Juan Gabriel Vásquez kolumbiai szerző „az újabb latin-amerikai írónemzedék egyik legjelesebb képviselője. Nem posztmodern szóbűvészettel, és nem hatásvadász folklórizmussal érte el ezt a rangot, hanem finomra hangolt, nyelvileg is igen árnyalt prózával, ahol a mesterien fölépített cselekmény mindig túlmutat a szereplők személyes történetén.” Utóbbi szavakat Dés Mihály jegyzi a Hírnév című regény hátsó borítóján, aki Barcelonában, a Lateral szerkesztőségében közelről figyelhette Vásquez munkáját.
Vásquez magyar kiadásait korábban az Ab Ovo gondozta, most az Open Books vette fel újra a fonalat és adta ki az író legfrissebb regényét, a Feliza neveit (olvass bele!)
Feliza valódi személy, Feliza Bursztynt jelöli, a huszadik századi kolumbiai művészet fontos női alakját, lengyel zsidó szülők Bogotában született lányát.
Magát is beleírta
A valós személyekből és dokumentálható történetekből építkezés nem váratlan Vásqueztől: Az informátorokban a Kolumbiába emigrált zsidó és nem zsidó németek történetén keresztül a második világháború személyes következményeit, a Becsapódásban a drogháborúk társadalmi traumáit, az Emberi romokban pedig nagy kolumbiai merényletek és történelmi töréspontok mentén az emlékezet működését vizsgálta.
Jellegzetes fogás Vásqueztől az is, hogy saját magát is beleírja a történetbe.
Bár a Feliza neveiben nincs konkréten nevesítve a narrátor, de egyértelmű, hogy saját magáról van szó. Az is bizonyos, hogy Vásquez sokat interjúzott Bursztyn második férjével, Pablo Leyvával, akiből később még a kézirat is újabb emlékeket hívott elő. Ez a jelenet meg is elevenedik a könyvben, ahogy a borítón szereplő fotó keletkezéstörténetét is elolvashatjuk. Utóbbi érdekes fenomén, viszonylag ritkán használja egy regény ennyire tudatosan a saját fizikai megjelenését narratív eszközként.
Modern nő, lázadó művész
A történet egyik mellékalakja nem más, mint Gabriel García Márquez, aki Bursztyn barátja volt és aki hozzá hasonlóan politikai okokból kényszerült Kolumbiát elhagyni. És a legfontosabb, hogy ő fogalmazott úgy 1982-ben a gyászjelentésben, hogy Feliza „belehalt a bánatba”. Ezek a szavak fordították Vásquez figyelmét Feliza irányába, és vezettek végül a csak évtizedekkel később megjelent Feliza neveihez. (Márquez felbukkanása továbbá azt is érzékelteti, hogy milyen messzire került Vásquez a latin-amerikai mágikus-realista hagyománytól.)
Feliza Bursztyn élete valóban nem volt egyszerű, és nem csak azért, mert mindig, még a sírján is elrontották a nevét.
Ízig-vérig bogotai volt, de mindenki mást látott benne: emigránsok gyerekét; a konzervatív társadalomra veszélyt jelentő, nagyszájú, modern nőt; a rendszerellenes művészt, aki nem egyszerűen szobrász volt, hanem rozsdás fémhulladékokból hegesztett nagy, nehéz és mozgó tárgyakat.
Hogyan beszélhető el egy élet története?
Művészeti ambícióit mindig ellenző első férje végül közös lányaikat az Egyesült Államokba költöztette; későbbi nagy szerelme, a kolumbiai költőóriás, Jorge Gaitán Durán 1962-ben, repülőgép-szerencsétlenségben vesztette életét. Ezek után némileg megnyugtató olvasni, hogy Pablo Leyva mellett újra megtalálta a boldogságot. Utóbbi már csak azért is érdekes szereplője a regénynek, mert Vásquez dokumentumforrásként is használja és a nézőpontjába is belehelyezkedik.
Bursztyn a szemünk előtt, lépésről-lépésre válik művésszé.
Olvashatunk híres, sokszor szándékosan kényelmetlen munkái megszületéséről, arról, hogyan fordult a kinetikus művészet felé, és többek között arról is, amikor szemtanúja lesz annak, hogy valakik megpróbálják ellopni az egyik köztéri szobrát. (Ez utóbbi is tényleg megtörtént eset.) Közben a Felizát is tagjai között tudó értelmiségi hálózat a modern kolumbiai gondolkodást és művészetet formálja, a háttérben pedig folyamatosan forrong a diktatúrák, háborúk és gerillaszervezetek által sújtott paranoiás társadalom.
A számos valóban megtörtént részlet ellenére ez nem egy „igaz történet”.
Vasquez inkább azt mutatja meg, hogy milyen nehéz utólag egy életet egységes történetté szerkeszteni. Nem megfejti, hanem láthatóvá teszi az újabb és újabb rárakódott értelmezéseket (anya, művész, feminista, szerető, özvegy, emigráns, botrányhős, stb.). A Feliza nevei nem oknyomozó újságírás, nem történészi rekonstrukció, és nem is klasszikus autofikció, hanem egy mindegyiket magába foglaló, különleges narratív tér, ahol folyamatosan alakul a múlt.
Mindenkit csak a körbejárására tudok biztatni.
Fotó: Open Books
