Az egész világon zajos sikert arató autofikciós regényfolyama, a Harcom óta nekem Knausgård az az író, akinek mindig ünnep, ha megjelenik egy új könyve – még akkor is, ha a terjedelme miatt nem mindig fér bele az időmbe, hogy azonnal elolvassam. A Hajnalcsillag-sorozat első kötetére letaglózó élményként emlékszem vissza (az év könyve is lett nálunk 2023-ban), a további részekkel viszont csak idén tudtam folytatni, így viszonylag gyors egymásutánban faltam fel a maradék hármat. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy Az éjszaka iskolája (olvass bele!) az eddigi legnyugtalanítóbb, legsötétebb darabja ennek az egyre csak terebélyesedő, ijesztő, mégis letehetetlen történetnek.
Bevallom, a maratoni olvasástól azt vártam, hogy kissé összerendeződnek majd a cselekmény mozaikdarabkái, a szerző azonban ezúttal sem fűzi szorosabbra a szálakat a korábban megismert karakterek között. A negyedik kötet ugyanis újabb kaput nyit a már eleve sokfelé ágazó cselekményben, és ezúttal egyetlen szereplőre fókuszálva érzékelteti, hogy ebben a világban valami nagyon nincs rendben.
Egy férfi felemelkedése és bukása
„Nincs miért félnem a haláltól – ha vagyok, akkor nincs halál, ha van halál, akkor nem vagyok” – indít a szöveg Epikurosz ókori görög filozófus gondolataival, jelezve ezáltal, hogy a halál ebben a kötetben is kulcsszerepet tölt majd be. A narrátor Kristian Hadeland, aki a regény kezdetén egy isten háta mögötti norvég szigeten öngyilkosságra készül, előtte azonban még úgy dönt, megírja élete történetét.
Így kerülünk vissza a ’80-as évek Londonjába, ahol húszéves korában fotózást tanul nagy reményekkel.
Az éjszaka iskolája lapjain az ő felemelkedésének, majd bukásának történetét követhetjük végig, miközben azt is figyelemmel kísérjük, hogy miként válik egyre torzabbá a személyisége. „De mi indítja el a lélek erózióját? Hiszen az már sors. Az esetlegességek sokasága, ami pontosan oda vezethet el minket, ahol az akarások, az álmok, a képességek zátonyra futnak” – olvassuk egy ponton.
Mitől romlik el tehát az ember lelke?
Knausgård úgy játszik az olvasóval, ahogy talán soha korábban, hiszen míg az előző részekben találkozhattunk hátborzongató rituális gyilkossággal vagy éppen visszatérő halottakkal, itt sokáig nem történik semmi kifejezetten rémisztő.
Mégis a zsigereinkben érezzük, hogy valami végzetes készülődik, bár sosem lehetünk benne egészen biztosak.
Az viszont egészen egyértelmű, hogy a főszereplővel oldalról oldalra nehezebb szimpatizálni. A szerző bevallása szerint Hadeland karaktere lehetőséget nyújtott számára, hogy saját „árnyék-énjével” kísérletezzen. És valóban: kezdetben a húszéves fiú nem sokban különbözik a Harcomban megjelenő fiatal férfitől – vagy más hasonló korú Knausgård-figuráktól. Egocentrikus, és szabadságra vágyik – nem sokat törődve a konvenciókkal.
Knausgard a halálról beszél, miközben fordulatos cselekményt alakít, kiváló karaktereket épít és hatalmas műveltséganyagot is játékba hoz. A Hajnalcsillag-sorozat második része, Az öröklét farkasai lett a hét könyve, melyből most öt izgalmas idézetet mutatunk.
Tovább olvasokMíg azonban a szintén 1986-ban játszódó második kötet, Az öröklét farkasai (itt írtunk róla) hőse, Syvert Løyning később családcentrikus, szerethető felnőtté válik, Kristian jelleme az őt körülvevő világgal párhuzamosan sötétül el. „Ízig-vérig narcisztikus személyiség” – mondja róla a saját apja a tragikusra sikeredett családi karácsony alkalmával, és ez idővel előttünk is beigazolódni látszik.
Mindent a művészetért
Több mint ötszáz oldalon keresztül egy olyan karakter fejében lenni, akiből szinte teljesen hiányzik az empátia, nem kényelmes olvasói tapasztalat, ennek ellenére mégsem lehet letenni a könyvet. Az elejétől fogva sejtjük ugyanis, hogy itt nem csak egy arrogáns művészpalánta felnövéstörténetéről van szó, és furdalja az oldalunkat a rémülettel vegyes kíváncsiság, hogy mi áll a háttérben.
A baljós érzés fokozódik, amikor Kristian egy fotó kedvéért megfőz egy üstben egy döglött macskát.
Az állat csontvázának lefényképezésével életében először sikerül valami igazán erőset alkotnia, és megérzi, hogy ha a művészetéről van szó, nem létezik számára erkölcs.
A kissé boszorkányságra hajazó, ám egyelőre még nem durva határátlépésnek minősülő cselekedettel egyidőben a főhős életében egyre fontosabb szerepet kezd játszani a pubban megismert titokzatos holland figura, Hans és az ő baráti köre, köztük a „sötétséggel flörtölő” színházi rendező, Vivian. Általuk pedig az okkultizmus világába csöppenünk, amelyhez az eső áztatta London tökéletes hátteret biztosít.
„A pokol itt van”
„Felhős égbolt, szemerkélő eső, a szürkék, barnák, feketék ezernyi árnyalata” övezi a főhős hétköznapjait, miközben az olvasó már alig kap levegőt a nyomasztó atmoszférától. Kristian ekkor szerez tudomást – a címet ihlető – The School of Night elnevezésű 16. századi ateista társaságról, melynek tagja volt a titokzatos életű drámaíró, Christopher Marlowe is. Az ő Doktor Faustus című művét készül Vivian színpadra állítani, melynek címszereplője alkut köt az ördöggel, hiába próbálja óva inteni őt ettől Mefisztó, a mellé szegődő démon.
Knausgård szokásához híven gazdag és izgalmas tudásanyagot mozgósít, a fókuszt azonban végig Kristianon tartja.
Körülötte pedig hiába fokozódnak egyre a megmagyarázhatatlan események, a fiút csak a karrierje érdekli. Hans furcsa, figyelmeztető megjegyzéseivel, miszerint „a pokol itt van”, vagy éppen „van valami a tükörben, ami nyugtalanító”, nem is nagyon foglalkozik.
Az ambíció sötét oldaláról ír új regényében.
Tovább olvasokA fiatal fotós művészete egyre jobb, de az igazi áttörés akkor jön el, amikor erkölcsileg a legmélyebbre süllyed. „Izzott minden felvételem, mintha valami hatalmas erő felkapott volna, és röpített volna előre. Vagy inkább mintha a része lettem volna, vagy benne lettem volna ebben az erőben” – fogalmaz. Amikor gyilkosság vádjával köt ki a rendőrségen, Hans a segítségére siet, és rejtélyes módon kihozza.
Ám az elvárásainkkal ellentétben megint nem történik semmi sokkoló.
A furcsa barát felszívódik, Kristian megússza a börtönt, majd sikeres művész és apa lesz, mi pedig már kezdjük azt hinni, hogy feleslegesen festettük az ördögöt a falra. Mígnem aztán mégis megjelenik.
A fausti alku megköttetett
Knausgård több száz oldalon keresztül szorítja a torkunkat, és űz velünk macska-egér játékot, hogy aztán az utolsó oldalakhoz érve ledobja a bombát Kristian Hadeland életébe, kétséget sem hagyva afelől, hogy mindennek ára van. A főhős mindent megkapott, amire vágyott, de a törlesztés nem maradhat el.
„Úgy hat, mint egy üstökös. Mióta elolvastam, többször felébredtem az éjszaka közepén a rémülettől” – mondta a szerzőnek izgalmas beszélgetésük alkalmával Jeremy Strong Golden Globe-díjas színész.
Hasonló élményekről számolhatok be magam is: Az éjszaka iskolája elképesztően szuggesztív könyv, ugyanakkor az egyik legsötétebb, amit valaha olvastam.
Olyan kérdések sorakoznak itt, amelyekkel az ember nem akar szembesülni: meddig hihetünk még a véletlenek létezésében? Mi történik, ha már nem tudunk a racionalitásba kapaszkodni, és elképzelhető-e, hogy a gonosz valóban köztünk jár?
Miként illeszkedik a nagy egészbe?
A figyelmes olvasó emlékezhet rá, hogy Kristian Hadeland nevű szereplővel az előző könyvben (itt írtunk róla) egy titokzatos, senkihez sem tartozó halottként találkozhatunk, majd később – nagyon is élve – fuvart kér az egyik karaktertől.
A tobzódó furcsaságok között a sorozat negyedik része sem tesz rendet, sőt a bizonytalanság csak nő.
Meg tudom érteni, ha valakiben idegességet ébreszt, hogy még mindig nem tudjuk, merre haladunk, de engem továbbra is a markában tart a sorozat, még akkor is, ha egyre feszültebbé és türelmetlenebbé tesz. Az éjszaka iskolája maximálisan hozza a Knausgård-hatást: provokatív, bátor és lebilincselő.
Fotó: Valuska Gábor
