Beszélő hiénák, öntudatra ébredt hintalovak, halált hozó nyulak, harcias erdei nimfák, tékozló szentek, vidám hullák... Leonora Carrington novellavilágában semmi sem az, aminek látszik, viszont a lények, stílusok, témák, sőt nyelvek kavalkádjából messzi tündököl egy csodálatos művész zseniális és elnyomhatatlan szelleme.
A Fehér nyulak történetei kivétel nélkül a tündérmese és a (rém)álom határmezsgyéjén mozognak, és át- meg átszövi őket a dekadencia és a színtiszta lázadás. Az ódon házakban, elhagyott kertekben, elátkozott erdőkben, elvarázsolt sivatagokban a legnagyobb természetességgel bukkannak fel és elevenednek meg a festményeit is benépesítő teremtmények: egyszerre emberi és állati lények.
Leonora Carrington: Fehér nyulak (részletek)
Az elsőbálozó
(La débutante – Kiss Gábor fordítása)
Elsőbálozó koromban gyakran jártam az állatkertbe. Oly sok időt töltöttem ott, hogy jobban ismertem az állatokat, mint a velem egykorú lányokat. Azért mentem el minden egyes nap az állatkertbe, hogy elmeneküljek a világ elől. Az állatok közül egy fiatal nőstény hiénával barátkoztam össze a leginkább, aki szintén a bizalmába fogadott. Nagyon intelligens volt. Megtanítottam franciául, ő pedig megtanított az ő nyelvén beszélni. Számos kellemes órát töltöttünk így együtt.
Május elsejére anyám bált szervezett a tiszteletemre. Ez idő alatt álmatlan éjszakák gyötörtek. Mindig is utáltam a bálokat, különösen azokat, amelyeket a tiszteletemre rendeznek.
1943. május elsején kora hajnalban meglátogattam a hiénát.
– Micsoda slamasztika! – mondtam neki. – Ma este el kell mennem a bálomra.
– Hogy maga milyen szerencsés! – válaszolta. – Én nagyon is szívesen elmennék. Táncolni ugyan nem tudok, de társalkodni annál inkább.
– Lesz sok finom falat – újságoltam neki. – Kocsiszám hordták a házunkba a fogásokat.
– És még panaszkodik! – horkant fel a hiéna. – Én napjában csak egyszer eszem, és ne tudja meg, micsoda moslékot adnak itt!
Támadt egy merész ötletem, majdnem elnevettem magam.
– Menjen el helyettem maga.
– Nem hasonlítunk eléggé egymásra. Amúgy szívesen elmennék – mondta a hiéna elszontyolodva.
– Figyeljen csak ide! – mondtam neki – Az esti fényben alig lehet látni. Ha kissé elmaszkírozzuk, a tömegben szerintem senki sem fogja kiszúrni. Különben is, majdnem egyforma magasak vagyunk. Maga az egyetlen barátom, könyörgök, tegye meg ezt nekem!
Sokáig gondolkodott, de látszott rajta, hogy hajlana a dologra.
– Rendben van – mondta hirtelen.
Kora hajnal lévén, alig lézengtek még az őrök. Gyorsan kinyitottam a ketrecet, és egy pillanat múlva már az utcán is voltunk. Leintettem egy taxit. Otthon még mindenki javában aludt. A szobámban elővettem a báli ruhát, amelyet aznap este kellett volna viselnem. Kicsit hosszúnak bizonyult, ráadásul a hiéna alig tudott lépni a magas sarkú cipőmben. Kerestem egy pár kesztyűt, hogy elrejtsem a mancsát, amely szőrösebb volt annál, hogy össze lehessen téveszteni az enyémmel. Mire a nap besütött az ablakon, már többször is körbe tudta járni a szobát, többé-kevésbé felegyenesedve. Annyira belemélyedtünk a készülődésbe, hogy anyám, aki jött, hogy beköszönjön, majdnem ránk nyitotta az ajtót –
a hiéna épphogy el tudott bújni az ágyam alá.
– Borzasztó szag van a szobádban – állapította meg anyám, miközben kinyitotta az ablakot. – Estére illatos fürdőt veszel az új fürdősóimmal.
– Rendben – mondtam neki.
Nem maradt sokáig. Szerintem a szag űzte ki.
– El ne késs a reggeliről! – mondta távozóban.
Sokáig törtük a fejünket, hogy megtaláljuk a megfelelő álcát a hiéna arcára. Hosszú órákon át kerestük a megoldást, de a hiéna minden javaslatomat elutasította. Végül így szólt:
– Azt hiszem, megvan! Van szobalányuk?
– Igen, van – feleltem értetlenkedve.
– Hát akkor, tessék. Csengetni fog a szobalánynak, és amint belép, rávetjük magunkat, és letépjük az arcát. Ma este az ő arcát fogom viselni az enyém helyett.
– Ez nem hangzik valami praktikus ötletnek – feleltem erre. – Valószínűleg bele fog halni, ha nem lesz arca. Aztán valaki megtalálja a holttestet, és mindketten börtönben kötünk ki.
– Eléggé éhes vagyok ahhoz, hogy megegyem – válaszolta erre a hiéna.
– És a csontok?
– Azokat is. Szóval, áll az alku?
– Csak akkor, ha megígéri, hogy még azelőtt megöli, hogy letépi az arcát. Különben túlságosan fájna szegénynek.
– Nekem aztán mindegy.
Nem minden idegesség nélkül csöngettem Marie-nak, a szobalánynak. Biztosan nem tettem volna meg, ha nem utálnám annyira a bálokat. Amikor Marie belépett, a fal felé fordultam, hogy ne is lássam, mi történik. Meg kell hagyni, villámgyorsan lezajlott. Egy rövid sikoly, és már vége is volt. Amíg a hiéna evett, én az ablakon bámultam kifelé. Néhány perc múlva megszólalt:
– Teljesen jóllaktam, és még megvan mindkét lába, de ha be tudnánk csomagolni valamibe, akkor még a nap folyamán elrágcsálom őket.
– A szekrényben talál egy Bourbon-liliom hímzésű táskát. Szedje ki belőle a zsebkendőket, és használja azt!
Úgy tett, ahogy mondtam. Aztán így szólt:
– Most már megfordulhat. Nézze csak, milyen szép vagyok!
A tükörben a hiéna Marie vonásaival csodálta magát. Gondosan körberágta az arcát, úgyhogy épp annyi maradt belőle, amennyire szükség volt.
– Kétségkívül szépen megcsinálta – mondtam.
Estefelé, amikor a hiéna már teljesen felöltözött, kijelentette:
– Nagyon jó formában érzem magam. Van egy olyan előérzetem, hogy ma este hatalmas sikert fogok aratni.
Miután egy ideig hallgattuk a lentről felszűrődő zenét, azt mondtam neki:
– Induljon, és ne feledje, hogy semmi esetre se álljon anyám mellé, mert ő biztosan észrevenné, hogy nem én vagyok az! Rajta kívül nem ismerek senki mást. Sok szerencsét.
Meg is csókoltam volna, amikor elváltunk, de nagyon erős szagot árasztott.
Leszállt az éj. A nap izgalmaitól kimerülve fogtam egy könyvet, és a nyitott ablak mellett átadtam magam a pihenésnek. Emlékszem, Gulliver utazásait olvastam Jonathan Swifttől. Körülbelül egy óra elteltével kezdtem észlelni a baj első jeleit. Egy denevér repült be az ablakon, aprókat sikongatva. Borzasztóan félek a denevérektől. Fogvacogva bújtam egy szék mögé. Alighogy lekuporodtam, a szárnyak surrogását elnyomta valami dübörgés az ajtóm irányából. Anyám rontott be, sápadtan a dühtől.
– Éppen leültünk vacsorázni – mondta –, amikor az a valami, ami a helyeden ült, felpattant, és azt kiabálta: „Kicsit erős szagom van, mi? Hát, nem is vagyok oda a süteményekért.” Azzal letépte az arcát, és befalta. Aztán egyetlen hatalmas szökkenéssel az ablaknál termett, és eltűnt.
(1937–1938)
Az ovális hölgy
(La dame ovale – Kiss Gábor fordítása)
Egy nagyon magas és vékony hölgy állt az ablaka előtt. Maga az ablak is nagyon magas és nagyon keskeny volt. A hölgy arca pedig sápadt és szomorú. Nem mozdult, semmi sem mozdult az ablakban, kivéve a hölgy hajában lévő fácántollat. Ez a remegő toll ragadta meg a tekintetemet. Annyira nyugtalannak tűnt az ablakban, ahol semmi más nem mozdult!
Ez volt a hetedik alkalom, hogy elhaladtam a kérdéses ablak előtt. A szomorú hölgy nem moccant, és bár aznap délután hideg volt, megálltam. Talán a bútorok is olyan hosszúak és keskenyek, mint ő meg az ablaka. Talán a macskájuk is, ha volt, megfelel elegáns arányaiknak. Tudni akartam, felemésztett a kíváncsiság, ellenállhatatlan késztetést éreztem,
hogy belépjek a házba, hogy magam is megnézzem.
Mielőtt felfoghattam volna, pontosan mit is csinálok, már a bejáratnál álltam. Az ajtó halkan becsukódott mögöttem, és életemben először egy igazi arisztokrata otthonában találtam magamat. Megdöbbentő volt. Először is olyan előkelő csend honolt, hogy alig mertem levegőt venni. Aztán a bútorok és a csecsebecsék rendkívüli eleganciája! Minden szék legalább kétszer olyan magas volt, mint a szokásos székek, és sokkal keskenyebb. Ezen arisztokratáknak még a tányérjaik is oválisak voltak, nem pedig kerekek, mint a hétköznapi embereknek. A nappaliban, ahol a szomorú hölgy tartózkodott, tűz pattogott a kandallóban, és volt egy csészékkel és süteményekkel megterített asztal. A tűz közelében egy teáskanna várta csendesen, hogy kitöltsék a tartalmát.
Hátulról a hölgy még magasabbnak tűnt. Legalább három méter magas volt. Azon tűnődtem, miként kellene megszólítani. Mondjam azt, hogy kutya idő van? Túl elcsépelt. Beszéljek a költészetről? Miféle költészetről?
– Hölgyem, szereti a költészetet?
– Nem. Utálom a költészetet – válaszolta unalomtól tompa hangon anélkül, hogy felém fordult volna.
– Igyon egy csésze teát, attól jobban fogja érezni magát!
– Nem iszom, nem eszem, így dacolok az apámmal, azzal a szemétládával!
Negyedórás csend után megfordult, én pedig elámultam a fiatalságán. Talán tizenhat éves lehetett.
– Nagyon magas a korához képest, hölgyem; amikor én tizenhat voltam, fele akkora sem lehettem, mint most maga.
– Nem bánom, adjon egy kis teát, de ne árulja el senkinek! Lehet, hogy szedek magamnak ezekből a süteményekből is, de ne feledje, el ne mondja senkinek!
Rendkívüli étvággyal evett.
Amikor a huszadik süteményhez ért, így szólt:
– Még ha éhen halok is, nem fog győzni soha. Látom magam előtt a temetési menetemet, négy nagy fényes, fekete lóval… Lassan lépkednek, az én kis fehér koporsóm fehér foltot képez a vörös rózsák között. Az emberek meg csak sírnak, sírnak…
Ő is sírni kezdett.
– Íme, a szépséges Lucrétia holttestecskéje! És tudja, ha egyszer meghalt, már nincs mit tenni. Éhen akarok halni, csak hogy felbosszantsam. Micsoda disznó!
Ezzel lassan elhagyta a szobát. Követtem.
Amikor felértünk a harmadik emeletre, egy hatalmas gyerekszobába léptünk be, ahol több száz ütött-kopott és törött játék hevert szanaszét. Lucrétia egy fából faragott hintalóhoz közeledett, amely élemedett kora ellenére – lehetett vagy százéves – vágtázásba dermedt.
– Tartarosz a kedvencem – mondta, megsimogatva a ló pofáját –, utálja az apámat.
Tartarosz kecsesen ringatózott, rá is csodálkoztam, hogyan képes egyedül mozogni. Lucrétia összekulcsolta a kezét, és elgondolkodva nézte:
– Így nagyon messzire fog jutni – folytatta –, és amikor visszatér, mesél majd nekem valami érdekeset.
Kinéztem, és láttam, hogy havazik.
Nagyon hideg volt, de Lucrétia észre sem vette. Az ablaknál enyhe zaj keltette fel a figyelmét:
– Mathilde az – mondta –, nyitva kellett volna hagynom az ablakot. Egyébként meg lehet itt fulladni.
Kitörte az ablaküveget, mire bejött a hó, és egy szarka, amely háromszor körberöpülte a szobát.
– Mathilde úgy beszél, mint mi; tíz évvel ezelőtt felvágtam a nyelvét. Milyen gyönyörű teremtés!
– Gyönyörű teremtés – rikácsolta Mathilde boszorkányos hangon. – Milyen gyö-ö-nyörrrű terrrremtés!
Mathilde felült Tartarosz fejére, aki még mindig finoman galoppozott, és már kezdte belepni a hó.
– Azért jött, hogy játsszon velünk? – kérdezte Lucrétia. – Örülök, mert nagyon unatkozom itt. Képzeljük azt, hogy mindannyian lovak vagyunk! Én hólóvá fogok változni. Az valószerűbb lesz. Te is, Mathilde, te is ló vagy.
– Ló, ló, ló – károgott Mathilde, miközben hisztérikus táncot lejtett Tartarosz fején.
Lucrétia belevetette magát a térdig érő hóba, és meghempergett benne, miközben azt kiabálta:
– Mindannyian lovak vagyunk!
Amikor felállt, leesett az állam. Ha nem tudtam volna, hogy Lucrétiáról van szó, megesküdtem volna, hogy egy igazi ló. Csodaszép volt, vakítóan fehér, négy lába kecses, mint a tű, sörénye pedig úgy örvénylett hosszú arca körül, akár a víz. Vidáman felnevetett, és fékevesztett táncot lejtett a hóban.
– Vágtass, vágtass, Tartarosz, de én akkor is gyorsabb leszek, mint te!
Tartarosz nem változtatott a sebességén, de a szeme csillogott. Már csak a szemét lehetett látni, mert teljesen beborította a hó. Mathilde rikácsolt, és a falba verte a fejét. Én egyfajta polkát roptam, hogy ne fagyjak halálra. Hirtelen észrevettem, hogy nyitva van az ajtó, és egy idős asszony áll a küszöbön. Meglehet, már régóta ott volt anélkül, hogy észrevettem volna. Nagyon csúnyán nézett Lucrétiára.
– Ezt azonnal hagyják abba! – kiáltotta váratlanul, dühtől reszketve. – Mi folyik itt, hölgyeim? Lucrétia, nem tudja, hogy ezt a játékot az apja szigorúan megtiltotta? Ezt a nevetséges játékot! Maga már nem gyermek.
Lucrétia csak táncolt tovább, lábait veszélyesen közel dobálva az öregasszonyhoz, és egyre harsányabban nevetett.
– Hagyja abba, Lucrétia!
Lucrétia egyre hangosabban visított, és fetrengett a nevetéstől.
– Nos – mondta az öregasszony –, hát jó, ha nem engedelmeskedik nekem a kisasszony, meg fogja bánni. Elviszem az apjához.
Az öregasszony az egyik kezét eddig a háta mögött rejtegette, és most, egy ennyire idős emberhez képest meglepő gyorsasággal, felpattant Lucrétia hátára, majd a fogai közé nyomott egy zablát. Lucrétia a dühtől nyihogva a levegőbe vetette magát, de lovasa nem jött zavarba, inkább megragadott bennünket, engem a hajamnál, Mathilde-ot pedig a fejénél fogva, és mind a négyen tomboló táncba kezdtünk. A folyosón Lucrétia összevissza rúgkapált, képeket, székeket és porcelánedényeket zúzva össze. Az öregasszony úgy tapadt a hátára, mint kagyló a sziklára. Tele voltam sebekkel, Mathilde pedig, szerintem, meghalt. Szánalmasan fityegett az öregasszony kezében, mint egy darab rongy.
Valóságos zajorgia közepette érkeztünk meg az ebédlőbe. A hosszú asztal végén egy öreg úr ült, aki inkább hasonlított egy mértani alakzatra, mint bármi másra, és épp befejezte az étkezését. Hirtelen teljes csend lett a szobában. Lucrétia dölyfösen nézett az apjára.
– Szóval visszatértél a rossz modorodhoz – mondta az apja, és a fogával feltört egy mogyorót. – Mademoiselle de la Rochefroide jól tette, hogy idehozott. Pontosan három éve és három napja tiltottam meg neked, hogy lovasdit játssz. Ez már a hetedik alkalom, hogy megbüntetlek, és bizonyára tisztában vagy vele, hogy a családunkban a hetes az utolsó szám. Kedves Lucrétiám, kénytelen leszek elég szigorúan megfenyíteni téged.
A lóvá változott lány nem mozdult, csak az orrlyukai remegtek.
– Ami most következik, az kizárólag a te érdekedben történik, kislányom – tette hozzá az öregember nagyon szelíd hangon. Majd így folytatta: – Túl idős vagy már ahhoz, hogy Tartarosszal játssz. Tartarosz gyerekeknek való. Úgyhogy elégetem, és csak hamu marad belőle.
Lucrétia borzalmas sikollyal rogyott térdre.
– Csak azt ne, Papa! Csak azt ne!
Az öregember nagyon kedvesen elmosolyodott, és feltört egy újabb mogyorót.
– Hetedik alkalom, kislányom.
Könnyek patakzottak Lucrétia hatalmas lószeméből, két mélyedést vájva hóarcába. Tündöklő fehérré változott, és úgy ragyogott, mintha fényből lenne.
– Könyörgök, apu, könyörgök! Ne égesd el Tartaroszt!
Magas hangja egyre inkább elhalkult, és hamarosan már egy pocsolyában térdepelt; attól rettegtem, mindjárt elolvad.
– Mademoiselle de la Rochefroide, vigye ki Lucrétia kisasszonyt! – mondta az apa, mire az öregasszony kivitte a szobából szegény teremtést, aki hirtelen nagyon sovány és reszketeg lett.
Azt hiszem, Lucrétia apja észre sem vette a jelenlétemet. Az ajtó mögé bújtam, és hallottam, ahogy felmegy a gyerekszobába. Nem sokkal később be kellett fogni a fülemet, annyira rémisztő nyerítés hallatszott odafentről, mintha egy állatot kínoznának halálra…
(1938)
Nyitókép: Flickr
