Fotó: Valuska Gábor
Tények és fikciós elemek keverednek a Margó-díjas Milbacher Róbert legújabb kötetében, amely nyomokban egy „kisded bűnregényt” tartalmaz. Maga a bűneset azonban mintha csak ürügy lenne arra, hogy hőse egy levert forradalmon túli, ám konszolidáción inneni időszakban a vélt és valós hiábavalóságokról és az élet múlékonyságáról elmélkedjen, megvillantva ezzel sajátos gondolkodásmódját és világszemléletét.
A Léleknyavalyák szigorúan véve csupán néhány nap történetét eleveníti fel, amikor is Hummel József, a megrögzötten rojalista egykori alkapitány – aki évek múltán is a felforgató Petőfi és társai forradalma miatt dohog – Czakó Zsigmond drámaíró öngyilkosságának körülményeit igyekszik felderíteni. Megint. Egyszer már ugyanis felderítette, a racionalitást mindenek fölé helyező Hummel ugyanakkor kénytelen most azzal szembesülni, hogy annak idején sokszor kimondottan hanyagul járt el. Ez tehát a kiindulópont, ami első ránézésre egy klasszikus bűnügyi regény alapja is lehetne, ám néhány oldal után világossá válik, hogy Milbacher a legkevésbé sem akart krimit írni.
Milbacher Róbert: Léleknyavalyák - Avagy az öngyilkolás s egyéb elveszejtő szerek természetéről
Magvető Könyvkiadó, 2018, 237 oldal, 3499 HUF
Mégis zavarban lennék, ha műfajilag be kellene sorolnom a könyvet. Ha el akarnám maszatolni, akkor egyszerűen elfogadnám az utószó definícióját, miszerint ez egy kísérlet, mégpedig az első magyar „bűnregény” feltámasztására. A kísérleti alanyok ugyanakkor mi vagyunk, olvasók, akik egy olyan fiktív térbe lépünk be előbb a regényszöveg, majd az utószó által, melynek szabályrendszerét Milbacher állítja fel. Ahhoz pedig, hogy a játék működjön, muszáj elfogadnunk az ő szabályait, ahogy azt a fikciós adatközlést is kétség nélkül el kell hinnünk, hogy 1867-ben márpedig igenis létezett egy olyan krimiíró pályázat, melyre mindösszesen egy pályamű érkezett (az is jeligés, szerzője éppen ezért ismeretlen), Milbacher regénye pedig ezt a történetet éleszti fel (vagy alkotja meg, vagy éppen ő maga az – újabb eldöntendő kérdés). A Léleknyavalyák így aztán kapott egy olyan keretet, amely látszólag segíti az addig olvasottak értelmezését (valós adatokat sorol, tényleges forrásmunkákat jelöl, hivatkozásokat citál), alátámasztani látszik hitelességét, a tényirodalmi kontextus ugyanakkor mégis egy fiktív pont köré építi fel az irodalmi posztnyomozás történetét.
Milbacher hőseinek hiányzik a létezésükből valami
Fotó: Valuska GáborVasárnap este kiderült, hogy Milbacher Róbert kapta az idei Margó-díjat Szűz Mária jegyese című kötetéért. A győztest Gaborják Ádám, a József Attila Kör elnöke laudálta, olvassátok el a laudációját:Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Kedves Olvasók!„Szép fa, kertem új lakója, Mely,...
De ettől még mindig nem jutunk közelebb ahhoz, hogy műfajilag hová lehetne sorolni a Milbacher-regényt. Kriminek ugyanis még a legnagyobb jóindulattal sem lehetne nevezni (hiába szerepelt alig pár hete a nyári krimi-felsorolásunkban), még ha első ránézésre adottak is a bűnregényi feltételek (rejtélyes haláleset 1847-ből és egy ember, aki négy évvel később a rejtélyek nyomába ered). Klasszikus nyomozásról szintén nem beszélhetünk, pedig látszólag ahhoz is mindent adott: a nyugalmazott alkapitány egy társasági hír nyomán lényegében „szagot fog”, és egy rég lezárt, korábban öngyilkosságként kezelt ügyet kezd megint bolygatni. A kutakodás főleg levéltári anyagok, drámakötetek, boncolási jegyzőkönyvek olvasásában merül ki, meg persze rengeteg eszmefuttatásban, mellyel az alkapitány a tétlen és be nem vallottan unalmas napjait tölti ki. Okfejtései most sem célirányosak, sokszor csapong, spekulál, egyik gondolat bevonzza a másikat. Hummel gyakran bevallottan előítéletes, és hevesen ostorozza a „romántos képzeletet” meg úgy általában a „romanticus divatot”, ahogy minden olyan „parttalan és semmi jóra sem vivendő szabadságeszményt” is, mely „az egyént nem a közösség tagjaként határozá meg”. Önellentmondása még saját magának sem tűnik fel: egyfelől elvet mindent, ami saját meghatározása szerint irracionálisnak tekinthető, ugyanakkor elismerően hajt fejet Széchenyinek a maga idejében „zavaros fantazmagóriaként” kezelt terve előtt, amelynek végeredményben a Lánchidat köszönhetjük.
„De bocsánat, kedves olvasó, kissé elragadott bennünket a philosophálási hajlam – miről jól tudjuk, hogy korántsem segíté kibomlani egy effajta kisded bűnregény történetének szálait.”
Nem mintha a Léleknyavalyáknak ez kimondottan szándéka lenne. Maga a rejtély ugyanis nem túl izmos, sokkal izgalmasabb az a szövegtest, amelyet Milbacher köré épített. A sodródó, gyakran gondolati tévutakra, előítéletes spekulációkba és egyéni eszmefuttatásokba torkolló, a 19. századi írásmódot (re)konstruáló próza nem adja könnyen magát, meg kell dolgozni azért, hogy mi magunk ráhangolódhassunk Hummel gondolatmenetére. Maga a hős amúgy kimondottan izgalmas figura, hiszen egy olyan embertípust testesít meg, amilyet a forradalom és szabadságharc alatti és utáni, illetve az arról az időszakról szóló irodalom nem igazán helyez a középpontba. Ő az, akit teljesen kiborít a forradalmi hevület, megvetéssel beszél Kossuthról és a végtelenségig hű királyához. Politikai hite nem befolyásolja különösebben a nyomozás menetét, legfeljebb néha ad hangot meggyőződésének. Ő a rend embere, ezért is érinti különösen rosszul, amikor utóbb kiderül, hogy a saját nyomozása során több hibát is vétett és ezért is fontos, hogy végre minden szálat felgöngyöljön és a kirakós minden darabkája a helyére kerüljön. Ha ugyanis ez megtörténik, akkor reményei szerint helyreállhat az ideig-óráig kizökkent – vagy mások által kizökkentett – világ rendje is.
