Leonora Carrington novellahőse egy nőstény hiénával társalog

Leonora Carrington novellahőse egy nőstény hiénával társalog

Legyen szó franciául beszélő hiánáról vagy egy ovális hölgyről, az angol-mexikói Leonora Carrington zabolátlan fantáziával megírt, morbid humorú novelláiban minden teketóriázás nélkül rántja be a gyanútlan olvasót a szürrealizmus legmélyére. Olvass bele!

Könyves Magazin | 2024. augusztus 04. |

Beszélő hiénák, öntudatra ébredt hinta­lovak, halált hozó nyulak, harcias erdei nimfák, tékozló szentek, vidám hullák... Leonora Carrington novellavilágában semmi sem az, aminek látszik, viszont a lények, stílusok, témák, sőt nyelvek kavalkádjából messzi tündököl egy csodálatos művész zseniális és elnyomhatatlan szelleme.

leonora carrington
Fehér nyulak
Ford. Cseh Réka Zsuzsanna, Greilinger Szonja, Kiss Gábor, Ampersand, 2024, 248 oldal
-Leonora Carrington: Fehér nyulak

A Fehér nyulak történetei kivétel nélkül a tündérmese és a (rém)álom határmezsgyéjén mozognak, és át- meg átszövi őket a dekadencia és a színtiszta lázadás. Az ódon házakban, elhagyott kertekben, elátkozott erdőkben, elvarázsolt sivatagokban a legnagyobb természetességgel bukkannak fel és elevenednek meg a festményeit is benépesítő teremtmények: egyszerre emberi és állati lények.

Leonora Carrington: Fehér nyulak (részletek)

Az elsőbálozó

(La débutante – Kiss Gábor fordítása)

Elsőbálozó koromban gyakran jártam az állatkertbe. Oly sok időt töltöttem ott, hogy jobban ismertem az állatokat, mint a velem egykorú lányokat. Azért mentem el minden egyes nap az állatkertbe, hogy elmeneküljek a világ elől. Az állatok közül egy fiatal nőstény hiénával barátkoztam össze a leginkább, aki szintén a bizalmába fogadott. Nagyon intelligens volt. Megtanítottam franciául, ő pedig megtanított az ő nyelvén beszélni. Számos kellemes órát töltöttünk így együtt.

Május elsejére anyám bált szervezett a tiszteletemre. Ez idő alatt álmatlan éjszakák gyötörtek. Mindig is utáltam a bálokat, különösen azokat, amelyeket a tiszteletemre rendeznek.

1943. május elsején kora hajnalban meglátogattam a hiénát.

– Micsoda slamasztika! – mondtam neki. – Ma este el kell mennem a bálomra.

– Hogy maga milyen szerencsés! – válaszolta. – Én nagyon is szívesen elmennék. Táncolni ugyan nem tudok, de társalkodni annál inkább.

– Lesz sok finom falat – újságoltam neki. – Kocsiszám hordták a házunkba a fogásokat.

– És még panaszkodik! – horkant fel a hiéna. – Én napjában csak egyszer eszem, és ne tudja meg, micsoda moslékot adnak itt!

Támadt egy merész ötletem, majdnem elnevettem magam.

– Menjen el helyettem maga.

– Nem hasonlítunk eléggé egymásra. Amúgy szívesen elmennék – mondta a hiéna elszontyolodva.

– Figyeljen csak ide! – mondtam neki – Az esti fényben alig lehet látni. Ha kissé elmaszkírozzuk, a tömegben szerintem senki sem fogja kiszúrni. Különben is, majdnem egyforma magasak vagyunk. Maga az egyetlen barátom, könyörgök, tegye meg ezt nekem!

Sokáig gondolkodott, de látszott rajta, hogy hajlana a dologra. 

– Rendben van – mondta hirtelen.

Kora hajnal lévén, alig lézengtek még az őrök. Gyorsan kinyitottam a ketrecet, és egy pillanat múlva már az utcán is voltunk. Leintettem egy taxit. Otthon még mindenki javában aludt. A szobámban elővettem a báli ruhát, amelyet aznap este kellett volna viselnem. Kicsit hosszúnak bizonyult, ráadásul a hiéna alig tudott lépni a magas sarkú cipőmben. Kerestem egy pár kesztyűt, hogy elrejtsem a mancsát, amely szőrösebb volt annál, hogy össze lehessen téveszteni az enyémmel. Mire a nap besütött az ablakon, már többször is körbe tudta járni a szobát, többé-kevésbé felegyenesedve. Annyira belemélyedtünk a készülődésbe, hogy anyám, aki jött, hogy beköszönjön, majdnem ránk nyitotta az ajtót –

a hiéna épphogy el tudott bújni az ágyam alá.

– Borzasztó szag van a szobádban – állapította meg anyám, miközben kinyitotta az ablakot. – Estére illatos fürdőt veszel az új fürdősóimmal.

– Rendben – mondtam neki.

Nem maradt sokáig. Szerintem a szag űzte ki.

– El ne késs a reggeliről! – mondta távozóban.

Sokáig törtük a fejünket, hogy megtaláljuk a megfelelő álcát a hiéna arcára. Hosszú órákon át kerestük a megoldást, de a hiéna minden javaslatomat elutasította. Végül így szólt:

– Azt hiszem, megvan! Van szobalányuk?

– Igen, van – feleltem értetlenkedve.

– Hát akkor, tessék. Csengetni fog a szobalánynak, és amint belép, rávetjük magunkat, és letépjük az arcát. Ma este az ő arcát fogom viselni az enyém helyett.

– Ez nem hangzik valami praktikus ötletnek – feleltem erre. – Valószínűleg bele fog halni, ha nem lesz arca. Aztán valaki megtalálja a holttestet, és mindketten börtönben kötünk ki.

– Eléggé éhes vagyok ahhoz, hogy megegyem – válaszolta erre a hiéna.

– És a csontok?

– Azokat is. Szóval, áll az alku?

– Csak akkor, ha megígéri, hogy még azelőtt megöli, hogy letépi az arcát. Különben túlságosan fájna szegénynek.

– Nekem aztán mindegy.

Nem minden idegesség nélkül csöngettem Marie-nak, a szobalánynak. Biztosan nem tettem volna meg, ha nem utálnám annyira a bálokat. Amikor Marie belépett, a fal felé fordultam, hogy ne is lássam, mi történik. Meg kell hagyni, villámgyorsan lezajlott. Egy rövid sikoly, és már vége is volt. Amíg a hiéna evett, én az ablakon bámultam kifelé. Néhány perc múlva megszólalt:

– Teljesen jóllaktam, és még megvan mindkét lába, de ha be tudnánk csomagolni valamibe, akkor még a nap folyamán elrágcsálom őket.

– A szekrényben talál egy Bourbon-liliom hímzésű táskát. Szedje ki belőle a zsebkendőket, és használja azt!

Úgy tett, ahogy mondtam. Aztán így szólt: 

– Most már megfordulhat. Nézze csak, milyen szép vagyok! 

A tükörben a hiéna Marie vonásaival csodálta magát. Gondosan körberágta az arcát, úgyhogy épp annyi maradt belőle, amennyire szükség volt. 

– Kétségkívül szépen megcsinálta – mondtam.

Estefelé, amikor a hiéna már teljesen felöltözött, kijelentette: 

– Nagyon jó formában érzem magam. Van egy olyan előérzetem, hogy ma este hatalmas sikert fogok aratni.

Miután egy ideig hallgattuk a lentről felszűrődő zenét, azt mondtam neki: 

– Induljon, és ne feledje, hogy semmi esetre se álljon anyám mellé, mert ő biztosan észrevenné, hogy nem én vagyok az! Rajta kívül nem ismerek senki mást. Sok szerencsét. 

Meg is csókoltam volna, amikor elváltunk, de nagyon erős szagot árasztott.

Leszállt az éj. A nap izgalmaitól kimerülve fogtam egy könyvet, és a nyitott ablak mellett átadtam magam a pihenésnek. Emlékszem, Gulliver utazásait olvastam Jonathan Swifttől. Körülbelül egy óra elteltével kezdtem észlelni a baj első jeleit. Egy denevér repült be az ablakon, aprókat sikongatva. Borzasztóan félek a denevérektől. Fogvacogva bújtam egy szék mögé. Alighogy lekuporodtam, a szárnyak surrogását elnyomta valami dübörgés az ajtóm irányából. Anyám rontott be, sápadtan a dühtől.

– Éppen leültünk vacsorázni – mondta –, amikor az a valami, ami a helyeden ült, felpattant, és azt kiabálta: „Kicsit erős szagom van, mi? Hát, nem is vagyok oda a süteményekért.” Azzal letépte az arcát, és befalta. Aztán egyetlen hatalmas szökkenéssel az ablaknál termett, és eltűnt.

(1937–1938)



Az ovális hölgy

(La dame ovale – Kiss Gábor fordítása)

Egy nagyon magas és vékony hölgy állt az ablaka előtt. Maga az ablak is nagyon magas és nagyon keskeny volt. A hölgy arca pedig sápadt és szomorú. Nem mozdult, semmi sem mozdult az ablakban, kivéve a hölgy hajában lévő fácántollat. Ez a remegő toll ragadta meg a tekintetemet. Annyira nyugtalannak tűnt az ablakban, ahol semmi más nem mozdult! 

Ez volt a hetedik alkalom, hogy elhaladtam a kérdéses ablak előtt. A szomorú hölgy nem moccant, és bár aznap délután hideg volt, megálltam. Talán a bútorok is olyan hosszúak és keskenyek, mint ő meg az ablaka. Talán a macskájuk is, ha volt, megfelel elegáns arányaiknak. Tudni akartam, felemésztett a kíváncsiság, ellenállhatatlan késztetést éreztem,

hogy belépjek a házba, hogy magam is megnézzem.

Mielőtt felfoghattam volna, pontosan mit is csinálok, már a bejáratnál álltam. Az ajtó halkan becsukódott mögöttem, és életemben először egy igazi arisztokrata otthonában találtam magamat. Megdöbbentő volt. Először is olyan előkelő csend honolt, hogy alig mertem levegőt venni. Aztán a bútorok és a csecsebecsék rendkívüli eleganciája! Minden szék legalább kétszer olyan magas volt, mint a szokásos székek, és sokkal keskenyebb. Ezen arisztokratáknak még a tányérjaik is oválisak voltak, nem pedig kerekek, mint a hétköznapi embereknek. A nappaliban, ahol a szomorú hölgy tartózkodott, tűz pattogott a kandallóban, és volt egy csészékkel és süteményekkel megterített asztal. A tűz közelében egy teáskanna várta csendesen, hogy kitöltsék a tartalmát.

Hátulról a hölgy még magasabbnak tűnt. Legalább három méter magas volt. Azon tűnődtem, miként kellene megszólítani. Mondjam azt, hogy kutya idő van? Túl elcsépelt. Beszéljek a költészetről? Miféle költészetről?

– Hölgyem, szereti a költészetet?

– Nem. Utálom a költészetet – válaszolta unalomtól tompa hangon anélkül, hogy felém fordult volna.

– Igyon egy csésze teát, attól jobban fogja érezni magát!

– Nem iszom, nem eszem, így dacolok az apámmal, azzal a szemétládával!

Negyedórás csend után megfordult, én pedig elámultam a fiatalságán. Talán tizenhat éves lehetett.

– Nagyon magas a korához képest, hölgyem; amikor én tizenhat voltam, fele akkora sem lehettem, mint most maga.

– Nem bánom, adjon egy kis teát, de ne árulja el senkinek! Lehet, hogy szedek magamnak ezekből a süteményekből is, de ne feledje, el ne mondja senkinek!

Rendkívüli étvággyal evett.

Amikor a huszadik süteményhez ért, így szólt:

– Még ha éhen halok is, nem fog győzni soha. Látom magam előtt a temetési menetemet, négy nagy fényes, fekete lóval… Lassan lépkednek, az én kis fehér koporsóm fehér foltot képez a vörös rózsák között. Az emberek meg csak sírnak, sírnak…

Ő is sírni kezdett.

– Íme, a szépséges Lucrétia holttestecskéje! És tudja, ha egyszer meghalt, már nincs mit tenni. Éhen akarok halni, csak hogy felbosszantsam. Micsoda disznó!

Ezzel lassan elhagyta a szobát. Követtem.

Amikor felértünk a harmadik emeletre, egy hatalmas gyerekszobába léptünk be, ahol több száz ütött-kopott és törött játék hevert szanaszét. Lucrétia egy fából faragott hintalóhoz közeledett, amely élemedett kora ellenére – lehetett vagy százéves – vágtázásba dermedt.

– Tartarosz a kedvencem – mondta, megsimogatva a ló pofáját –, utálja az apámat.

Tartarosz kecsesen ringatózott, rá is csodálkoztam, hogyan képes egyedül mozogni. Lucrétia összekulcsolta a kezét, és elgondolkodva nézte:

– Így nagyon messzire fog jutni – folytatta –, és amikor visszatér, mesél majd nekem valami érdekeset.

Kinéztem, és láttam, hogy havazik.

Nagyon hideg volt, de Lucrétia észre sem vette. Az ablaknál enyhe zaj keltette fel a figyelmét:

– Mathilde az – mondta –, nyitva kellett volna hagynom az ablakot. Egyébként meg lehet itt fulladni.

Kitörte az ablaküveget, mire bejött a hó, és egy szarka, amely háromszor körberöpülte a szobát.

– Mathilde úgy beszél, mint mi; tíz évvel ezelőtt felvágtam a nyelvét. Milyen gyönyörű teremtés!

– Gyönyörű teremtés – rikácsolta Mathilde boszorkányos hangon. – Milyen gyö-ö-nyörrrű terrrremtés!

Mathilde felült Tartarosz fejére, aki még mindig finoman galoppozott, és már kezdte belepni a hó.

– Azért jött, hogy játsszon velünk? – kérdezte Lucrétia. – Örülök, mert nagyon unatkozom itt. Képzeljük azt, hogy mindannyian lovak vagyunk! Én hólóvá fogok változni. Az valószerűbb lesz. Te is, Mathilde, te is ló vagy.

– Ló, ló, ló – károgott Mathilde, miközben hisztérikus táncot lejtett Tartarosz fején.

Lucrétia belevetette magát a térdig érő hóba, és meghempergett benne, miközben azt kiabálta: 

– Mindannyian lovak vagyunk!

Amikor felállt, leesett az állam. Ha nem tudtam volna, hogy Lucrétiáról van szó, megesküdtem volna, hogy egy igazi ló. Csodaszép volt, vakítóan fehér, négy lába kecses, mint a tű, sörénye pedig úgy örvénylett hosszú arca körül, akár a víz. Vidáman felnevetett, és fékevesztett táncot lejtett a hóban.

– Vágtass, vágtass, Tartarosz, de én akkor is gyorsabb leszek, mint te!

Tartarosz nem változtatott a sebességén, de a szeme csillogott. Már csak a szemét lehetett látni, mert teljesen beborította a hó. Mathilde rikácsolt, és a falba verte a fejét. Én egyfajta polkát roptam, hogy ne fagyjak halálra. Hirtelen észrevettem, hogy nyitva van az ajtó, és egy idős asszony áll a küszöbön. Meglehet, már régóta ott volt anélkül, hogy észrevettem volna. Nagyon csúnyán nézett Lucrétiára.

– Ezt azonnal hagyják abba! – kiáltotta váratlanul, dühtől reszketve. – Mi folyik itt, hölgyeim? Lucrétia, nem tudja, hogy ezt a játékot az apja szigorúan megtiltotta? Ezt a nevetséges játékot! Maga már nem gyermek.

Lucrétia csak táncolt tovább, lábait veszélyesen közel dobálva az öregasszonyhoz, és egyre harsányabban nevetett.

– Hagyja abba, Lucrétia!

Lucrétia egyre hangosabban visított, és fetrengett a nevetéstől.

– Nos – mondta az öregasszony –, hát jó, ha nem engedelmeskedik nekem a kisasszony, meg fogja bánni. Elviszem az apjához.

Az öregasszony az egyik kezét eddig a háta mögött rejtegette, és most, egy ennyire idős emberhez képest meglepő gyorsasággal, felpattant Lucrétia hátára, majd a fogai közé nyomott egy zablát. Lucrétia a dühtől nyihogva a levegőbe vetette magát, de lovasa nem jött zavarba, inkább megragadott bennünket, engem a hajamnál, Mathilde-ot pedig a fejénél fogva, és mind a négyen tomboló táncba kezdtünk. A folyosón Lucrétia összevissza rúgkapált, képeket, székeket és porcelánedényeket zúzva össze. Az öregasszony úgy tapadt a hátára, mint kagyló a sziklára. Tele voltam sebekkel, Mathilde pedig, szerintem, meghalt. Szánalmasan fityegett az öregasszony kezében, mint egy darab rongy.

Valóságos zajorgia közepette érkeztünk meg az ebédlőbe. A hosszú asztal végén egy öreg úr ült, aki inkább hasonlított egy mértani alakzatra, mint bármi másra, és épp befejezte az étkezését. Hirtelen teljes csend lett a szobában. Lucrétia dölyfösen nézett az apjára.

– Szóval visszatértél a rossz modorodhoz – mondta az apja, és a fogával feltört egy mogyorót. – Mademoiselle de la Rochefroide jól tette, hogy idehozott. Pontosan három éve és három napja tiltottam meg neked, hogy lovasdit játssz. Ez már a hetedik alkalom, hogy megbüntetlek, és bizonyára tisztában vagy vele, hogy a családunkban a hetes az utolsó szám. Kedves Lucrétiám, kénytelen leszek elég szigorúan megfenyíteni téged.

A lóvá változott lány nem mozdult, csak az orrlyukai remegtek.

– Ami most következik, az kizárólag a te érdekedben történik, kislányom – tette hozzá az öregember nagyon szelíd hangon. Majd így folytatta: – Túl idős vagy már ahhoz, hogy Tartarosszal játssz. Tartarosz gyerekeknek való. Úgyhogy elégetem, és csak hamu marad belőle.

Lucrétia borzalmas sikollyal rogyott térdre.

– Csak azt ne, Papa! Csak azt ne!

Az öregember nagyon kedvesen elmosolyodott, és feltört egy újabb mogyorót.

– Hetedik alkalom, kislányom.

Könnyek patakzottak Lucrétia hatalmas lószeméből, két mélyedést vájva hóarcába. Tündöklő fehérré változott, és úgy ragyogott, mintha fényből lenne.

– Könyörgök, apu, könyörgök! Ne égesd el Tartaroszt!

Magas hangja egyre inkább elhalkult, és hamarosan már egy pocsolyában térdepelt; attól rettegtem, mindjárt elolvad.

– Mademoiselle de la Rochefroide, vigye ki Lucrétia kisasszonyt! – mondta az apa, mire az öregasszony kivitte a szobából szegény teremtést, aki hirtelen nagyon sovány és reszketeg lett.

Azt hiszem, Lucrétia apja észre sem vette a jelenlétemet. Az ajtó mögé bújtam, és hallottam, ahogy felmegy a gyerekszobába. Nem sokkal később be kellett fogni a fülemet, annyira rémisztő nyerítés hallatszott odafentről, mintha egy állatot kínoznának halálra…

(1938)

Nyitókép: Flickr

Olvass minket e-mailben is!

  • Könyves hetilap a postaládádban
  • Kézzel válogatott tartalmak
  • A legérdekesebb, legfontosabb könyves anyagok egy helyen
  • Nem spammelünk, heti 1-2 levelet küldünk.

Könyves Magazin Hírlevél

Kapcsolódó cikkek
...

Leonora Carrington novellái szürrealista nyúlüregbe vezetik az olvasót

Tavaly kiadott regénye, A hallókürt után hamarosan magyarul is olvashatók lesznek a szürrealista képzőművész-írónő, Leonora Carrington novellái.

...

Olyan humorral még nem nyomoztak ősi misztériumok után, mint ezek a különc öregasszonyok

A szürrealista festő Leonora Carrington féktelen játékossággal és empátiával megírt könyvében pellengérre állít vallást, társadalmi berendezkedést és kenetteljes családi ideákat is, miközben szórakoztató kultúrtörténeti vágtába kezd. A hallókürt a hét könyve.

...

2023 legjobb könyvei 20-11.

Könyvek, amik megérintettek, felráztak, elgondolkodtattak, megnevetettek, megleptek minket – nekünk ezek voltak 2023 legemlékezetesebb olvasmányai. Következzenek az év végi listánk 20-11. helyezettjei. 

Kiemeltek
...

Foci, szex és nagy pénzek: tényleg játék az élet a profi sport világában?

A sok foci és még több toxikus maszkulinitás ellenére sem fogod sarokba hajítani ezt a kötetet! A Nem úgy, mint ti a hét könyve.

...

Így dolgozott kémregényein John le Carré, aki maga is kém volt

Hogyan alkot egy olyan thrilleríró, aki annak idején kém volt? John le Carré jegyzeteiből kiderül.

...

Spiró György: Hungária és Magyarország nem azonos

Hallgassátok meg az íróval készített podcastünket!

A hét könyve
Kritika
Foci, szex és nagy pénzek: tényleg játék az élet a profi sport világában?
11 filmadaptáció, amiről meg se mondanád, hogy könyvből készült

11 filmadaptáció, amiről meg se mondanád, hogy könyvből készült

Lássuk, meg tudunk-e lepni!

Természetesen olvasok
...

A barátságaid is lehetnek mélyebbek és bensőségesebbek – olvasd el, hogyan

...

A zöld tea szuperegészséges, de nem csodaszer – 5 könyv a teázásról

...

A gyereknevelésnek nem szükségszerű velejárója a kiabálás – így előzd meg

...

Az AI-nak már most gazdagabb a szókincse a magasan képzett emberekénél

...

Ez a könyv bebizonyítja, hogy a szívből jövő nevetéstől leszünk igazán boldogok

...

Vajon megváltoztatja-e az embert, ha napi kapcsolatban van a halállal?

...

3 könyv szülőknek, amit érdemes előjegyezni szeptemberben

...

Most éppen naponta ennyi lépést kell tenned a tudósok szerint az egészségedért + 3 könyv

...

A fantáziád segít a legtöbbet az ökológiai válság ellen - Olvass bele a Világelejébe!