Kayla Czaga már korábbi köteteiben is gyakran nyúlt saját életanyagához, és ez harmadik, Félúton című versgyűjteményében sincs másképp. A szövegek középpontjában ezúttal a halál és a gyászfeldolgozás áll: a beszélő szülei elvesztése után próbál ismét önmagára találni. Az olvasó szívbemarkoló, szomorú, mégis humoros utazásra indul, amelynek megvannak a maga mélységei, de a vidámabb hangulatokból sincs hiány. Hogyan kell átlépni a gyerekkorból a felnőtt létbe? És miként nézzünk szembe a legnagyobb veszteségekkel? Ezekkel a kérdésekkel vet számot a kanadai költészet egyik legelismertebb fiatal hangja.
Kayla Czaga: Félúton (részlet)
A hajkefe
Pár nappal a halála után találta meg anyám
egy fiókban. A belegabalyodott ősz hajjal
egy öregember-kaktuszra hasonlított,
ami évszázadok óta meditál a sivatagban,
vagy egy nagyrészt megevett vattacukorra.
Más szögből nézve óriási gubó volt
egy lelakkozott ág végén.
Belsejében egy pillangó
hatvanhat éve kötögette a szárnyait.
Más körülmények között összetéveszthető lett volna
a saját statikus zaját generáló mikrofonnal,
de nem volt mit mondani, nem volt nagy beszéd,
mert végül is
semmi máshoz nem hasonlított annyira,
mint ami valójában volt:
a halott apám hajkeféje.
Tessék – mondta, amikor átnyújtotta nekem,
menj, növessz magadnak új apát.
Pho hal
A legszomorúbb lény a földön
egy ködös akváriumban lebeg
abban a vietnámi étteremben
a Fő és a 33. utca sarkán.
A halfiú – talán nem is fiú,
bár én a halakat annak képzelem –
az apám arcát viseli, egész pontosan
az ő a vonásait, csak a színe
nem stimmel. Apám arca pirosas
volt, ez a hal pedig áttetsző és szürke.
Máskülönben ő az. Felismerem ezt
a szájat és orrot bármilyen lényen.
Bárcsak azt mondhatnám, miatta
vagyok itt, de igazából a leves miatt szoktam
jönni. Meg a közönyös kiszolgálásért.
A hideg lében lebegve apám
üdvözöl minden vendéget.
Az ajtó nyílik, ő kitátja a száját.
Becsukja. Pislog. Egy papír
figyelmeztet: ne kopogj az üvegen.
A levesem nagyobb tálban érkezik,
mint a fejem, és senki sem kérdezi, ízlik-e,
vagy szükségem van-e valamire; senki nem mond
semmit, csak a rádió szól a fejünk felett, top 40-es
slágereket ismételget hirdetésekkel tarkítva.
Te pedig tudni akarod, miért szomorú az apám,
miért ő a legszomorúbb lény a földön?
Biztosan elgondolkodsz rajta, vajon nincs-e
egy veszélyeztetett teknős vagy egy
kopaszodó pingvin, aki méltóbb erre a címre?
A hal, akinek arca az apámé, kitátja a száját,
de a hang nem jut át az üvegen.
Saját salakanyagának bűzös időjárását
lélegzi be. Idegeneket figyel, ahogy esznek,
és egyforma tápfalatokat nyeldes.
Kinti árnyak suhannak át lánya arcán,
aki egyedül eszik az ablak melletti asztalnál.
A gyászunknak számos darabja van,
mint az új pikkelyek
és a tészta a levesemben,
amelyről a gőz függönyként emelkedik fel.
Kortyolom apám szomorúságának
bonyolult levét,
és bocsánatot kérek a pikkelyeitől,
miközben engem méreget.
Biztonságos kétségbeesés
Mivel a Halálért sem tudott megállni,
a Halál odagurult mellé, ezt kiáltva:
Emily, szállj be a kocsiba!
A Halál szerint Emily idősebbnek tűnt, közelebb az ő korához.
Amikor a Halál bekúszott Emily privát üzeneteibe, vajon mit küldött?
- a) fenyegetéseket
- b) padlizsánemojikat
- c) ismeretlen szlovén verseket
- d) linkeket cikkekhez, amelyekben főként ő szerepelt
- e) fekete kaszás tetkókat, ilyesféle szöveggel:
Mi lenne, ha az én arcomat varratnád a bicepszedre, bébi?
Csak te meg én és a Halhatatlanság.
A Halál szerint Emily más volt.
Emily szerint ez tipikus Halál.
A beszélgetéseik így hangzottak: Halál,
Halál, Halál, Halál, metál, Halál.
Az egy hónapos jubileumukra
a Halál vett Emilynek egy nyírfafehér dobozt,
öt és fél láb hosszút, ónfogantyúkkal.
Emily naplójában ez állt: Halál–
Halál–Halál–Halál–Házi feladat–Halál.
A Halál korrepetálta Emilyt fizikából.
Például: ha a Halál lelökné Emilyt
a templomtoronyból, ki tudná számítani,
hogy a becsapódás kitöri-e a nyakát.
A Halál mindent tudott az olyan dolgokról,
mint a fizika, a bonyolult csomók, a nu metal,
és hogy milyenek az élő lányok, mit szeretnek.
A Halál szerint a halott lányok nem értik meg őt.
Csak Emily érti meg.
Csak Emily és csipkeméterei,
porcelánérzései múzeuma,
ablaküveget homályosító lehelete és hosszú,
reszkető ujjai érthetik meg.
Éjjelente, telefonon, a Halál egy verset olvasott Emilynek,
amitől csontjai fényleni kezdtek.
Hétvégente Emily ellátogatott a kórházi menzára,
ahol a Halál kukoricát kanalazott és hajhálót viselt.
Emily zselét evett és gyógyíthatatlannak tettette magát.
A Halál azt mondta, vannak lehetőségei
a városban. Ingben és fekete farmerben
hajtott el
Emily bámulta a vidám kék amhersti fényt,
amely csak a különböző villákhoz értett,
és ahhoz, hogyan kell őket tartani. Elfáradt tőle.
A füzetébe ezt írta: H+E 4eva
&eva – és komolyan is gondolta.
A Halál állást kapott egy bank biztonsági osztályán,
leborotválta a haját, nyakkendőt vett, és úgy tűnt, mintha élne.
Azt mondta: Mostanában súlyzózom.
Olyan erősnek érzem magam.
Azt mondta: A kapcsolatunk
túl különleges a monogámiához.
Emily naplója így szólt: Halál–Halál–
Halál–Emily – látod, már jobban vagyok –
Halál – hamarosan rendben leszek – Halál–
Halál + Emily–Halál – Emily =
sosem fogom megérteni a fizikát, amíg
csak élek – Halál. Amherst szar.
A Halál azt mondta: Jövő hétvégén meglátogatlak,
miközben a hétvégék csak gyűltek-gyűltek Emily asztalán,
és ő minden dolgozatában bekarikázta: mindegyik fenti opció.
Emily elhitte, hogy egy örökkévalóság, amíg a lélegzése
normális lesz. Vízszintes vonalakat
rajzolt a karja oldalára,
a füzetlapokból koporsókat és darumadarakat hajtogatott,
amíg a lila, ünnepélyes megtisztulás
végig nem hullámzott az erein.
Fotó: Erin Flegg/Prae
