A Legendahántás leginkább a XIX. század első fele szerzőinek (Kölcseytől Petőfin át Aranyig) jól ismert és a nemzeti kánonban (közoktatásban) szereplő műveinek újszerű értelmezési lehetőségeit mutatja be. Szó van benne a Hymnusról, a Szózatról, a Nemzeti dalról, a Toldiról, a magyarok istene képzetről stb. Általánosságban olyan megcsontosodott állításokat jár körbe, amelyeket mára a tudomány megcáfolt. Az egyes írások tudományos kutatási eredményekre építenek, de közérthetően és humorosan közvetítik azok főbb meglátásait. Ebben a videóban a szerző arról beszél, miért és kik terjesztették Petőfiről, hogy orosz kém, alább pedig két nagyon különböző lelki alkatú ember csörtéjéről olvashatsz.
Milbacher Róbert: Legendahántás - 50+1 tévhit a magyar irodalomban (részlet)
A Kölcsey által megsértett Berzsenyi Dániel egyik antirecenziójában, amelyet Kölcsey igencsak ledorongoló (tulajdonképpen Berzsenyi sohasem tudta rajta magát túltenni) kritikájára írt, meglehetősen szemét módon vagy legalábbis nem éppen megfelelő politikai korrektséggel fogalmaz, amikor azt mondja, hogy a recenzens a természetnél fogva csak egyoldalúan, vagyis félszeműen képes látni a világot:
Érzem én is az egyszerűnek kellemeit, ’s követém
is azt munkáim nagyobb részében; de érzem azt
is, hogy az egyszerű mellett vagynak más nemű
szépek is, mellyeket csak azok nem látnak, kiket
vagy a’ sanda theoria, vagy a’ mostoha természet
a’ dolgok egyoldalú szemléletére szorított.
Egyébként Berzsenyi téved, mert Kölcseyt nem a természet mostohasága kárhoztatta félszeműségre, vagyis nem így született. Az a köztudalomban lévő vélekedés sem egészen helytálló, hogy közvetlenül egy gyerekkori himlőfertőzés miatt vesztette el jobb szemét. Sokkal inkább egy népi gyógymódnak köszönhető a Hymnus költőjének fogyatékossága. Az ellenőrizhetetlen történet szerint ugyanis amikor a kis Ferike himlős lett, az egész arcát is kelések borították el, mire az öregasszonyok azt tanácsolták az anyjának, hogy csak úgy száríthatja le róla a gennyes sebeket, ha forró kemencébe teszi a kisült kenyér helyére. A kétségbeesett anya megfogadta a tanácsot, és ugyan három nap múlva tényleg eltűnt a himlő a fiú testéről (belegondolni sem szeretnék abba, hogy három napig a kemencében tartották: remélem, nem), de ezzel együtt a jobb szemére megvakult. (Nem tudni, hogy a forróságtól, vagy mint mások állítják, valami belepattanó szikrától.) Kölcsey gyilkos kritikája 1817-ben jelent meg, de Berzsenyi és Kölcsey között már korábban sem volt teljesen felhőtlen a viszony, lévén két egészen különböző alkat:
egyikük finom, légies, művelt entellektüel, míg a másik vaskos vidéki, kissé bárdolatlan, gazdálkodó földesúr.
A kritika után Berzsenyi írt egy panaszos levelet Kazinczy Ferencnek, amelyben felháborodásában már akkor is Kölcsey fogyatékosságán gúnyolódik:
Én ennek a pimasznak kamuti szeméből már akkor semmi jót nem néztem, mikor nékem a pesti kávéházban egy öl nyekegő verseket hozott. A rossz ember, minthogy építeni nem tud, rontani akar.
(Annyit Berzsenyi mentségére meg kell jegyezni, hogy a „kamuti” azt jelentette, sunyi, alattomos stb. – persze ha ez mentség, mert azért mégiscsak a szemére tesz utalást, és egy testi jelből von le a jellemre negatív következtetést a fiziognómia szabályai szerint.)
A levél arra is felhívja a figyelmet, hogy már eleve rossz szemmel :) nézett Berzsenyi Kölcseyre, amikor 1810. március végén találkoztak Pesten. Erről a háromnapos találkozóról a legteljesebben a Kazinczy pesti triászának tagjaként és Kölcsey barátjaként jelen lévő Szemere Páltól értesülhetünk, aki a Mesternek megírta a találkozó meglehetősen fura részleteit. (Erről bővebben lehet olvasni egyrészt Onder Csaba Berzsenyi-kiadásának bevezetésében, másrészt a levélközléssel együtt Vaderna Gábor tanulmányában.) Először is a pesti sznob ifjak megütköztek Berzsenyi testalkatán, nem nagyon tudták összeegyeztetni ugyanis az olvasott versek finom lelkű beszélőjét a hús-vér költő vaskosságával. Másrészt Berzsenyi magatartásán (hogy kimondjam az őszintét: bunkóságán) is meghökkentek –
a nyilván igen kifinomult ízlésű, mármár vegán pestieket például jóféle hazai kolbásszal kínálta, és nem nagyon érdekelték azok az intellektuális eszmecserék, amelyekbe a pesti ifjak próbálták bevonni,
ő inkább Bihari Jánosnak, a kor híres cigányprímásának zenéjére szeretett volna mulatni egy jót:
Alig mondá ki Vitkovics Berzsenyi előtt ezt a’ szót: Itt van Bihari, azonnal felkel Berzsenyi ’s Vitkovics őtet a’ másik szobában hegedűlő Biharihoz vala kéntelen tüstént vezetni. Berzsenyi Biharival sokáig hegedűltetett ’s annyira el volt ragadtatva Bihari által, hogy a’ más szobában utána várakozókról egészen elfelejtkezett. Vitkovics ’s én, a’ ki eddig Berzsenyi kedvéért hallgattuk Biharit, megunatkozánk ’s visszamentünk társainkhoz ’s Berzsenyit egyedűl hagytuk Musikusával.
Persze azért költészetről is esett szó, sőt felolvasták műveiket egymás előtt, és éppen egy ilyen alkalommal derült ki, hogy Berzsenyit mennyire idegesíthette Kölcsey túlfinomult sznobizmusa, és Kölcsey mennyire lenézhette már akkor is a faluról jött Berzsenyi darabosságát, kinevetve többek között a tájszólását is. Így ír Szemere:
Ott ismét poharak között kezdettünk declamalni. Legelőször Kölcsey teve próbát. Kölcseynek declamátiójával nem volt megelégedve Berzsenyi. Az Úr úgy olvas, mintha nem érzené azt, a’ mit olvas, monda nekie Berzsenyi. Azután én és Vitkovics próbáltuk. Velem, de leginkább Vitkovics declamálásával contentalódott. Próbálá maga is Dalát a’ Melancholiához, ’s Kölcsey nevetett orra alatt, midőn Berzsenyi Hármőniát, Melanchőlîát ejtett kimondásában.
Persze azért Szemere beszámol arról is, hogy mindezek ellenére szájon akarták csókolni Berzsenyit a találkozó végén, amúgy kollektíve.
Először Vitkovics Mihály próbálkozott, akit azzal utasított vissza a niklai remete, hogy inkább pipázni szeretne, végül Szemerének magának sikerült tőle „csókot lopnia” az utcán. Így ír Kazinczynak erről:
Nem! Csókot kell tőle kapnom, törik-szakad! ’S midőn társaim, Vitkovics és Horvát már az utszán voltak, megöleltem Berzsenyit, ’s ajkaink öszveforradtak. Csókkal ereszté el az utánam jött Kölcseyt is.
Még mielőtt bárki is azt gondolná, hogy az első magyarországi pride miatt ment föl Berzsenyi Pestre, ki kell ábrándítanom, ugyanis ennek a csóknak (ahogyan Kölcsey barátjához írt leveleinek sem) az égvilágon semmi köze a homoszexualitáshoz. Ez a korban a befogadás, a baráttá avatás gesztusa volt, amely persze innen nézve elég furcsának tűnik, de a 19. századi férfibarátság hagyományához ez is hozzátartozott.
