Ebben a regényben nem a tettes kiléte a kérdés, hanem a tett miértje. Folyik ugyan nyomozás, de leginkább a lelkekben és a múltban. Hogyan történhet meg, hogy két ember élete, akik boldoggá tehették volna egymást, vakvágányra fut? Georges Simenon ismét bizonyítja, hogy egy lélektani regény is lehet éppen olyan izgalmas, mint a legfordulatosabb detektívtörténet.
Georges Simenon: A mérgezés
Fordította Ertl István
1.
Megesik, hogy egy alig észrevehető legyecske jobban fölborzolja a pocsolya tükrét, mintha jókora kavics hullana beléje. Így történt ezen a vasárnapon a Châtaigneraie-birtokon is. Más vasárnapok is emlékezetesek maradtak a Donge család számára, például az a viharos vasárnap, amikor a bükkfa „három perccel azután dőlt ki, hogy mama arra járt”, vagy az a veszekedős vasárnap, amelyik után a két házaspár hónapokig nem beszélt egymással.
Ez a bizonyos vasárnap azonban, amelyet a nagy dráma vasárnapjának is nevezhetnénk, olyan békében és csöndesen csordogált, mint csermely a sík mezőn.
François hat óra körül ébredt, ahogy már vidéken szokott. A felesége nem is hallotta, hogy lábujjhegyen kioson a szobából, vagy ha netán hallotta, mégsem rebbent meg a szemhéja.
Augusztus 20-a volt. A nap már fölkelt, az ég olyan halványan kéklett, akár egy akvarellen, és illatozott a harmatos fű. A fürdőszobában François éppen csak gyorsan megfésülködött, majd pizsamában és szandálban lement a konyhába, ahol Clo, az ágyából szintén csak az imént kikelt szakácsnő fortyogó vizet öntött lassan a kávéfőzőbe.
– Már megint föl akartak falni a szúnyogok! – mutatta a vörös csillagforma csípéseket sápatag combján.
A férfi megitta a kávéját, és kiment a kertbe.
Tíz órakor még mindig ott volt. Hogy mit csinált időközben? Semmi emlékezeteset. Megállapította, hogy a kiskertben némelyik paradicsomkarót ki kell majd egyenesíteni. Holnap szól róla Papau-nak, a kertésznek. Azt is a lelkére fogja kötni, hogy az öntözőcsövet ne hagyja összevissza tekeregni az ösvényeken. A zöldbabot meg sokkal hamarabb, zsengébben kellene leszedni.
Az emeleten fölhúzták az egyik redőnyt. Az ablakban feltűnt egy gyerekfej. François odaintett a fiának, aki visszaintegetett neki. Fehér köntöst viselt. A dús, kócos hajzattól a fiú arca soványabbnak, áttetszőbbnek tűnt, a szeme karikásabbnak. Hosszú, ferde orra az apjáéra hasonlított, François le sem tagadhatta volna. A fiú minden másban az anyjára ütött, éppolyan törékenynek látszott ő is, mint a finom porcelán. Hisz porcelánkék volt még a szeme színe is!
Marthe, a szobalány öltöztetni készült a gyereket. A szobák világosak voltak, az egész ház vidám. Épp ilyennek képzelik a városlakók az ideális vidéki hajlékot. A mostani épületen semmi sem árulkodott arról, hogy egykor parasztház volt, pedig az szolgált az új ház alapjául. Szépen nyírott gyep. Enyhe lejtők. Tavasszal szemet gyönyörködtető gyümölcsös. Kiserdő, élénken csörgedező patak.
Harangoztak. Az almafák fölött idáig látszott Ornaie szögletes templomtornya. A sövényen túl köves út haladt, és François hallotta a misére igyekvő szomszédok lépéseit. Még a testesebb asszonyok zihálása is behallatszott. Mivel látni nem lehetett őket, furcsa volt hallani, ahogy a kapaszkodó előtt még hangosan kotkodácsolnak, aztán pár méter múltán megritkulnak a szavaik, egy egy mondatuk félbe is szakad, és csak akkor folytatják a beszélgetést, amikor már fölértek a kaptató tetejére.
François előhozta a gyephengert a hangárból, elegyengette a teniszpályát, majd kifeszítette a hálót is.
Kilenc óra lehetett, amikor feltűnt a fia, kezében pecabottal.
– Tedd föl a csalit, jó?
Jacques nyolcéves volt, ösztövér és nyakigláb, ajka lányosan telt.
– Anyád fölkelt már?
– Nem tudom.
Azzal a kölyök elindult lefelé a patakpartra. Eddig még soha sem fogott semmit. A véletlen szeszélye folytán aztán épp ezen a vasárnapon akadt a horgára egy halacska. Hozzányúlni nem mert, jóformán megijedt tőle, zihálva szólt:
– Papa! Egy hal… Gyere gyorsan…!
François Donge végül – továbbra is pizsamában, vizes szandálban – a melegház felé indult, amikor az ösvény túlsó végén feltűnt a szakácsnő.
– Mi az, Clo?
– Az úr megfeledkezett a gombáról… Anélkül nincsen csirkemell jóasszony módra, és a faluban nem kapni gombát…
Ugyanez ment minden vasárnap! François szombaton bevásárolt a piacon, telepakolta az autót mindenfélével, amit kértek tőle. Mindenki átadta neki a listáját, a szakácsnő például plajbásszal körmölte a sajátját egy tépett cetlire.
– Biztos benne, hogy kért gombát?
– Biztos, fölírtam a többihez…
– Nem maradt az autóban?
Annyi baj legyen! Felöltözött, és fülelt egy darabig a hálószoba ajtajánál. Ha a felesége föl is ébredt netán, odabentről egyetlen nesz sem szűrődött ki.
François Donge nem nőtt nagyra. Sovány volt, de kemény és inas; arcvonásai finomak, orra jellemzően hosszú és ferde, pillantása kissé ravaszkás.
– Ne nézz rám úgy, mint aki csúfot űz a világból! – szokta mondani neki a felesége, Bébé Donge.
Bébé! Még hogy Bébé! Tíz év házasság alatt sem sikerült megszoknia a neje nevét, holott mindig is így hívta az egész családja, a barátai, mindenki!
Kihozta az autót a garázsból, kiszállt, hogy felhúzza, majd visszaeressze a fehér sorompót. Csak tizenöt kilométer a város. Sokan bicikliztek az úton. Ez legjobban a bel-airi lejtőn tűnt föl, mert ott mindenki kénytelen volt leszállva tolni a kerékpárját. Az erdőszélen sokan már piknikezni készültek. François-nak volt vadászengedélye, és eszébe jutott, hogy az idény kezdetén megint üvegcserepekbe fognak botlani mindenfelé.
A híd. A nyílegyenes Pont-Neuf utcát kettészelte a napfény, kilométeresnél is hosszabb járdáján csak négy-öt gyalogos lézengett. A boltok redőnyeit leeresztették. A cégérek és a táblák most jobban szemet szúrtak, mint máskor: a trafik nagy vörös pipája, az órásnál a hatalmas karóra, a végrehajtó címtáblája. A végrehajtóé, aki éppen az autóját igyekezett beindítani.
A városközpont vegyesboltjára napellenző vászontető vetett ár nyékot. Mézeskalácsillat érződött. A boltos nyersvászon köpenyt viselt. Hamarosan ő is bezsúfolja a családját az autójába, amellyel hétköznap a rendeléseket viszi házhoz.
– Egy tasak bonbont is legyen szíves a fiamnak!
– Hogy van Jacques úrfi? Biztos jót tesz neki a vidéki levegő! Hát Donge-né asszony? Nem unatkozik ott kint egymagában?
Az édességet azután majd elfelejti odaadni a fiának, és csak jóval később, vagy három hét elteltével kerül elő a ragacsos tasak a zakója zsebéből, amikor ismét fölveszi a ruhadarabot.
Három héttel később! Gyakran mondunk ilyeneket: „Három hét múlva…” vagy „Három héttel ezelőtt…”, és bele sem gondolunk, mennyi minden beleférhet három hétbe, sőt akár néhány órába is. Ki gondolta volna például, hogy három hét múlva Bébé Donge börtönben lesz…? Ez a finom, vonzó, filigrán asszony… Őróla még beszélni sem úgy beszéltek, mint másokról, ahogy például Jeanne-ról, a nővéréről szoktak.
Ha valaki fölemlítette: „Összefutottam Jeanne-nal a szabónál…”, annak ez a lehető legtermészetesebben jött ki a száján. Milyen hétköznapi: összefutott Jeanne Donge-zsal, ezzel az apró, tevékeny, kerekded, örökmozgó asszonnyal, Félix Donge nejével. A két nővér ugyanis a Donge fivérekhez ment hozzá.
„Tegnap láttam Jeanne-t…” Ez nem volt esemény. Bezzeg, ha valaki azzal állt elő: „A Châtaigneraie-ben jártam, és láttam Bébé Donge-ot…”, akkor úgy érezte, rögtön hozzá kell fűznie azt is: „Micsoda elragadó asszony!” Vagy éppen: „Csábítóbb, mint valaha!” Esetleg ezt: „Annak a nőnek egyedülálló az öltözködési stílusa.”
Bébé Donge! Kész pasztellfestmény! Légies, anyagtalan lény, mintha egy verseskötet oldalairól lépett volna elő.
Bébé Donge börtönben!
François visszaült a kocsijába, aztán kis híján megállt, hogy a Café du Centre-ban megigyon egy aperitifet, de végül úgy dön tött, mégsem teszi, nehogy a gomba későn érkezzen.
A lejtőn megelőzte a testvére autóját. Félix vezetett. Mellette ült kettőjük impozáns anyósa, Madame d’Onneville (elhunyt férje a házasságkötésük előtt még köznépi módon Donneville-nak írta a nevét), szokása szerint lenge fátylakban.
Hátul Jeanne foglalt helyet a két gyerekével. Tízéves fia, Bertrand az autóból kihajolva integetett a nagybátyjának.
A két kocsi egymás nyomában ért a Châtaigneraie kapuja elé. Madame d’Onneville meg is jegyezte:
– Ugyan, mire volt jó, hogy megelőzött…? – Azután minden átmenet nélkül fölpillantott a kitárt ablakokra. – Bébé vajon fölkelt már?
Bébé Donge-ra azonban még jó fél órát kellett várakozniuk. Szokása szerint két órát töltött szépítkezéssel.
– Szervusz, mama! Szervusz, Jeanne! Szervusz, Félix! Megint elfelejtettél valamit, François?
– A gombát…
– Remélem, már kész az ebéd… Marthe! A teraszon terített? Jacques hová lett? Marthe! Hol van Jacques?
– Nem láttam, asszonyom.
– Alighanem lent maradt a pataknál – szólt közbe François. – Ma reggel egy hal akadt a horgára, egészen odavolt tőle… – Csuromvizes lesz a lába, aztán majd két hétig nyomja az ágyat!
– De már jön is Jacques úrfi! Madame, terítve van…
Meleg volt. Kissé ragacsosan sütött a nap, a fűben már rázendítettek a szöcskék.
Miről esett szó az asztalnál? Jalibert doktorról biztosan, aki új klinikát építtet. Persze Madame d’Onneville hozta szóba az orvost, és nem állta meg, hogy ne tekintsen előbb Bébé Donge-ra, majd François-ra.
Már-már kiszaladt a száján: „Szóval nem is sejted, hogy a férjed meg a doktor kikapós neje… A városban mindenki tudja. Egyesek szerint még maga Jalibert is, de szemet huny…”
Annyi bizonyos, hogy Bébé Donge-nak arcizma sem rándult a névre. Választékosan evett, eltartotta a kisujját. A keze: valóságos műalkotás. Odafigyelt a többiekre egyáltalán? Vagy valami más járt az eszében? Az egész étkezés alatt csak ennyit mondott:
– Egyél rendesen, Jacques!
Két fivér és két nővér, a sors úgy hozta, hogy két házaspárt alkottak. A férfiakat a városban többnyire csak „a Donge testvérekként” emlegették, bármelyiket is látta, bármelyikükkel is tárgyalt valaki. François és Félix úgy hasonlított egymásra, mintha ikrek lennének, pedig három év választotta el őket. Bátyjához hasonlóan Félixnek is a Donge-ok híres orra jutott. Magasságra és termetre is megegyeztek. Nyugodtan fölvehették egymás zakóját, és egyformán is öltözködtek, szinte mindig a szürke árnyalataiból választottak.
Egy szót sem kellett szólniuk egymáshoz: érződött, hogy az egész hetet együtt töltik, egyazon ügyön dolgoznak, ugyanazokban a műhelyekben és irodákban fordulnak meg, ugyanazon emberekkel találkoznak, és a gondjaik is azonosak.
Félixet talán kevésbé faragták kemény fából, mint François-t. Minden kis apróság arról árulkodott, hogy kettőjük közül François a főnök.
Viszont Félix vette el az örökmozgó Jeanne-t, aki két fogás között máris rágyújtott, hiába nézett rá szemrehányóan az anyja. – Szép kis példát mutatsz te a gyerekeidnek!
– Gondolod, Bertrand nem dohányzik titokban? Tegnapelőtt rajtakaptam, hogy a táskámból cseni a cigarettát… – Ha kértem volna, akkor biztos nem adsz!
– Hallod te ezt?
Madame d’Onneville erre csak sóhajtani tudott. Őt semmi nem kötötte a Donge fivérekhez. Élete legnagyobb részét Konstantinápolyban élte le, ahol a férje a kikötő vezetője volt. Ott kifinomult emberek, diplomaták és vendégeskedő személyiségek társaságában töltötte az idejét. Még a vasárnapi családi ebédre is úgy öltözött, mint aki valamelyik nagykövethez hivatalos.
– Marthe! A kávét és a likőröket a kertben szolgálja fel! – Teniszezünk? – kérdezte Bertrand. – Te játszol, Jacques? – Előbb hadd ülepedjen le az ebéd… Sétáljatok egyet! Úgyis túl meleg van még.
Fonott karosszékek a nagy narancsszín napernyő alatt. A sétányon szinte izzott a nagy szemű vörös salak. Jeanne nyugágyat választott magának, kényelmesen elnyújtózott, majd újabb cigarettára gyújtott, és füstkarikákat eregetett a lilába játszó égre.
– Félix, nekem kökénylikőrt, légy szíves…
Az ő számára a birtokon töltött vasárnapoknak kökényillatuk volt, két-három pohárka likőrt is megivott ebéd után. Bébé Donge kitöltögette a kávét, és mindenkinek odanyújtott egy csészével.
– Mama, kérsz bele cukrot? Te, François? Kettőt? Félix, konyakot?
Lehetett volna ez is éppolyan vasárnap, mint bármelyik másik. Lágy délutáni óra. Légyzümmögés. Lustán kiejtett mondatok. Madame d’Onneville a befektetéseiről beszélne.
– Hol vannak a gyerekek? Marthe, menjen csak, nézze meg, mit csinálnak a gyerekek!
A két fivér hamarosan a teniszpálya felé indul, és késő délutánig hallatszik a teniszlabdák pattogása. Néha egy-egy fej tűnik fel a sövény fölött: kerékpáros kirándulók – a gyalogosokat nem látni, azoknak csak a hangjuk szűrődik át.
Csakhogy aztán mégsem így esett. Még egy óra sem telt el a kávé óta, amikor François fölállt, és a ház felé indult. – Hová mész? – kérdezte Bébé Donge, oda sem fordulva.
– Mindjárt jövök…
Távolodóban a férfi egyre szaporázta a lépteit. Ajtók csapódtak, zajok hallatszottak a fürdőszobából.
– Megfájdult a gyomra? – érdeklődött Madame d’Onneville.
– Nem tudom… Általában kiváló az emésztése.
– Az előbb mintha egy kicsit sápadtnak tűnt volna.
– Pedig nem ettünk semmi olyat, ami megfeküdné az ember gyomrát…
Elszaladtak mellettük a gyerekek. Néhány perc csöndben telt el, majd hirtelen François hangját hallották. A házból kiáltott, de látni nem látták.
– Félix!
Olyan különösen csengett a hangja, hogy öccse tüstént fölpattant, és futásnak eredt.
Madame d’Onneville föltekintett a nyitott ablakokra.
– Vajon mi baja lehet?
– Ugyan mi baja lenne? – mormogta a nyugágyban heverésző Jeanne, és elmélyülten szemlélte az ég liláskékjében szétoszló cigarettafüstöt.
– Mintha valaki telefonálna…
Most jól hallották a zajokat a házból. Csakugyan, valaki a telefont kurblizta.
– Halló, kisasszony, jól tudom, hogy már bezárt, de nagyon sürgős a hívás… Az 1-es számot kérném Ornaie-ból… Igen, doktor Pinaud száma… Tehát horgászni ment? Azért csak hívja fel, legyen szíves… Halló! Ott Pinaud doktor lakása? Itt a Châtaigneraie. Azt mondja, már hazaért? Akkor jöjjön a lehető leggyorsabban hozzánk… Nem számít! Igen, nagyon sürgős… Nem, hölgyem, nem baj… Jöjjön csak úgy, ahogy van…
A három nő egymásra tekintett.
– Nem nézed meg, mi zajlik odabent? – fordult Madame d’Onneville Bébé Donge-hoz.
Az felállt, és a ház felé indult. Csak néhány percig maradt távol, és amikor visszatért, a szokásos nyugalmat sugározta. – Mindketten bezárkóztak a fürdőbe. Engem nem akartak beengedni. Félix szerint nincs semmi komoly baj.
– No de mi lelte?
– Nem tudom…
Az orvos megérkezett a kerékpárján, a barna vászonzakóját viselte, amelyikben horgászni szokott. Minél közelebb ért a vörös sétányon, annál jobban látszott rajta a meglepetés, hogy a három asszony ilyen nyugodtan üldögél a napernyő alatt.
– Baleset történt?
– Nem tudom, doktor úr. A férjem a fürdőben van. Várjon, odavezetem.
A fürdőszoba ajtaja kinyílt, és a doktort be is engedték, de Bébé Donge orra előtt ismét becsukták, úgyhogy odakint kellett várakoznia. Madame d’Onneville közben a türelmét veszítve föltápászkodott, és föl-le járkált a tűző napon.
– Nem tudom, mi lelte őket, hogy nekünk semmit sem mondanak… És Bébé? Mit csinál Bébé? Ő sem jön vissza!
– Nyugodj meg, mama, nehogy megint elszédülj! Semmi értelme itt járkálnod föl-alá!
A fürdőszoba ajtaja még egyszer kinyílt. Az ingujjra vetkőzött orvos sietősen ráparancsolt a félhomályban ácsorgó Bébére: – Hozasson föl forralt vizet, amennyit csak lehet!
Az asszony lement a konyhába. Világoszöld muszlinruhát viselt, haja halványszőke volt.
– Clo! Forralt vizet kell fölvinni a fürdőbe!
– Láttam, hogy megjött az orvos… Az úr beteg?
– Nem tudom, Clo… Vigye csak azt a forralt vizet!
– Sokat?
– Az orvos azt mondta, amennyit csak lehet.
Amikor a szakácsnő fölvitte a két kanna vizet, előtte is csak résnyire nyitották az ajtót, őt sem engedték be a fürdőszobába. Mégis meglátta, hogy a padlón egy test hever, pontosabban csak egy lábszárat és egy lábfejet pillantott meg, de ez még annál is mélyebb hatást gyakorolt rá, mintha holttest került volna a szeme elé.
Három óra volt. A gyerekek még nem tudtak semmit, mind benyomultak a teniszpályára. Jacques éppen odaszólt az unokahúgának:
– Te nem játszhatsz, túl kicsi vagy.
Tudniillik Jeannie még csak hatéves volt. Most nyilván elsírja magát, aztán panaszra megy az anyjához, aki szokás szerint ezt feleli neki:
– Találj ki valamit, kislányom, én nem tudok ezen segíteni!
Madame d’Onneville közben továbbra is állva fürkészte az emeleti ablakokat.
– Nem adnád ide a cigarettámat, mama?
Madame d’Onneville máskor biztosan fölháborodott volna, hogy a nyugágyban heverésző lánya tőle kéri, amit az asztalon hagyott. Most azonban észre sem vette, és máris nyújtotta neki a cigarettatartót. Bébét nézte közben, aki ekkor jelent meg a tornácon, és megszokott járásával közeledett.
– No, mi van?
– Nem tudom… Most már mind a hárman bezárkóztak.
– Te nem furcsállod ezt?
Bébé Donge-ot csak ekkor hagyta el egy pillanatra a türelme. – Mit mondjak erre, mama? Én sem tudok többet, mint te.
Jeanne ebben a percben fészkelődni kezdett a karosszékben, hátha meglátja a húgát. Meglepő volt, hogy így fölemeli a hangját. Bébé azonban mégsem került nővére látómezejébe, aki nem erőlködött tovább. Előtte, a zöld gyepen gólyaorr vöröslött. Egy darázs zümmögött. Madame d’Onneville hosszan, aggodalmasan felsóhajtott.
Miért csukják be odafönt a férfiak a fürdőszoba ablakait? Mi közben az ablakok bezárultak – Félix csukta be őket –, mintha François hangját hallották volna:
– Azt semmiképpen sem akarom, doktor úr, hogy… Vecsernyére szóltak a harangok.
2.
Most már biztos volt benne, hogy nem téved. Először csak amolyan megérzésféle motoszkált benne, ami különös módon már már kézzelfoghatóbbnak tűnt egy bizonyítéknál. Pedig amikor történt, föl sem figyelt rá! Félig lehunyt szemmel, az ebédtől és a napsütéstől elnehezült testtel üldögélt tovább a fonott karosszékben!
Meglepően tiszta volt az emlékkép, mintha csak megérezte volna, milyen jelentősége lesz még ennek a percnek a jövőben, és lefényképezte volna a jelenetet.
Minden ellenfényben látszott. A kerti székben François kissé alacsonyabban ült, és a sétány vörös salakján elterülő napfény meleg árnyalatokat kölcsönzött mindennek, ami a szeme elé tárult.
Anyósa tőle balra pihent: elég közelről, félprofilból láthatta volna, ha ránéz, de retináján csak fátyolszerű sáljának lila foltja maradt meg. Kicsit odébb a fehér ruhás Jeanne hevert a nyugágyon.
Az asztal François-val szemben állt, rajta rojtos terítő, felette narancsszín napernyő. Marthe éppen letette rá a kávéskannát és a csészéket, és indult vissza a ház felé. Léptei megcsikordultak a salak szemcséin.
Bébé eközben az asztalnál állt. François őt nézte: sokan találták keménynek az apró, ravaszkás szempár pillantását. Vajon azért, mert csak olyannak hajlandó látni a valóságot, amilyen?
Még a nevetséges Bébé becenévre hallgató feleségét is! Most éppen hátulról látta őt. Kávét öntött a csészékbe, már amennyire a férfi megítélhette a karja állásából, hiszen a Bébé előtt levő tárgyakra nem volt rálátása. Az asszony ebben a pillanatban tagadhatatlanul kecses jelenség volt: lenge, fesztelen tartású; vonalait jól kiemelte a Párizsból hozatott halványzöld ruha.
François most éppen a ruha miatt figyelte a feleségét; észrevette ugyanis, hogy az anyaga meglehetősen átlátszik. Az ellenfényben világosan ki lehetett venni a lábszár és a comb körvonalait, s még azt is, hogy meddig tart a fehérnemű.
Bébé lábáról François-nak eszébe jutott az a különlegesen áttetsző selyemharisnya, amelyhez a felesége még itt, vidéken is ragaszkodott. Ez az asszony, akinek már hónapok óta nem volt alkalma levetkőzni férfi előtt, finomabb fehérneműt hord, mint a könnyűvérű nőcskék!
Ez jutott eszébe elsőként, ilyen egyszerűen: gyakorlatias emberként pusztán megállapított egy tényt, amely nem háborította fel, és nem szomorította el. Nem olyan férfi volt ő, aki sajnálná a pénzt.
Második gondolata az elsőből következett: ruhátlanul látta maga előtt az asszonyt, és eszébe jutott, hogy bár kecses és arcra szép, teste mindazonáltal nélkülözi a lendületet, kevéssé üdítő, sápadt bőre pedig kicsit sem vonzó.
– Mama, kérsz bele cukrot?
Vagyis nem így volt: már korábban is kiejtett egy mondatot, amely csak most merült fel François emlékei közül, pedig hamarabb föl kellett volna figyelnie rá.
Jeanne odaliszk módjára heverészett, rágyújtott, majd így szólt: – Félix, nekem kökénylikőrt, légy szíves…
Félix kívül esett bátyja látókörén. Nyilván valahol őmögötte állt. Várhatták volna, hogy erre a kérésre közelebb lép az asztal hoz, de Bébé fürgén közbeszólt:
– Ne fáraszd magad, Félix, majd én!
Vajon miért? Hisz jobban szerette, ha őt szolgálják ki. Azért, hogy senki ne láthassa, mit művel az asztalnál! Az asztal az egymás mellé helyezett karosszékek sorának egyik végén állt, így Bébével szemközt nem tartózkodott senki.
Némi idő elteltével kérdezte meg:
– Mama, kérsz bele cukrot?
François-nak erre arcizma sem rándult, még a szemöldökét sem vonta össze. Ennél sokkal apróbb, alig észrevehető volt a reakciója. Szembogara picikét elfordult, épp csak annyira, hogy Madame d’Onneville-ra sandíthasson. Még most is maga előtt látta, hogy anyósának kissé elnyílik a szája, mint amikor az ember meg akar jegyezni valamit, de aztán úgy dönt, mégsem érdemes. Ha meg szólalt volna, bizonyára valami ilyesmit mond: „Huszonhét éve vagy a lányom, és még mindig nem tudod, hány cukorral iszom a kávét?”
Nem mondta. Nem számít, akár mondhatta volna is. Bébé valószínűleg először a feketét öntötte az öt csészébe. A birtokon csak olyan kockacukrot fogyasztottak, amelyik egyenként papirosba volt csomagolva.
Hát ezért érezte úgy Bébé, hogy beszélnie kell, ki kell töltenie a csöndet, elterelni a figyelmet, miközben bűvész módjára megtesz egy bizonyos mozdulatot.
Vajon remegtek közben kissé az ujjai? Elszorult a torka?
François végig csak hátulról látta őt, így nem tudhatta, de az biztos, hogy az asszony sokak által csodált kacsójában egy kis papirost szorongatott, és abban fehér por volt.
– Mama, kérsz bele cukrot? És te, François? Kettőt?
Persze nagyon is jól tudta, hány cukorral issza a kávéját a férje! Ám mivel minden jelenlevőnek háttal állt, így bizonyosodhatott meg róla, hogy mindenki a helyén van, mivel hallhatta a hangjukat, miközben lefejtette a két kockacukor csomagolását, a harmadik papirosból pedig időközben hagyta kiperegni a fehér port.
Hiszen azután nem is kérdezett semmit se a nővérétől, se Félixtől. Bizonyíték volt ez is, ahogy jobban belegondolva még száz másikat lehetett volna találni: például azt, hogy elfelejtette kitölteni Jeanne-nak a kökénylikőrt, pedig az előbb még rászólt sógorára, hogy azt hagyja csak őrá.
Nos, ha az eseményekkel egy időben François nem is gondolta át mindezt ilyen pontosan, és nem is volt tudatában a jelentőségének, azt azért érezte, hogy valami nincs rendjén, valami kétértelmű, sőt fenyegető zajlik.
Hogy miért nem cselekedett egyből? Nyilván, mert ez már csak így szokott lenni az ilyesfajta figyelmeztetésekkel. Még akkor sem szólt, amikor a kávéját felhajtva keserűnek találta az ízét. Illetve kis híján szólt. Hogy miért nem tette mégis? Azért, mert megszokta, hogy ne ossza meg másokkal a gondolatait. És mert az öccsén, Félixen kívül nem volt a közelében senki, akivel akár a legkisebb közösséget is érezte volna. Gyakorlatias, szerény képzelőtehetséggel megáldott emberként François nem ringatta magát ábrándokba. A birtokon sem érezte magát otthonosabban, mint bármelyik szállodai szobában – nem is csoda, hiszen itt minden olyan idegen volt tőle, a fia orrán kívül. Sőt, egy idő óta még a kölyök is mintha tartott volna tőle! Amikor Bébé végül visszaült a helyére, bizonyára megkönnyebbült, hogy a férfi szó nélkül kiitta a kávéját.
Senkiben föl nem merült volna a mérgezés gondolata. E családi körben eltöltött vasárnap délután pazar ürességét és végeérhetetlen hallgatásait mindenki kedve szerint ütötte el a foteljába süppedve. Amikor valaki végre szóra nyitotta a száját, az olyan volt, mint amikor eseménytelen útról tér meg egy utazó. François nem pilledt el, de kissé zavaros lett a feje, rosszullét kerülgette. Hökkenten figyelte, hogyan tör utat magának testében az émely.
„Gyomorrontás – gondolta először. – A kávé lesz az. Még a végén be kell mennem hányni…”
Ez a kilátás rossz kedvre hangolta. Máris fagyos érintést érzett a tarkóján, és a halántéka is lüktetni kezdett.
Soha életében nem volt még beteg. Lehet, hogy reggel túl soká maradt a napon, amikor a teniszpályát egyengette? Egyre rosszabbul volt. Mindene nyirkos lett. Életében először érezte világosan, hol húzódik gerincoszlopában a velő. Nem szerette, ha mások zavarják, így ő sem szívesen zavart másokat. Szótlanul feltápászkodott, és attól tartott csupán, hogy egyedül nem fog boldogulni. Már amikor átvergődött a szemét minden eddiginél jobban bántó, napverte vörös térségen, az járt az eszében: „Ez nem lehet igaz!”
Ezek az arzénmérgezés tünetei. Ismeri őket, hiszen vegyész. Ha pedig így áll a dolog…
Az ebédlőben majdnem feldöntötte Marthe-ot, aki épp a tányérokat rakodta a tálalószekrénybe. Egy szót sem szólt az asszonyhoz, de látta rajta a meglepetést, hogy így átviharzott a helyiségen. Gyorsan kellett cselekednie. A fürdőszobában még éppen sikerült letépnie az ingnyakát és a zakóját, aztán már nyomta is le az ujját a torkán.
Hányt egy kicsit, és égő érzés fogta el. Leokádta a csempét, de már nem számított ez sem. Megrémült a tagjait bénító hidegségen. Kikiáltott az ablakon:
– Félix!
Félt, hogy meghal. Szenvedett. Tudta, hogy még szörnyű erőfeszítések várnak rá, mégis csak egyvalamire tudott gondolni: „Tehát mégiscsak rászánta magát…”
Bébé sohasem fenyegette azzal, hogy megöli. Ő sem gondolta sosem, hogy egy napon majd megmérgezi a felesége. Mégsem érzett különösebb meglepetést. Még csak föl sem háborodott. Az igazság az, hogy nem haragudott az asszonyra.
– Mi van veled?
– Hívd előbb az orvost! Most azonnal…
Szegény Félix inkább maga szenvedett volna, mintsem a bátyját így lássa.
– Már elindult? Jó! Hozzál fel tejet a jégszekrényből! A szolgálóknak ne szólj semmit!
Még arra is futotta az idejéből, hogy elégedettséget érezzen önmagával szemben. Hiszen mindenre gondolt, tökéletes hidegvérrel járt el, megtett minden szükségeset. Eközben a három asszony meg nyugodtan pihent odakint, a narancsszín napernyő alatt!
Mi járhat Bébé fejében, amikor föltekint a nyitott ablakra? Erről van tehát szó… Már évek óta… És senki nem fogott gyanút, még ő maga sem! Ő is tévedésben élt, mint mindenki más – illetve nem vett észre semmit…
De nem, nem így van! Hiszen az imént, a kockacukor kapcsán is mintha előre megérzett volna valamit… Csak éppen nem akarta felfogni…
Nem vesztette el az eszméletét, de minden összezavarodott a fejében: az orvos, a rémült Félix, a gyomormosás, a fürdőszoba kövének hidege, aztán ahogy ütemesen mozgatták föl-alá a karját, és mintha valaki még a mellkasára is ráült volna.
Az orvos Félixhez:
– A testvérét megmérgezték egy nagy adag arzénnal. Kész szerencse, hogy…
– Lehetetlen! Ki tett volna ilyet? – kiáltott fel Félix. – Az egész napot családi körben töltöttük. Senki más nem járt itt…
François-nak tévképzetei lehettek az állapotáról, mert komolyan azt hitte, hogy sikerült gunyoros mosolyt parancsolnia az ajkára. – Mentőt kell hívni! Melyik klinikára vitessem?
François-t görcsök kínozták. Beleiben tüzes láva áramlott, arca grimaszba rándult, mégis megpróbálta kinyögni: „Nem kell klinika!”
Jalibert doktor miatt. Jalibert kórháza még nem készült el. Ha François máshol kezelteti magát, Jalibert neheztelni fog, hogy a kollégái kezére adta magát. A városban sem értenék meg az emberek.
– Inkább a Saint-Jean Kórházba!
Megint az orvos hangja hallatszott, ezé a derék, lelkiismeretes emberé:
– Kötelességem értesíteni az ügyészséget. Vasárnap persze nyilván nem dolgoznak… De ismerem az államügyészt, úgy hogy… Azt hiszem, 18-80 a száma… Donge úr, megkérné nekem a 18-80-ast?
Erre mondta – vagy csak azt hitte, hogy mondja? – François: – Szó sem lehet róla, doktor úr…
Egy család haladt el a sorompón túl. Az apa a nyakában cipelte az egyik gyereket, az anya egy másikat húzott maga után. Út pora, izzadság, szikkadt sonkás szendvics, kulacsból felhígított bor jutott az ember eszébe róluk.
Éppen újból harangoztak, talán a vecsernye végére, amikor feltűnt a vöröskeresztes, oldalt matt üvegű fehér gépkocsi. A sorompó fel volt húzva. Az autó vezetője ügyet sem vetett a három nőre, befordult a ház előtti felhajtóra, és a járműből köpenyes ápoló ugrott ki.
Semmiség – mégis elszorult tőle az ember torka. Egyszeriben házhoz jön, és kézzelfoghatóvá lesz a tragédia, pusztán a gépkocsi formája, színe és ismertetőjele, no meg a kórházi munkaruha miatt.
Madame d’Onneville dús keble megemelkedett. Anyai szigorral tekintett leányára, aki még mindig nem kapcsolt. – Mintha nem is törődnél vele, mi történik körülöttünk…
Az asszony megrémült Bébé mély nyugalma láttán. Akkora szemet meresztett a lányára, mintha most látná először. – François és énközöttem már régóta nincsen semmi…
Ekkor Jeanne tekintett fürkészően a húgára. Az ő pillantása élesebb, áthatóbb volt. Bébé zavarba is jött tőle. Nővére azután a felhajtó felé iramodott.
– Meg kell néznem, mi zajlik ott!
Az ápoló és az orvos kitámogatta a házból a holtsápadt François-t, akinek a feje a vállára csuklott.
– Félix! – Jeanne megragadta a férje karját.
– Hagyjál…
– Mi van vele?
– Tényleg tudni akarod? Mondd, te tényleg tudni akarod?
Félix üvöltött, már-már felzokogott, visszafogta magát, hogy meg ne üsse a feleségét, s közben igyekezett segíteni a másik két férfinak beemelni a bátyját a járműbe.
– Az a szemét húgod megmérgezte…
Soha életében nem ejtett még ki a száján ilyen közönséges szót. Irtózott a durvaság minden formájától.
– Félix! Miket beszélsz? Hallgass ide!
Bébé Donge ötlépésnyire sem állt tőlük. Kiegyenesedett, és szőke – mi tagadás, már szőkített – haján átcsillant a napsugár. Légies jelenség volt zöld ruhájában, ahogy egyik kezét leengedte, míg a másikat apró, puha keblén pihentette. Figyelte a jelenetet.
– Bébé! Hallottad, mit mondott Félix?
– Jeanne! Bébé!
Az anyjuk is hallotta az iméntieket. Ingatag testtömege meg remegett. Még egy perc, és összeomlik – de mégsem, kitartott, ameddig csak bírta, mert érezte, hogy itt senki sem foglalkozna vele.
Félix már beült az autóba.
– Félix! Hadd menjek veled én is!
A férje olyan keményen, olyan gyűlölettel tekintett rá, mintha Bébét látná, vagy mintha őt magát is meg akarta volna mérgezni a neje.
A gépkocsi elindult. A sofőr mellett ülő Pinaud doktor intett, hogy álljon meg egy percre. Kihajolt, és odaszólt Jeanne-nak: – Jobb lenne, ha a húga mellett maradna, amíg…
A többit nem hallották. A sofőr azt hitte, véget ért a mondat, újból gázt adott, és élesen bevette a kanyart.
Mire Jeanne ismét körül tudott nézni, és a szeme fel is fogta a látványt, a kertben minden megváltozott. Madame d’Onneville az egyik karosszékbe hanyatlott, és sírdogálva tapicskolta az arcát csipkés zsebkendőjével.
A gyerekek abbahagyták a teniszezést. Jacques az anyjától pár lépésre torpant meg. Meghallott volna valamit? Vagy azért dermedt meg, mert az imént észrevette a mentőt?
– Mama, mi baja van François bácsinak?
Ezt Bertrand kérdezte, az anyja ruhaszegélyét cibálva. Jeanne addigra leült a fűbe.
– Marthe! – kiáltott Bébé Donge. – Marthe! Hol van már?
– Jövök, madame…
A szobalány a köténye csücskével törölgette a szemét. Aligha tudta, miért, de mivel mentőautót látott távozni a háztól, sejtette, hogy van rá oka.
– Foglalkozzon Jacques-kal… Vigye el sétálni a Négy Fenyőig!
– Nem megyek! – jelentette ki a gyerek.
– Hallotta, Marthe?
– Igenis, madame!
Azzal Bébé Donge a feljáró felé indult. Hihetetlen volt, hogy cseppet sem változtat a viselkedésén.
– Eugénie…
Jeanne sok-sok év óta először szólította így a húgát, akit anyja után Eugénie-nak kereszteltek.
– Mit akarsz?
– Beszélnem kell veled…
– Nekem viszont nincs veled beszélnivalóm.
Bébé Donge lassan fellépkedett a feljáró lépcsőfokain. Lehet, hogy igazából jobban meg volt rendülve, mint ahogy látni engedte? Talán még a lába is megremegett a könnyű zöld ruha alatt? Jeanne utánament. Az ebédlőben talált rá, ahol a nap meleg órái ban le szokták ereszteni a redőnyt.
– Legalább válaszolj!
Bébé fáradtan a nővére felé fordult. Tekintetében máris azoknak a tragikus nyugalma tükröződött, akik tudják, hogy soha senki nem fogja megérteni őket az életben.
– Mit akarsz tudni?
– Hogy igaz-e…?
– Az, hogy meg akartam őt mérgezni?
Olyan egyszerűen ejtette ki a „mérgezni” szót, mint aki nem undorodik, és nem is retten meg tőle.
– Ő mondta neked, igaz?
Szavai mögött Jeanne valami rejtett szándékot érzett, de vajon mit? Ezt később sem sikerült kiderítenie. Bébé szinte nagybetűvel ejtette ki a névmást. Mintha minden férfitól különbözne az illető, akit nem is „férjem”-ként emlegetett, hanem mindig csak úgy, hogy „ő”.
Őrá még azért sem haragudott, mert megvádolta. Meglehet, Jeanne tévedett. Nem is érzett magában különösebb lélekbúvári képességet. Ezt az elégedettséget viszont mégsem tudta hová tenni… Igen, Bébé elégedettnek tűnt, amiért François mérgezési kísérlettel vádolta meg. Egyik lábát már a legalsó lépcsőfokon nyugtatva várta nővére válaszát. Zöld gyíkbőr cipője illett a ruhájához, kissé teltebb volt a színe amannál.
– Ez igaz?
– Miért ne lenne igaz?
Bébé befejezettnek ítélte a beszélgetést, minden sietség nélkül följebb lépdelt a lépcsőn, nőies mozdulattal felfogva félhosszú, bő szoknyáját.
– Bébé!
Nem állt meg.
– Bébé, remélem, hogy nem fogsz…
Amaz már a legfelső fokra ért, az arca félárnyékban. Megállt egy pillanatra, és visszafordult.
– Ne félj, Jeanne! Szegénykém… Ha valaki keresne, a szobámban leszek…
A szoba szaténnal volt bélelve, akár egy luxus-bonbonosdoboz belseje. Bébé önkéntelenül az egész alakos tükörbe tekintett, majd megszokott mozdulattal megigazította a haját, feltárva szőrtelenített hónalját. A zsaluk között szándékosan meghagyott résen egyetlen napsugár hatolt be, és háromszöget rajzolt a kis szekreter lakkozott lapján. Az ágy melletti apró ingaóra négy óra tíz percet mutatott.
Bébé Donge a szekreter elé ült, bágyadt mozdulattal kihúzta a fiókját, és egy kékes színű papírtömböt vett elő. Úgy tűnt, nehéz levél megírása előtt áll. Tollszára végét az állának támasztva, szórakozottan nézte a zsalukat, és hallgatta a napon rajzó legyek zümmögését.
Végre írni kezdett. Szálkás betűi jobbra dőltek, mint egy leányiskola növendékéé:
„1. Minden reggel kapjon A-vitamint! Mihelyt hűvösebbre fordul az idő, fokozatosan növelni kell az adagot.
- Minden harmadnap reggelire kakaó helyett zabkását kell neki adni, de kevesebb cukorral, mint a múltkor (három kocka is elég).
- Ne a szarvasbőr cipőjét vegye fel, az átereszti a vizet! Ne menjen nyirkos fűbe! Erre különösen szeptemberben kell ügyelni. Ködös időben sem szabad kiengedni a házból.
- Ne heverjenek szerteszét újságok a házban, még olyan újságpapír se, amibe ennivalót csomagoltak! Ne sugdolózzon senki a szoba sarkában, se az ajtó mögött! Ne vágjon senki megdöbbent arcot!
- A szobában a bal oldali szekrényben van a…”
Időnként fölemelte a fejét, és hallgatózott. Nem hallotta, hogy bárki is feljött volna utána az emeletre, de egyszerre mégis a nővére hangját hallotta az ajtó mögül:
– Itt vagy?
– Hagyj, most dolgom van…
Jeanne várakozott egy darabig, de csak a tollhegy sercegését hallotta az érdes papíron, így visszament a földszintre. „…12. Ügyelni kell rá, hogy az a cserfes Clo ne menjen be a faluba vásárolni. Mindent telefonon kell rendelni. Személyesen kell fogadni a szállítókat, soha nem Jacques jelenlétében…” Gépkocsi zaja… Nem, ez még egy másik… Ez az országúton haladt el, nem tért le a Châtaigneraie felé. Ahogy a nap lefelé ereszkedett az égen, nyilván változott a szél iránya is, mert időnként idáig hozta Ornaie-ból a faluszéli kocsma zenegépének hangjait.
A szekreteren a napsugár már sötétebben, szinte pacát formálva rajzolódott ki.
– Nem, mama, biztosan nem ment el az esze… Csak lehetnek olyan dolgai, amikről mi nem tudunk… Bébé mindig is olyan magának való volt…
– Mindig is gyönge volt az egészsége…
– Ez nem ok semmire… Ha nem kényeztetted volna el ennyire…
– Hallgass, Jeanne! Ezt pont nem a mai napon kéne… Szerinted tényleg ő volt…? No de akkor…
Madame d’Onneville erőt vett magán, feltápászkodott, és a felhúzva maradt fehér sorompó felé nézett.
– Mindjárt letartóztatják… Ez nem lehet igaz… Gondolj csak bele, micsoda szégyen!
– Szedd össze magad, mama! Szerinted tudok én ezen segíteni?
– Azt mégsem hiteti el velem senki, hogy az én lányom az előbb itt, az én jelenlétemben…
– Pedig úgy van, mama.
– Akkor most már te is ellene vagy?
– Ugyan, mama!
– Tény, hogy egy Donge-hoz mentél feleségül! Én a magam részéről nem merek majd mutatkozni az emberek előtt. Holnap biztosan benne lesz az újságban is…
– Csak holnapután, mert ma vasárnap van, szóval…
