túlságosan is meggondolatlan, és nem akart semmiféle naiv dologba belemenni.
– Biztos vagy abban, amit állítasz?
– Semmi kétségem, uram – felelte az ifjú.
– Láttad őket?
– Ahogy most önt látom. Egész Firenze tapsolt a tekinteteiknek.
Persze! Lorenzo de’ Medici szerelme Lucrezia Donati iránt nem volt titok. És bármilyen kevéssé illendő, nem túlságosan elítélendő. Legalábbis nem nyíltan. A nagybátyja bizonyára nem értékeli majd. Talán a pápa sem, de ez nem újdonság, és egy pillantás túlságosan kevés a kiátkozáshoz. Meg aztán az érdekházasság megszokott dolog volt, és a tény, hogy Lorenzo szerelmet táplál, legyen az lovagi vagy testi, a fiatal Donati úrhölgy iránt, nem jelent semmit. Sőt a város nyíltan támogatja ezt az idilli hűtlenséget.
Átkozott firenzeiek, gondolta.
– Mi mást láttál?
– Firenzét, uram.
Girolamo felvonta az egyik szemhéját.
– Firenzét?
– A város imádja ezt a férfit.
– Komolyan mondod?
– Fáj beismernem, de így van.
Riario sóhajtott. Újra. Valamit tennie kell. De mit? Biztos, hogy olyan jó az ötlet, amivel kacérkodik?
– Beszélj Giovanni de’ Diotisalvi Neronival!
– Firenze érsekével, uram?
– Ki mással?
– Természetesen. De ha szabad kérdeznem, mi célból? – kérdezte az ifjú vigyorral az ajkán. A kérdés egyébiránt jogos volt. Girolamo élve felfalja. Hogy merészeli? Másrészről ott bujkált a kíváncsiság. Mit válaszolhatna neki? A fejét törte. Ez a hibája, hogy túl sokat beszél. Miért nevezte meg Giovanni de’ Diotisalvi Neronit? Ezt a be nem fejezett mondatot ihletért helyezte oda, sugallatként, isteni szikraként.
Semmi.
Olyan sok energiát érzett magában, de kellőképpen okos volt ahhoz, hogy tudatában legyen, a briliáns ötletek nem az ő világa. Nem annyira, mint amennyire szerette volna. A legjobb ötletei azok voltak, amelyek ennek a fiúnak az ördögi elméjéből pattantak ki előrelátóan és pontosan. Ezt a múltban már többször tapasztalta.
Mindenesetre Neroni rátapinthat a helyzet lényegére. Biztosan jobban, mint ő, aki itt rostokol Savona és Treviso között, várva, hogy a nagybátyja a pápai trónra üljön.
– Jobban ismeri a nemesség természetét, és megérti a Mediciek ellenségeinek kudarcérzetét és haragját. – Világos, tökéletes, tiszta gondolat, akár egy kés pengéje.
– Szabad tennem egy javaslatot? – folytatta ez az ördögi ifjú.
Riario bólintott.
Nem tudta, hová viszi ez a sok beszéd, de ha sikerül tervet kovácsolni ahhoz, hogy megfossza a vagyonától a Medicieket, tökéletes, kifogástalan tervet, akkor az emlékezetes pillanat lesz, mert őszintén szólva, pontosan ezt kereste.
– Hallgatlak – bátorította.
Az ifjú összpontosítani látszott.
– Nos, lenyűgöző az ötlet, hogy kitapogassa a terepet, uram, briliáns, azt mondanám…
– Térj a lényegre! – zárta rövidre Riario.
– Rendben. Namármost, amennyiben helyesen gondolja, és Giovanni de’ Diotisalvi Neroni, Firenze érseke képes lesz megnevezni a legbefolyásosabb családot, aki a Mediciek ellensége, akkor esetleg tanácsos lesz felbujtani őket, hogy kezdjenek összeesküvést szőni Lorenzo ellen, valamiféle bűnténytervezetet, hogy kieszközöljék Lorenzo és az öccse száműzetését.
A vér soha nem jó ötlet, de a száműzetés, az eltávolítás, ahogy az már a nagyapjával, Cosimóval is megtörtént, ideális megoldás lenne.
– Biztos vagy ebben? – kérdezte Girolamo.
– Felettébb. Nézze, uram, Lorenzo bizonyos értelemben egylényegű a városával: ha ezt elvesszük tőle, minden létező hatalomtól megfosztjuk. Meg aztán, mondjuk ki az igazságot: az apja, Piero alkalmatlan a szerepére, és nagyon meggyengítette a pártot. Lorenzo viszont gondot okozhat nekünk, de ha most cselekszünk, amíg fiatal és tapasztalatlan, könnyű dolgunk lesz vele szemben, és ez megnyitná az utat egy olyan család előtt, aki figyelembe venné az ön követeléseit és pártját.
– Zseniális, ifjú barátom, zseniális, de bizonytalan: mert, kérdem én, milyen vádak lennének azok, amelyek miatt kijárna a száműzetés, amelyről beszélsz?
– Igazság szerint, uram, a vád sokféle lehet, de csak egy lenne képes annyira megfosztani a tekintélyétől, hogy törvényesen ezt a büntetést szabják ki. – Ez a fiú úgy beszélt, mint egy ügyes politikus, és azt a kellemetlen érzést keltette Girolamóban, hogy egyenesen egy ördögi teremtés hasából bújt elő.
– Mégpedig? – A hangja kételkedő türelmetlenségről árulkodott.
– Árulás – felelte a fiú késlekedés nélkül.
Girolamo Riario felvonta az egyik szemöldökét.
– Nézze, uram, van Firenzében egy még meg nem állapodott művész, akit biztos, hogy kivételes lelkülettel áldottak meg. Igazság szerint mérnök és feltaláló is.
Nem létezik a világon még egy ilyen okos és elmés ember. Még nagyon fiatal, természetesen, de hamarosan mindenki róla beszél majd. Ha be tudnánk bizonyítani, jobban mondva, ha egy velünk szövetéges család be tudná bizonyítani, hogy Lorenzo és ez a férfi azon ügyködnek, hogy feltaláljanak egy olyan hatalmas fegyvert, amely bármelyik állam ellen végzetesnek bizonyulna. És ezt a fegyvert akarják használni, amikor a szomszédos államokat megtámadják, ám ezzel rossz fényt vetnének Firenzére, mert mindenki gyűlölni és félni… Nos, ezen a ponton, úgy vélem, nem ütköznénk nehézségbe, hogy a Mediciek pártját megdöntsük, és egy baráti család segítségével az öné legyen a város. Minden bizonnyal megvádolhatjuk Lorenzót árulással, sőt eretnekséggel is, amiért vakon hisz a háborúban és a tudományban, olyan mértékben, hogy az átlépi az egyház által megszabott határokat.
A fiú ezen a ponton elhallgatott.
Girolamo a meglepetéstől elkerekedett szemmel tovább méricskélte.
Aztán így szólt:
– Nagyszerű, nagyszerű, fiam! Természetesen összetett és bizonytalansággal teli tervről van szó, de éppen ezért figyelembe kell venni. Menj tehát, és kezdd megvalósítani a tervünket! Ne siess! Van időnk. A pártomnak még hatalomra kell kerülnie. Időközben kiválasztjuk a családot. Aztán összeillesztjük az elemeket, amelyek lehetővé teszik, hogy sarokba szorítsuk a Medicieket. Amikor a tervünk csúcspontjára érünk, akkor rajtuk ütünk. Mégpedig oly módon, hogy a Medicieknek nem lesz többé módjuk felállni. Mondd meg anyádnak, hogy nagyra értékelem a fia javaslatait. És hogy megpecsételjük ezt a kijelentésemet, kérlek, fogadd el örök hálám jelét.
Girolamo ezen szavakkal a mahagóniasztal fiókjából előhúzott egy ibolyakék bársonytarsolyt, és a fiúnak dobta.
Ludovico Ricci röptében elkapta, miközben összetéveszthetetlen, ezüstös csilingelés hallatszott.
– Nagyon nagylelkű, uram.
Majd sarkon fordult, és az ajtó felé indult.
– Még egy dolog, Ludovico.
A fiú megállt, és arcát az ura felé fordította.
– Hogy hívják ezt a zseniális férfit, akit említettél?
– Leonardo da Vinci – felelte az ifjú Ricci.
3.
Lucrezia és Lorenzo
– Nagy a szeme és erős a jelleme. Úgy hiszem, tetszeni fog neked, és támogatni fogja minden vágyadat, fiam. És ami még fontosabb, olyan szövetségeket és barátságokat biztosít neked, amelyekből eddig ki voltál zárva, és csak a Jóisten a tudója, mennyire szüksége van a családunknak most ezekre.
Lucreziából áradt a szó, úgy dicsőítette Claricét, mintha a firenzei új élet hírnöke lenne.
Ám Lorenzót nem győzte meg. Egyáltalán nem. Persze értette, mi az államérdek, nem volt zöldfülű, másrészről az, amit a leendő hitveséről beszéltek, egyáltalán nem nyűgözte le. Istenfélő, töprengő, figyelmes nő: természetesen nem megvetendő erények, de őt ezek nem érdekelték. Hogyan egyezhetne hát bele?
Megpróbálta legalább szerény mértékben az anyja elé tárni a kételyeit. Minden diplomáciai érzékét és udvariasságát bevetette, amire csak képes volt.
– Anyám, természetesen örülök annak, amit mond, és végtelenül hálás vagyok azért, amit tett. Másrészről azon tűnődöm, vajon Clarice olyan erényekkel is bír-e, mint élénk észjárás és báj, amely a korabeli fiatal nők sajátja…
Ahogy Lucrezia meghallotta ezeket a szavakat, jeges tekintetet vetett rá. Elegáns, de rideg asszony volt. Az arcvonásai összeszedett keménységet árasztottak, amely képes volt engesztelhetetlenné válni, ha a szükség úgy kívánta.
– Kedves Lorenzóm, utoljára szeretném elmondani, hogy ne kelljen aztán többet visszatérnünk erre a témára. Tudok a képtelen fellángolásodról Lucrezia Donati iránt. Nem mondom, hogy a leányzó nem szemrevaló, de legyen világos: ennek nincs itt a helye! Ettől a pillanattól kezdve nincs! Ismerem a vérmérsékletedet, és ami még rosszabb, ismerem az övét. Az a lány tüzes, de ez nem hoz neked semmi jót, elhiheted nekem. Arról nem is beszélve, hogy mától fogva nem engedhetsz meg magadnak kibúvókat. Clarice megérkezik Rómából. Egy Orsini, vagyis az egyik legrégebbi nemesi családról beszélünk, és már ez a tény ellenállhatatlanná teszi. Tudom, hogy Firenzének időre lesz szüksége, hogy elfogadja, de ha te elkezded, a többi jön magától. Ebben a témában nem tűrök semmiféle kertelést. A kellő időben majd megengedhetsz magadnak némi szórakozást, végső soron én magam is tudok erről egyet s mást, tekintve, hogy befogadtam a családunkba egy másik nő lányát, és megbocsátottam az apádnak. De egy dolog legyen világos számodra: az apád egészsége törékeny, a betegsége nem engedi, hogy az legyen, aki egykor volt. Most eljött a te időd, és nem húzhatod ki magad a köztársaság vezetése alól. Márpedig Firenze vezetéséhez a Clarice Orsinivel kötött házasságon keresztül vezet az út. Tehát mielőbb hozzászoksz, annál jobb lesz mindannyiunknak.
Lorenzo nagyon is jól értette az anyja vitathatatlan érveit, és ismerte az ezernyi gondot és számtalan kelepcét, amellyel az asszonynak szembe kellett néznie először Rómában, aztán Firenzében, hogy együttműködést hozzon létre a Medici és az Orsini család között, amely során átlépte a kasztok határait, és a capitoliumi nemesség kegyeibe férkőzött. Mégis elbűvölte Lucrezia Donati lenyűgöző érzékisége, a tekintete, az idomai, az öltözködése és a járása, és a sok csábítás, titok és kaland, amit rejt magában. És erre volt szüksége: hogy érezze, hogy él, hogy vágynak rá, hogy legyőzhetetlen. Ugyanakkor tudta, hogy az anyja erről hallani sem akar.
– Helyére teszem a fejemben a dolgokat, és büszke lesz rám – szólt hát. – Szemmel tartom az ellenségeinket, és hű leszek az apám és még inkább a nagyapám tanításához, vagyis a mértékletesség elvéhez, amely elsődleges szempont ahhoz, hogy tekintélyt szerezzünk és egyetértést formáljunk.
De soha senki nem kérheti azt tőlem, hogy elfelejtsem Lucrezia Donatit.
Az anyja sóhajtott. A tekintetét még egyszer a fiára szegezte.
– Egyetlen kincsem, értem én, és higgy nekem, a boldogságodat akarom. Örülök, hogy ezeket a szavakat hallom, és senki nem kéri, hogy felejtsd el a te Lucreziádat. De készülj fel rá, hogy feleségedként tiszteld Clarice Orsinit, mert Firenze sorsa tőle függ, sőt azt mondom neked: cselekedj oly módon, hogy a város is úgy fogadja, ahogy megérdemli. Nem esik nehezemre elhinni, hogy ez a bizalmatlan és hideg szél, amely ellene fúj, a te meggondolatlan viselkedésed gyümölcse. Igyekezz hát mérsékelni ezt, és meggyőzni a népet azzal, hogy úgy ünnepled őt mint királynőt. A feleséged lesz, és akként kell bánnod vele. Meg kell értened, hogy a Róma és Firenze közötti szövetség mindennél szükségesebb, mert az igaz, hogy a jó II. Pál pápa biztosan a mi pártunk javát nézi, ám ez nem jelenti azt, hogy az utóda is így tesz majd. És résen kell lennünk. De az Orsini családdal az oldalunkon talán, mondom, talán jobban reménykedhetünk abban az esetben is, ha az újonnan kinevezett pápa, amikor eljön az ideje, nem kedvesen mosolyog majd ránk. Értesz engem?
– Persze, hogy értem – felelte Lorenzo kicsit bosszúsan. – Tökéletesen tudom, hogy II. Pius állt a pisai érsek, Filippo de’ Medici kinevezése mögött, és hogy ez az eredmény Cosimo nagyapa nyomásának volt köszönhető. Ahogyan semmi kétségem afelől, hogy a jelenlegi firenzei érsek viszont ellenünk van… A tények jócskán bizonyították. Hiszen én voltam, aki a megakadályoztam Careggi utcáján, hogy a merénylet elérje a célját, emlékszik?
Lucrezia bólintott.
– És a firenzei érsek állt az elvetemült tett mögött. Ezért teljesen világos, hogy másra sem vár, mint egy botrányra, hogy keresztre feszítsen… – Lorenzo egy pillanatra elhallgatott. Aztán folytatta: – Ide hallgasson, anyám, azt akarom, hogy egy dolog legyen világos: nem lesz oka félni a viselkedésemet illetően. Példás férj leszek, figyelmes házastárs, de ne kérje tőlem, hogy szeressem. Ezt nem tudom megtenni. Legalábbis nem azonnal. Ismerem a kötelességeimet, és semmi kétségem afelől, milyen kegyetlenek az ellenségeim. Másrészről úgy hiszem, a jellememnek köszönhetően van némi befolyásom az emberekre. Múltkor, a Braccio Martelli tiszteletére rendezett lovagi tornán olyan érzésem támadt, hogy a köznép, a polgárok és még a nemesség egy része is mellettem áll. Vagyis nem óhajtok lemondani arról, ami vagyok. Olyan tűz ég bennem, amelyet ha jól irányítok, hasznára válhat a családunknak, ezt legalább el kell ismernie.
– Ölelj át! – mondta Lucrezia a szavak hallatán. – És egyetlen pillanatig se gondold, hogy csalódást okoztál nekem. Amit mondtam, azzal a javadat akarom, mert nagyra becsüllek, annyira, hogy úgy hiszem, hogy
te és csakis te, fiam, tudod a Medicieket olyan dicsőségre vezetni, amit megérdemelnek, folytatva az apád és még inkább a nagyapád, Cosimo művét, aki annyira szeretett téged.
– És aki annyira hiányzik – fejezte be Lorenzo. Az anyjához lépett, aki felkelt a karosszékből, és olyan hévvel ölelte meg, mintha a szerelmesével tenné.
4.
Leonardo
Leonardo beszívta a februári reggel friss levegőjét.
Hosszú, szőke haját borzolta a szél, a barna földeket nézte, amelyeket a zúzmara szivárványszínű lemezkékkel vont be.
A természetben olyan kivételes hatalom rejlik, hogy mindig elállt a lélegzete, ahányszor rájött erre.
Olyan kicsinek, jelentéktelennek érezte magát, hogy a csoda és a hála érzése töltötte el azért, amit a világ mindennap megad neki.
Mégis úgy látszott, az embereket mindez nem érdekli. Még ő is azon kapta magát, hogy a háborúnak dolgozik, annak az őrült és kegyetlen vérbosszúnak, amely az embereket egymás ellen uszítja egyetlen, szégyenletes cél: a hatalom és a föld meghódításának nevében.
Mert csupán ez van a mások szabadságának megtagadásában: szégyen. Ezért döntött úgy, hogy Lorenzo de’ Medicinek dolgozik, mert nem sokkal korábban egy értelmes és makacs ember tekintetét fedezte fel benne, nem pedig egy zsarnokét vagy hadúrét. Az együttműködésük kezdetén Lorenzo arra kérte, dolgozzon a Medicieknek, a saját ismeretei és tapasztalatai alapján építsen háborús gépeket, amelyeket csak és kizárólag védekezés esetén fognak bevetni. Azt mondta, soha nem fogja a fegyvereit arra használni, hogy egy másik várost megtámadjon. A nagyapja és apja tanítását követve Lorenzo meg volt róla győződve, hogy Firenze jövője a békében és a virágzásban van, a művészetben és az irodalomban. Nem pedig az összetűzésben.
Ezért ezekkel a feltételekkel Leonardo elfogadta, hogy a saját kreativitását a Mediciek szolgálatába állítsa. Andrea del Verrocchio műhelyében maradt, mert még sokat kellett tanulnia, főleg azon a területen, ami abban a pillanatban az első helyen állt a szenvedélyei között: a festészetén. De a háborús mérnöki találmányainak köszönhetően havi száz forintot keresett, és a legnagyobb nyugalomban élhetett, sőt, az igazat megvallva, még félre is tett valamennyit, hogy egy nap majd saját műhelye lehessen.
Aznap reggel, miközben ezen gondolkodott, látta, hogy Lorenzo megérkezik az őrei kíséretében. A lovak a földúton vágtáztak, és nagyon gyorsan felértek a dombtetőre, a ciprusok közé, ahol állt, és ahonnan a felszántott földeket figyelte meg a szél láthatatlan lökéseit, amely csípősen és hidegen fújt.
Amikor Lorenzo odaért hozzá, leszállt a lováról. Nagyszerű, sötétzöld, rövid ujjast és ugyanolyan színű kabátot viselt. Markáns vonásai nem hétköznapi elszántságot kölcsönöztek a tekintetének, és élénk fénnyel vonták be, amihez ritka elevenség társult.
Magával ragadó erővel és hálával szorította meg a festő kezét. Leonardo érezte a megszokott, eleven barátságot és a szinte lefegyverző őszinteséget. Jobban teszi, ha nem okoz csalódást egy ilyen embernek, gondolta. De bizakodó volt, mert aznap nagy meglepetést tartogatott számára.
– Barátom – szólalt meg Lorenzo –, mindig nagy öröm látni önt, mert tisztán érzem, hogy hatalmas csodának lehetek tanúja.
– Ugyan, ne túlozzon, uram, túlságosan nagylelkű, mindenesetre meglátjuk, hogy az, amit az ön számára tartogatok, valóban képes-e meglepni önt.
– Semmi kétségem efelől.
Miközben Medici emberei leszálltak a lóról, Leonardo vázolni kezdte a tervét.
– Nagyszerű uram – kezdett bele Lorenzo felé fordulva –, ahogy látja, az előző napokban elhelyeztettem néhány rongybábut abból a célból, hogy a lehető legjobb eredményt érjük el ezen modellezés során. – És miközben így szólt, néhány madárijesztőre mutatott, amelyeket pár száz lépéssel arrébb helyeztek el.
– Namármost – folytatta –, abban megegyezik a véleményünk, hogy minden hadseregben alapvető az íjász szerepe. Mindannyian emlékszünk rá, hogyan nyertük meg az anghiari csatát: a rettenetes genovai íjászok nélkül, akik a domboldalakról oldalba támadták Astorre Manfredi hadseregét, majd szétkergették őket, nos, nélkülük talán ma nem is beszélgetnénk itt. – Hagyta, hogy a szavak megtegyék a maguk hatását. Ügyes szónok volt, és tudta a szünetek fontosságát. Kellő színpadiassággal volt megáldva ahhoz, hogy a lehető legjobban tudjon bemutatni egy-egy felfedezést vagy tervet. A bemutatás éppolyan gondos volt, mint maga a mű. Ehhez fel kellett keltenie a kíváncsiságot és a figyelmet, és megfelelő ritmust biztosítani az elbeszélésnek. Ezért így folytatta: – Mindenesetre, ahogy tudjuk, a számszeríj ősi fegyver, és az a célja, hogy ahol lehetséges, növelje az íj lőtávolságát és erejét, és ily módon az íj továbbfejlesztését jelenti. A hatékonysága az erejével és a pontosságával együtt az első az erényei között.
Ezen szavak után Leonardo az asztalhoz lépett, amelyet a tisztásra állíttatott, majd nem minden színpadiasságtól mentes mozdulattal felemelte a nyers vásznat, felfedve ezzel néhány fényes fából készült számszeríjat.
– Tehát kifinomult és teljes mértékben stratégiai jelentőségű fegyverről beszélünk. Másrészről a hatékonysága szép lassan elenyészik, ahogy egyre erősebb modelleket építenek, mígnem az újratöltés olyan összetetté válik, hogy az már ront a fegyver hatékonyságán. Az acélíjak használata minden bizonnyal javított a teljesítményen, ám a használatban tagadhatatlan gondokat okozott. Az íjakat olyan nehéz kifeszíteni, hogy az íjász már nem képes két kézzel sem felhúzni a nyilat. Vagyis kénytelenek emelőkarhoz, csörlőhöz vagy rögzítőékhez folyamodni. Őrült dolog, ami drámai időveszteséghez vezet, és többek között folyamatos életveszélybe sodorja az íjászt.
– Arról nem is beszélve – szólt közbe Lorenzo –, hogy a külső szerkezetek alkalmazása, amelyeket aztán az íjásznak magával kell vinnie, lassítja a mozgását a csatamezőn.
– Pontosan. Hozzáfűzném, hogy márpedig nem lehetséges értékes időt veszítenie az újratöltéssel.
Leonardo újabb szünetet tartott, megvárakoztatva a hallgatóit a magyarázatával, majd egyenesen a lényegre tért.
– Ezen okból ma bemutatom önnek azt, amit „gyors számszeríjnak” neveztem el. Lényegében olyan számszeríjról van szó, amelyben a töltési rendszert sokkal gyorsabbá tettem. Ahogy látja, a számszeríj markolatát két részre osztottam. Az alsó, amelyet hatalmas forgópánt köt, könnyen nyílik… – Leonardo megfogta az egyik asztalra helyezett számszeríjat, és lendületes mozdulattal szó szerint kettényitotta a fegyver markolatát. – És a belsejében nyugalmi helyzetben a csigát a karok rendszerével lehet közelíteni a húrhoz, hogy aztán elindítva a megfelelő töltési helyzetbe csúsztassuk.
Ekkor kattanás hallatszott, és Lorenzo meg az emberei csodálkozva figyelték, ahogy a húr máris tökéletesen megfeszül, és készen áll a nyíl fogadására, majd kilövésére.
Az időt nem vesztegetve Leonardo a nyilat a húrra helyezte, és a fegyvert az egyik bábura irányította, amelyeket az előttük álló fa ágaira rögzítettek.
Lenyomta a gombot, és a nyílvessző elindult. Fütyült a levegőben, majd baljós és halálos szisszenéssel a bábu fejébe szúródott, teljesen átlyukasztotta.
Lorenzo nem tudta visszatartani a lelkesedését. A vele lévő őrök szája tátva maradt. Az íj felhúzásának egész művelete nem tartott tovább néhány másodpercnél, és miközben a szemük megbűvölve az eltalált bábura szegeződött, Leonardo máris újra töltötte a fegyvert, és ellőtte a második nyilat.
Második füttyszó, második nyíllal átszúrt fej.
– Lenyűgöző! – jegyezte meg Lorenzo önkívületben, és szinte már nem is bírt ellenállni a hihetetlen számszeríj vonzásának, ezért megfogta az egyik asztalon heverő példányt.
Kinyitotta, majd becsukta a markolatot, ily módon megtöltve a fegyvert anélkül, hogy a húrhoz ért volna, és anélkül, hogy bármiféle külső tárgyat használt volna: egyszerűen hihetetlen volt.
– A töltés folyamata nagyon gyorssá válik, nem gondolja, uram? – kérdezte Leonardo.
Válaszként Lorenzo nyila a harmadik bábu szíve tájékába fúródott.
– Jó munka, uram! – kiáltott fel az őrök parancsnoka, aki elkísérte Lorenzót a reggeli lovaglásra.
– Csodálatos, Leonardo – kiáltott fel az ifjú Medici. – Ön zseni, a városunk büszkesége! Ez a terve a számszeríjat nem csupán erős és gyors fegyverré teszi, de az egyik leghatékonyabbá és legveszélyesebbé is.
– Tökéletes a hatékony védekezéshez támadás esetén – hangsúlyozta Leonardo, és kék szemét árnyék színezte feketére. Egy pillanat volt csupán, de Lorenzo tisztán érzékelte.
– Természetesen, barátom, minden ígéretemet megtartom. Csak arra fogjuk használni, hogy az esetleges ellenségeinktől megvédjük magunkat.
Leonardo bólintott. Szüksége volt rá, hogy ezt hallja.
Persze a szavak csupán bizonytalan formulák, de egy olyan férfi szavai, mint Lorenzo, megrengethetik a földet.
Leonardo jól tudta ezt, ezért még hálásabb volt a barátjának, mert biztos volt benne, hogy fiatal kora ellenére nem fog engedni a vérmérsékletének, amelyben szemmel láthatóan nem szenved hiányt, vagy a féktelenségének, amely az életkora sajátja, és ezáltal az erőszak csábításának.
Mosolygott, amikor arra gondolt, hogy ő sem idősebb, sőt néhány évvel fiatalabb Lorenzónál, ám őt soha nem érdekelte a háború, az összetűzések, a harcmező. Szükség esetén meg tudta magát védeni, de a verekedés nem tartozott a kedvenc időtöltései közé. Sőt úgy találta, hogy mindez olyan ostoba és hasztalan, hogy fel sem bírta fogni, hogy nem értik ezt meg a szomszédos államok urai.
Pedig milyen sokan vannak: Firenze, Imola, Forlì, Ferrara, Milánó, Modena, Róma, Nápoly, Velence… ezek az államok kivétel nélkül a háborúban és az összetűzésben látták az elkerülhetetlen módját annak, hogy a saját létjogosultságukat megerősítsék. Szinte olyan volt, mintha kétségbeesetten szükségük volna a konfliktusra ahhoz, hogy halhatatlanná tegyék magukat.
Megrázta a fejét.
Tessék, újra megtörtént, a gondolataiba merült.
Épp, amikor magához tért, Lorenzo átölelte, és megköszönte.
– Leonardo – mondta neki –, az ön barátsága és együttműködése megtisztel, és mindennap Firenze dicsőségét hirdeti. Kárpótolom a nagylelkű szolgálatáért. Most pedig szeretném hívni, hogy térjen vissza velem a városba. az embereim gondoskodnak róla, hogy ön után vigyék az eszközeit, és ha volna olyan nagylelkű, hogy beszél róluk a mérnökeimmel, megbíznám legalább kétszáz ilyen hihetetlen számszeríj elkészítésével.
– Fogadja ezt el tőlem! – felelte Leonardo, és egyet felé nyújtott. – Ez a legjobb és legszebb azok közül, amiket eddig készítettem.
– Kérni sem tudnék jobbat – kiáltott fel Lorenzo, és a hangja elárulta az ajándék felett érzett büszkeségét és örömét. – Most viszont térjen vissza velem a városba, beszélnem kell önnel egy olyan kérdésről, ami a szívemet nyomja, és amiről úgy hiszem, örömét lelheti benne.
– Miről van szó?
– Kellő időben elmagyarázom. Bízzon bennem!
