A post-truth mágikus világában elmosódik a tények és a vélemények közti különbség

Vajon miért dőlünk be az álhíreknek és összeesküvés-elméletnek? Krekó Péter Tömegparanoia 2.0 című könyvében azt járja körbe, mit is jelent a post-truth, illetve a dezinformáció kora, és miért virágzik ma az álhír-ipar. Olvass bele!

Könyves Magazin | 2021. március 02. |

Miért dőlünk be az álhíreknek és összeesküvés-elméleteknek? Miért hisszük azt, hogy mindig csak mások dőlnek be az álhíreknek, és mi sohasem? Milyen társadalmi reflexek és folyamatok hívják életre és tartják mozgásban az összeesküvés-elméleteket? Hogyan próbálják a dezinformációs piac legbefolyásosabb szereplői - köztük politikusok, nagyhatalmak, kattintásvadász oldalak, vagy akár hírességek és nagyvállalatok - kiaknázni félelmeinket, gyűlöletünket, reményeinket, elfogultságainkat? Hogyan tesz fogékonnyá bennünket a törzsi gondolkodás a dezinformációra mint törzsi mítoszra? Hogyan alakítja át a valósághoz való viszonyunkat az úgynevezett "igazságon túli" kommunikációs gyakorlat? Hogyan lehet(ne) védekezni a hamis információkkal való agymosás ellen? Miért és kiktől terjedtek az álhírek a koronavírus idején?

Krekó Péter
Tömegparanoia 2.0.
Athenaeum, 2021, 304 oldal
Krekó Péter: Tömegparanoia 2.0

Miközben a dezinformáció egyre inkább eluralja a politikai közbeszédet és a Facebook-falunkat, alig található a témában magyarul elérhető irodalom. Magyarországon Krekó Péter hiánypótló könyve volt az, amely 2018-ban tudományos mélységgel és igényességgel először összegezte az összeesküvés-elméleteket és álhíreket. A kötet - építve a szerző kutatásaira, doktori disszertációjára és habilitációs előadására - tudományos ismeretterjesztő módon mutatja be az összeesküvés-elméletek és álhírek társadalomlélektani és politikai működésmódját. Az új tudományos eredményekkel és tényekkel bővített, átdolgozott kiadás a koronavírus-járványnak és a modern "törzsi" mítoszoknak is szentel egy-egy fejezetet.

Krekó Péter: Tömegparanoia 2.0. (részlet)

Miről beszélünk?
Post-truth world, álhírek, összeesküvés-elméletek, dezinformáció

Túl a tényeken

Post-truth. Ez a kifejezés lett 2016 szava az Oxford Dictionaries szerint.

Az indoklás szerint azért, mert az uniós tagságról szóló brit népszavazás (brexit) és a Donald Trump győzelmét hozó amerikai választás kapcsán egyre többen kezdték használni a közbeszédben ezt a kifejezést – különösen politikai kontextusban: post-truth politics (valóság utáni politika). A szókapcsolat olyan helyzetre utal, amelyben az érzelmek és a szubjektív hiedelmek nagyobb szerepet játszanak, mint maguk a tények. A kifejezés nem teljesen új. Ebben az értelemben először Steve Tesich szerb–amerikai drámaíró használta egy 1992‑es esszéjében, a The Nation magazinban, ahol az Irán-kontra ügy és az öbölháború eseményeinek amerikai fogadtatására utalva úgy nyilatkozott: „Mi mint szabad emberek, szabadon döntöttünk úgy, hogy valamiféle igazság utáni világban akarunk élni.” Ez az idézet pontosan ragadja meg annak a kollektív, önkéntes agymosásnak a lényegét, amelyről ez a könyv szól, és ami a nyugati, fejlett és javarészt demokratikus társadalmakban manapság zajlik. Ez a jelenség ugyanis nem azonos a 20. század totalitárius rendszereiben – a Harmadik Birodalomban, Mussolini Olaszországában, a Szovjetunióban (és manapság például Észak-Koreában) – látott propagandával, amelynek során a hatalom a kommunikációs eszközök teljes ellenőrzése révén, egységes üzenetek sulykolásával tudja uralni a tömegek gondolkodását.

A mai álhíripar, legalábbis Nyugaton, úgy virágzik, hogy nincs se háború, se diktatúra, se cenzúra.

(Persze a médiában és a politikában is sokan érdekeltek abban, hogy meglegyen a háború „érzete”: hogy a gazdasági válság világvégének, a menekültek érkezése kontinensek civilizációs harcának, a terrorizmus mindennapos, mindenkire leselkedő halálos fenyegetésnek, a koronavírus az emberi faj pusztulásának tűnjön.) A világ nyugati felén nem beszélhetünk klasszikus, felülről jövő, intézményes agymosásról. Az emberek a saját agyukat mossák át az álhírekkel – és ehhez a bulvár- és álhírmédia, illetve a populista politikusok csak a szappant adják. A közösségi média pedig a lavór. A post-truth inkább nyugati, mint keleti jelenség. A témában írt egyik első könyv is az Egyesült Államokban jelent meg, 2004-ben. A szerző, Ralph Keyes közíró a fogalmat a hazugságból bontotta ki:

„Habár mindig voltak hazudozók, legalább hezitálva, csipetnyi szorongással, enyhe bűntudattal, esetleg kissé szégyenkezve hazudtak. Most, hogy ilyen okos emberekké váltunk, meg tudjuk indokolni, miért ferdítjük el a valóságot, és így szabadon el is rejthetjük azt. Ezt hívom én valóság utáni világnak. Egy valóság utáni korszakban élünk.”

Ezt a logikát Kellyanne Conwaynek, Donald Trump amerikai exelnök egykori főtanácsadójának elhíresült szavaival is illusztrálhatjuk. Amikor 2016-ban egy újságíró afelől érdeklődött nála, miért és milyen forrás alapján közöl a Fehér 21 Ház a valóságosnál sokszorosan nagyobb számokat a Trump beiktatási ceremóniáján nézőként megjelent államolgárokról, csak annyit felelt: „Ezek nem hazugságok, hanem alternatív tények.” A halott, de mégis voksokat leadott szavazókra, Michigan államban meghamisított elektronikus szavazatokra és egyéb okokra hivatkoztak, miközben a vonatkozó állami és szövetségi választási szervek rendre cáfolták ezeket az állításokat. És máris megérkeztünk post-truth korunk egyik legfontosabb alapelvéhez: nemcsak véleménye, saját ténye is lehet mindenkinek. Milyen demokratikus, nem igaz?

 A post-truth mágikus világában elmosódik a tények és a vélemények közti különbség, és ugyanarról a jelenségről több, egymást kizáró „tény” is létezhet.

Ez pedig kiváló lehetőséget teremt a manipulációra. Az orosz állam dezinformációs univerzumában például a koronavírus ugyanúgy lehet egyszerű nyugati kitaláció és álhír, mint az amerikaiak által kifejlesztett, népirtásra alkalmas, nagyon is valóságos biológiai fegyver. A valóság utáni korszak „alternatív tényekből”, vagyis az álhírekből építkezik. Ez utóbbi kifejezés jóval hosszabb múltra tekint vissza (még a 19. századból származik),10 és olyan, a nyilvánosság fórumain terjesztett információkra utal, amelyeket szándékos megtévesztés céljából hoznak létre. Ez tehát a nyilvános hazugság intézményesített formája: aki az álhírt létrehozza, általában tisztában van azzal, hogy amit mond, nem felel meg a valóságnak. Ez persze nem feltétlenül igaz arra, aki terjeszti: az álhírek megosztói között egyszerre lehetnek jelen a cinikus propagandisták és a lelkes hívők – és jól sikerült álhírek esetében rendszerint az utóbbiak vannak túlsúlyban. Az angol nyelv különbséget tesz a szándékos megtévesztés (disinformation) és a szándékolatlan félretájékoztatás (misinformation) között. Ez a különbségtétel fontos marad, hiszen a médiában is sok fake newsnak bélyegzett, hamis információ alapulhat tévedésen – ugyanakkor a gyakorlatban sokszor nehéz a kettő különválasztása, hiszen nem látunk a kommunikátor fejébe. Az álhírek különböző természetűek lehetnek. Egy a második világháború idején terjesztett szóbeszédeket vizsgáló kutatás felosztása szerint különbséget tehetünk a rózsaszín jövőt vázoló vágyálmok, a közösség egyes tagjait egymással szembefordító ékverő, illetve a legsúlyosabb félelmeket kifejező úgynevezett mumus szóbeszédek között – ezt a logikát pedig az álhírekre is alkalmazhatjuk. Az utóbbi két típusba tartozó, félelmeket és konfliktusokat közvetítő álhírek gyakran jelennek meg összeesküvés-elméletek formájában is. Ez a post-truth korszak jellemző, ugyanakkor nem új, hiszen több évezredes múltra visszatekintő jelensége. Az összeesküvés-elmélet olyan hiedelem, amely az ellenünk szóló, titkos szervezkedésről szól. Kicsit részletesebben: „olyan hiedelem, amely szerint több nagy hatalmú szereplő titkos együttműködést folytat egy olyan terv megvalósítása érdekében, amely a saját csoportra nézve ártalmas lehet, és amelynek célja, hogy az adott csoport felett valamilyen gazdasági-politikai hatalomra tegyen szert”. Természetesen összeesküvések léteznek, ezért nem minden összeesküvés-elmélet hamis (erről később még bővebben is lesz szó), de 

a világban sokkal több az összeesküvés-elmélet, mint a tényleges összeesküvés.

Könyvünkben minket leginkább a fenti két jelenség: az álhírek és az összeesküvés-elméletek közös metszete érdekel. Azok az összeesküvés-elméletek, amelyek bizonyítottan vagy nagy valószínűséggel tévesek, és amelyeket vélhetően tudatos megtévesztő szándékkal, valamilyen politikai vagy gazdasági célból terjesztenek. Hívhatjuk ezeket összeesküvéses álhírnek is. A szándékosan megvezető, manipulatív technikákat pedig átfogóan dezinformációnak nevezzük. Dezinformálni nemcsak teljesen koholt információkkal lehet, hanem létező információk manipulatív kombinálásával is – később erről is szót ejtünk majd. Elsősorban a dezinformációnak arra a formájára fogunk fókuszálni, amely hatásos és népszerű, amely veszélyes – és ami nem igaz. Ezek egyúttal azok az elméletek, amelyek cáfolatára, terjedésük megakadályozására érdemes időt és energiát áldozni (lásd erről a 11. fejezetet). Egyrészről azokat az összeesküvés-elméleteket és álhíreket vizsgáljuk, amelyek elterjedtek és népszerűek. A szélesebb körben ismert elméletek jelentősége és hatóköre nagyobb, és erősebben formálják a politikai döntéseket, a csoportközi konfliktusokat és az egyének viselkedését. A könyvben éppen ezért csak nagyon érintőlegesen foglalkozunk olyan témákkal, mint például a nagy figyelemnek örvendő laposföld-elmélet. Ez a teória rendkívüli (média)érdeklődést vonzott, és egyes szenzációs esetek csak erősítették ezt – például amikor egy amerikai laposföld-hívő 2019-ben saját készítésű rakétájával a földbe csapódott a kaliforniai sivatagban. Egyelőre azonban nincs olyan kutatás, amely arra utalna, hogy az elmélet jelentős tömegtámogatottsággal bírna. Egyre többen keresnek rá a laposföld-elméletre a Google-ban, a YouTube-on pedig megsokasodott a laposföld- videók és nézőik száma, de a sok szenzációs szalagcím ellenére a laposföld-hívők aránya nem haladja meg a két százalékot a téma szempontjából legveszélyeztetettebbnek tűnő amerikai fiatalok körében sem. Egy másik, szintén szélsőséges, de némileg befolyásosabbnak tűnő elmélet szerint gyíkemberek irányítják a világot, a Világbank elnöke, a pápa, az amerikai elnök és más vezetők álruhájába bújva. E gondolatnak David Icke, a BBC volt sportriportere az egyik fő propagátora. Egy az Egyesült Államokban végzett kutatás szerint ebben az amerikai felnőtt lakosság mintegy négy százaléka hisz – több mint tízmillió ember. Tekintetbe véve azt is, hogy a közvélemény-kutatások a legelvadultabb állítások mögé is találnak támogatókat, az elkötelezett reptiliánhívők aránya vélhetően ennél jóval alacsonyabb, és semmi jel nem mutat arra, hogy valóban széles körben elterjedt, befolyásos mozgalomról beszélhetünk. Másrészről azon elméletekre vagyunk kíváncsiak elsősorban, amelyeknek kimutatható hátrányos következményük van a társadalomra vagy annak egy csoportjára nézve. A teljes népcsoportokkal szemben megfogalmazott összeesküvés-elméletek nyilvánvalóan veszélyesek, hiszen már sokszor vezettek erőszakhoz a múltban – gondoljunk például a holokausztra vagy a délszláv háború népirtásaira. Ugyanígy veszélyesek az oltásellenes elméletek, hiszen a védőoltás elmaradása gyermekéleteket követel. Kérdés ugyanakkor, hogy a laposföld-elmélet vagy a gyíkemberekben való hit közvetlenül ártalmas-e bárkire nézve. Ha ugyanis nem, akkor komolyabb figyelmet sem érdemelnek. A klasszikus szólásszabadság-logikát alkalmazva:

Mindenkinek joga van furcsa dolgokban hinni, egészen addig, amíg ezzel másoknak nem okoz kárt.

Más kérdés, hogy a veszélytelennek tűnő elméletek is olyan összeesküvés-elméleti világképbe ágyazódnak, amelyben a kifejezetten veszélyes gondolatok is megjelenhetnek. 2020 májusában például David Icke csatornáját mind a Facebook, mind a YouTube, majd novemberben a Twitter is felfüggesztette – de nem a reptiliánelméletek miatt, hanem mert a koronavírussal kapcsolatban fejtett ki megvezető gondolatokat; például azt, hogy a vírust az 5G-tornyok terjesztik egyes zsidó csoportok szándékainak megfelelően, vagy hogy kézfogással nem terjed a Covid–19. A könyvben továbbá azokkal az elméletekkel foglalkozunk, amelyekről azt feltételezzük, hogy nem igazak. Bár nincsenek mindig eszközeink arra, hogy elkülönítsük a tényleges valótlanságot a lehetséges igazságtól, a logika, korábbi ismereteink és a rendelkezésre álló tényszerű források alapján ezt sokszor meg tudjuk tenni. Aaronovitch kiemeli, hogy a legtöbb összeesküvés- elmélet nem életszerű, és túlbonyolított magyarázata a világ eseményeinek: „Akkor beszélünk konspirációelméletről, amikor valaki szándékosságot feltételez olyan történések mögött, amelyek inkább véletlenszerűnek, szándéktalannak látszanak. Tovább finomítva ezt a definíciót, azt tekinthetjük konspirációs teóriának, amikor valakinek a titkos cselekedeteivel magyarázunk egy olyan történést, amely mások kevésbé álcázott és kevésbé összetett közreműködésével sokkal hihetőbben magyarázható. Összeesküvés-elméletnek tehát a magam részéről az olyan teóriákat nevezem, amelyek szükségtelenül folyamodnak a konspiráció föltevéséhez más, valószínűbb magyarázatok helyett.”

Összeesküvés az egész világ

Chris Kitze, a ma is létező, beforeitsnews.com nevű álhírportál vezetője így fogalmazott egyszer, amikor a The Guardian újságírója rákérdezett arra, hogy ő maga hisz-e az általa terjesztett álhírekben, például abban, hogy Obama az iszlám vallást gyakorolta a Fehér Házban: „Rengeteg ember gondolja azt, hogy Obama muszlim. Ez erre játszik rá. Hogy igaz-e a hír? Nem tudom. Az a helyzet, hogy rengeteg ember igaznak gondolja, vagy ez fejezi ki legjobban az érzéseit.” Ez a kijelentés a post-truth korszak mottója is lehetne, hiszen kiválóan illusztrálja, hogyan mosódhat el a szubjektív és az objektív valóság közti határvonal. Az álhíroldal szerkesztőjének felismerése ráadásul helyes:

azért dőlünk be sokszor a dezinformációnak, mert hinni akarunk benne.

A kutatások azt mutatják, hogy egyes összeesküvés-elméletek (Nagy-Britanniában Diána hercegnő meggyilkolása, az Egyesült Államokban az ikertornyok kormány általi felrobbantása, Magyarországon a Nyugat „gyarmatosító” törekvései) rendkívül elterjedtek. Az amerikaiak jelentős része – köztük Trump egykori elnök is – kitalációnak tartja a globális felmelegedést. Szerintük ezzel a mesével nyomják agyon az amerikai ipart. És a sor itt nem ér véget. A H1N1-vírus vagy éppen a koronavírus létezése megint csak mese, a védőoltással viszont olyan, nanotechnológiával kifejlesztett mikrocsipet ültetnek belénk, amely nemcsak információkat gyűjt rólunk, de távirányíthatóvá is tesz bennünket. A repülőgépek által húzott kondenzcsík valójában olyan szennyező anyagot tartalmaz, amellyel idegen hatalmak próbálják megmérgezni, esetleg sterilizálni vagy éppen elbutítani a lakosságot… Az ilyen teóriák néha meglepően magas szintre tudnak jutni. 2012-ben például az akkoriban második legnagyobb ellenzéki párt, a Jobbik egyik képviselője írásbeli kérdést nyújtott be a parlamentben a honvédelmi miniszternek „Meddig permetezik vegyszerekkel hazánk lakosságát, mint a csótányokat?” címmel.28 Ebben így fogalmazott: „Közel egy éve intenzíven figyeljük a Magyarország légterében, mátrixban közlekedő repülőgépeket, melyek vegyi permetezést folytatnak, chemtralst (sic!) […] Szeretném nyomatékosan kijelenteni, hogy nem »kondenzcsíkról« van szó, az teljesen más. 2012. április 23-án (hétfőn) a Képviselői Irodaházból a 13:00 órakor kezdődő parlamenti ülésre igyekeztem, amikor 12:45 perckor a Parlament épülete felett is megjelent a jellegzetes vegyi csík. […] Debrecen felett reggel az egyik állampolgár 25-30 gépet számolt meg, teljesen fátyolfelhőt idéztek elő, ugyanakkor Nyíregyházán, Miskolcon, Budapesten is folyt a magyarság ellen a hadviselés. […] Tisztelt Miniszter Úr! Ön, családja, gyermekei és mindannyiunk unokái is veszélyben és mérgezve vannak.” 

Minden országban és minden politikai oldalon találhatunk széles körben elterjedt, népszerű álhíreket és összeesküvés-elméleteket, amelyek kifejezik egy közösség gondolkodását, félelmeit, és megtestesítik ellenségeit.

Éppen ezért érdemes vizsgálni őket: sokat elárulnak arról a korról és közösségről, amelyben megszületnek. Sergio Benvenuto olasz pszichoanalitikus ezt így fogalmazza meg: „A városi falakon vagy a budikban megjelenő graffitik gyakran sokkal jobban kifejezik egy nép gondolatait, mint sok elmélyült cikk a jelentős napilapokban.” Népszerű tévhiteink ugyanígy sokat elárulnak rólunk. Ezen túlmenő jelentőségük is van ugyanakkor: mozgalmak, háborúk és politikai döntések alapjául szolgálhatnak. Ahogy már utaltunk rá, az emberek szimbolikus társas-társadalmi valóságban élik az életüket. Amit sokan gondolnak igaznak, az társadalom-lélektani szempontból valósággá válhat, és formálja a történelmet. A 20. század bővelkedett a tömegmészárlássá fajult konspirációs teóriákban. Ilyen például a holokauszt ideológiai igazolásául szolgáló zsidó világösszeesküvés-elmélet, amelyhez a Cion bölcseinek jegyzőkönyvei, az eredetileg az orosz cári titkosrendőrség által fabrikált korabeli álhír is inspirációt nyújtott (lásd erről a 6. fejezetet). Ide sorolhatók továbbá Pol Pot Kambodzsájának Nyugat-ellenes összeesküvés-elméletei is a vörös khmerek rezsimjében. Csupán ez a két eset, amelyek kristálytisztán mutatják az összeesküvés-elméletek oksági szerepét, összesen mintegy nyolcmillió ember életét követelte. Ezek alapján talán nem véletlen, hogy az összeesküvés-elméletek a hétköznapi életben, a politikai közbeszédben és a társadalomtudományokban egyaránt igen rossz hírnévnek örvendenek. A kifejezést gyakran a zavaros és veszélyes tévhit szinonimájaként alkalmazzák. Az összeesküvés-elméletet a demokratikus társadalmak többségében egyfajta stigmatizált, megbélyegzett tudásnak tartják, amelyet hívői annak ellenére – vagy éppen azért! – fogadnak el, hogy a valóságot a tévedésektől elkülöníteni hivatott tekintélyes társadalmi intézmények (például egyetemek, tudományos kutatóintézmények, minőségi sajtó) igyekeznek marginalizálni és eljelentékteleníteni. Magát a kifejezést gyakran pejoratív érveléstechnikai címkeként is alkalmazzák, amellyel az ellenfelek mondanivalója irracionális, megalapozatlan és cáfolatot nem is érdemlő állításnak minősíthető. Hogy ez az eljelentéktelenítési kísérlet közel sem mindig sikeres, azt éppen az mutatja, hogy az összeesküvés-elméletek világszerte népszerűek. Ehhez persze az is hozzájárul, hogy

 a tömegkultúra imádja és ezért aktívan terjeszti is az összeesküvés-elméleteket.

Az utóbbi évek egyik legnagyobb bestsellere, a 2009-ig világszerte 80 millió példányban elkelt és 40 nyelvre lefordított A Da Vinci-kód is egy világméretű összeesküvésről szól. Eszerint a katolikus egyház titokban tartja, hogy Mária Magdolna Jézus Krisztus felesége volt, és a házaspárnak gyermekei is születtek. Ráadásul az író, Dan Brown szerint könyve csak félig fikció, és a regény megírásához felhasznált források bizonyítják a könyv középpontjában álló, „az elmúlt két évezred legnagyobb összeesküvéséről” szóló elmélet érvényességét. Oliver Stone népszerű, a Kennedy-gyilkossággal kapcsolatos konteóról szóló filmje, a JFK 1991-es premierjét követően megnőtt a Kennedy-gyilkosság mögött összeesküvést feltételező amerikaiak aránya. Vizsgálatok igazolták például, hogy a film erősítette az összeesküvésekben való hitet, és rombolta a kormány iránti bizalmat a nézők körében.

Összeesküvés-elmélettel minden könnyebben eladható.

Emiatt viszont a népszerű filmekben és könyvekben elharapózó paranoid képzetek nemcsak következményei, hanem okai is az összeesküvés-elméletek terjedésének.

Kapcsolódó cikkek
...
Hírek

Szvetlana Alekszijevics: Az összeesküvés-elmélet a kedvenc műfajunk

Amikor az ember valamit nem tud megérteni, a tudatalattija, a képzelőereje, a genetikai emlékezete lép működésbe – nyilatkozta a Nobel-díjas Szvetlana Alekszijevics.

...
Nagy

„Itt nincs történelmi igazságtétel” - Anna Politkovszkaja: Orosz napló

A 2010-es évek szerte a világon a demokratikus berendezkedések, ezzel együtt a szabad sajtó gyengüléséről, illetve a mindent elárasztó propagandáról is szóltak. Magyarországon különösen. Többek között erről beszélgettünk az orosz újságírót, Anna Politkovszkaját alakító Fullajtár Andrea színésznővel és az Orosz napló szerkesztőjével, Filippov Gábor politológussal. A darabot február végén mutatták be a Katonában, a pandémia miatti szünet után pedig jövő héttől ismét színre kerül.

...
Nagy

Salman Rushdie: Olyan korban élünk, amelyben az igazság támadás alatt áll

Salman Rushdie-val a világvégéről, a bevándorlás pozitív hatásairól és a történelem váratlan fordulatairól beszélgettünk Skype-on, de azt is elárulta, milyen, amikor egy könyv bizonyos elemei valósággá válnak. Interjú.

Olvass!
...
Beleolvasó

Törőcsik Mari jelenlétének olyan ereje volt, amitől mindenki rá figyelt

Életének 86. évében meghalt Törőcsik Mari, aki az ország egyik legkedveltebb színésze volt. Emlékére Bérczes László beszélgetőkönyvéből ajánlunk részletet. 

...
Beleolvasó

Az osztálytalálkozónál hazugabb műfaj nem létezik

A megindító történetektől az abszurd írásokon át a már-már gonosz tréfákig vezet az út Rényi Ádám felnőtt mesekönyvében.

...
Beleolvasó

A kutya és az ember kapcsolata egyszerre különleges és ősi

Van valami igazi, valami ősi, bölcs és gyönyörű az állat és az ember kapcsolatában - állítja Tor Age Bringsvaerd Vau című könyvében, amely a kutyát övező mítoszokra, mesékre és különös hagyományokra koncentrál - mutatunk egy részt belőle!

...
Beleolvasó

Ilyen volt Magyarország 2008-ban

Mesterházi Mónika új versekötete, a Nem félek a rendszerváltás után újabb rendszerbe zökkenő magyar viszonyokról mesél. Olvass bele!

...
Beleolvasó

Egy nyakék még a 19. században is fel tudta forgatni az ember életét

Rose Tremain új könyvében egy fiatal nő változtatni akar az életén, és ki akar törni a kisvárosi közegből, mert azt gondolja, többre és másra hivatott. Olvassatok bele A kegyelem szigetei című regénybe!

...
Beleolvasó

Boccaccio klasszikusa ihlette a modern Dekameron-projektet

Margaret Atwood, Mona Awad, Tommy Orange, Edwidge Danticat vagy David Mitchell - csak néhány név azok közül, akik igent mondtak a New York Times felkérésére, és vállalták, hogy történeteket írnak a koroanvírus-járvány idején. Ez lett a Dekameron-projekt - mutatunk belőle egy részletet!

Polc

Egy könyv azokról, akik a náci Németországban "úsztak az árral"

...

Jü Hua regénye megmutatja, milyen volt az élet fél évszázada Kínában

...

Lydia Davis a hétköznapi sodródásban is meglátja a rendet

...

A rinocérosz szédítően idegen, viszont szórakoztató

...
A hét könyve
Kritika
Az undor kitörölhetetlenül ott van férfi és nő kapcsolatában
...
Nagy

Tizenegyes - Mit olvas az író? Halász Rita

Tizenegy kérdés az olvasásról. Ezúttal Halász Rita (Mély levegő) válaszolt.

Még több olvasnivaló
...
Kritika

James Patterson és J.D. Barker első közös krimijükben rögtön bevágják az olvasót a mélyvízbe

A madártollas gyilkosságokban a nyomok minduntalan egyfelé mutatnak, és a mocskos kis titkok szép lassan mind napvilágra kerülnek.

...
Nagy

Királynak lenni sosem volt életbiztosítás

Király! – A magyar uralkodók véresen komoly históriája címmel írt könyvet a magyar királyokról Benedek Szabolcs. Interjúnkban szóba került az uralkodással járó kockázat, a nők szerepe és a Trónok harca, és kiderült az is, vajon melyik királyunkat mellőzi az utókor emlékezete.

...
Nagy

A pandémia alatt csak a pandémiáról lehet írni?

Milyen lesz az életünk, ha egyszer vége lesz a pandémiának? Mennyire lesz hangsúlyos a vírus és a karantén témája az irodalomban később? Ezeket a kérdéseket járták körbe a Dekameron-projekt című novelláskötet bemutatóján. 

...
Kritika

Jü Hua regénye megmutatja, milyen volt az élet fél évszázada Kínában

Kína egyik legismertebb kortárs írójának könyve egy kínai parasztember tragédiákkal teli életének bemutatása. Az Élni az elmúlt idő, a vissza nem térő ifjúság, az elherdált lehetőségek, az elveszített családtagok, a keserves tapasztalatok derűs, belenyugvó, mégis torokszorító összegzése.

...
Nagy

Simon Stålenhag: A technológia a túlélés eszköze lehet, de meg is ölhet minket

Kérdeztük a műveiben fellelhető gyerekkori emlékekről, arról, hogy lehet valami egyszerre retro és futurisztikus, hogyan kapcsolódik könyve az E.T-hez és azt is megtudhatjuk, szerinte mi kell ahhoz, hogy megbirkózzunk a klímaváltozással. Interjú.

...
Nagy

Sorsválasztás az irodalomban – Könyves válaszok Popper gondolataira

Az életünk determináltságát, az irányításban nekünk jutó részt vizsgálta Popper Péter Hogyan választunk magunknak sorsot? című könyve, a témában ugyanakkor rengeteg szépirodalmi mű is íródott, ezek közül mutatunk meg most párat!