Az izlandi Ragnar Helgi Ólafsson író, képzőművész eddig hat könyvet írt, verseskötete elnyerte a Tómas Gudmundsson-díjat, és kétszer jelölték az Izlandi Irodalmi Díjra is. Most magyarul is megjelent Apám könyvtára – Rekviem című könyvében a szerző úgy tervezi, hogy egyetlen hétvégét szán elhunyt apja négyezer kötetes könyvtárának felszámolására, ám hamar rájön, hogy ez naiv elképzelés volt. Ehelyett átadja magát a könyvek erejének, itt-ott belelapoz a kötetekbe, miközben olyan kérdésekkel szembesül, hogy vajon eljárt-e az idő az olvasás és a könyvtárak felett, és hogyan engedhetjük el, akit szerettünk. Segíthetnek-e a könyvek a gyászfeldolgozásban? Részletet mutatunk a kötetből.
Ragnar Helgi Ólafsson: Apám könyvtára - Rekviem (részlet)
Valószínűleg nem helytálló bútorzatról és berendezésről beszélni az étterem esetében; sokkal inkább van itt szó díszletről. Ahol a könyvtár is csak kellék. Méghozzá meggyőző, az asztalok felől nézve. A színfalak mögött pedig az fogalmazódik meg bennem, milyen ügyes módja ez a könyvtár felére csökkentésének.
Mindenesetre nagyon különös lehetett ezeket a könyveket kettéfűrészelni. Vajon milyen hangja volt? És lehetett bármilyen szagot érezni, ahogy az asztali fűrész fogai átrágták magukat az oldalakon?
Azt hiszem, ebben az étteremben nem csak az étlap nem tetszett volna a nagyszüleimnek.
*
Egy izlandi mondás szerint a név negyed jellem, vagyis nagyban meghatározza azt, hogy kik vagyunk.
„Lífgjarn Hallgrímsson és Ingveldur Jónsdóttir a Syðri- Rauðamelur tanyán lakott.”33
A Lífgjarn férfinév jelentése „életszerető”. Vajon melyikük élt tovább: ő vagy a felesége?
Izlandi néptörténetekben gyakran olvasni olyan mondatokat, mint például: „Tizenegy gyerekük született. Közülük hárman maradtak életben.” De találkozhatunk azzal is, hogy testvérek ugyanazt a nevet kapják: „…aztán megérkezett Jón és a fivére, Jón.” A szülők ismerhették annyira a valószínűségszámítás szabályait, hogy tudják, a név így kétszer akkora eséllyel marad fenn a családban. Mintha csak a két Jón közül az egyiknek már itt megpecsételődött volna a sorsa, a nevük pedig örökös mementó lett, hogy napjaik így vagy úgy, de meg vannak számlálva. Egy évvel azelőtt, hogy a világra jöttem, anyámnak ikrei születtek. Túl korán érkeztek, és sajnos nem maradtak életben. Az akkori szokások szerint nem kaptak sem nevet, sem külön sírt.
Engem a két nagyapám után neveztek el, ezért amikor az öcsém is megszületett, 385 nappal később, már nem maradt szabad nagyszülői név. Kjartannak keresztelték, talán hasraütésszerűen, de az is lehet, hogy a Laxdæla saga főhőse után, aki „az Izlandon született emberek sorában a legnemesebb” volt. Mindenesetre sosem tudtam biztosan, tényleg innen kapta-e a nevét.
Így lettem tehát Ragnar és Helgi is. Izlandi szokás szerint persze nagyapáim nevét apámé követi, és a vezetéknevem Ólafsson, hogy látsszon: Ólafur fia vagyok. Úgy érzem, a négytagú nevemből csak az utolsó elem, a -son („fia”) eredeti, egyedül az nem másoktól kölcsönzött.
*
„Riporter: A Bókatíðindi éves karácsonyi könyvkatalógusban az állt, hogy elfogyott?
Dagur: Igen. Azt hiszem, úgy fogalmaztunk, »nem elérhető«.
Ragnar: Úgy, igen. Mást nem is írtunk oda, mert szavanként kellett fizetni, mint az apróhirdetéseknél. Szerettük volna, ha a Tunglið nemcsak könyveket ad ki, de hiányt is generál. Mint valami kapitalista átverés. Az üzleti modellünk tehát lényegében tökéletes kapitalista gépezet, amibe bele van kódolva a hiányérzet, a lemaradás érzése, hiszen az áru jóformán az első pillanattól nem elérhető.”34
*
Különös ennyi néprajzi könyvet egy rakáson látni.
Olyan, mintha egy egész generáció érezte volna, hogy feledésbe merül a sok tudás, ha most nem cselekednek és készítenek magnófelvételt az utolsó öregekről, akik még ismerik az izlandi rímur versek régi dallamait; ha nem jegyzik fel, hogyan zajlik a szénagyűjtés az eldugott kis völgyekben immár ezer éve; és nem írják le, merre és hogyan közlekedtek Fljót lakói a 19. század második felében. És akkor a négysoros versikékről és találós kérdésekről még nem is beszéltünk. A sorscsapások leírásairól sem. Vagy a furcsa alakokról és a csavargókról. És persze a régi viccekről. Azokat sem szabad elfelejteni.
Ők voltak az a generáció, amelyik valóban átlépett az úgynevezett múltból az úgynevezett jelenbe, az elszigetelt tanyák régi világából a városiasodás modernitásába, és szemtanúja volt, ahogyan Izland kilendül ezeréves mozdulatlanságából.
Fáradságot nem ismerve gyűjtötték tehát az anyagot, és addig nem nyugodtak, amíg az a jövő nemzedékei számára is hozzáférhető formában, nyomtatásban meg nem jelent, hiszen a rengeteg értékes információt csak akkor tudhatták biztonságban.
Ez a hozzáállás a könyv hatalmába vetett, irigylésre méltó hitről árulkodik, miszerint a nyomtatott tudás kiállja a minden mást romlásba döntő két ellenség, az idő és a feledés próbáját. Hiába indultak hanyatlásnak a tőzegkunyhók és az általuk képviselt világ, írásba és képekbe foglalásuk, majd kötetbe szerkesztésük mégis kimenekítette őket a feledés karmai közül.
Ilyen gondolatok járnak a fejemben, ahogy apám néprajzi könyveit nézegetem, majd eszembe jut, hogy a könyvemnek adhatnám ezt a címet is: Eltűnő dolgok könyve, avagy gondolatok a mulandóság átmeneti megjelenési formáiról.
*
A nagy könyvtárak bizonyos tekintetben hasonlítanak a temetőkre: be kell vallanom, hogy a polcokon szorosan egymás mellett sorakozó fekete gerincek, elfeledett költőóriások aranyló neveivel − olyan címek társaságában, mint Heildarverk, Gesamtwerk, Complete Works vagy Œuvres complètes, azaz Összegyűjtött írások − leginkább sírkövekre emlékeztetnek.
A hangokról nem is beszélve: a könyvtárakat és a temetőket ugyanaz a csend lengi be.
*
A Konungsbók, vagy másik nevén a Codex Regius a középkori izlandi kéziratokat őrző Árni Magnússon Intézet gyűjteményének ékköve, amely 1971-ben került vissza Izlandra a koppenhágai Dán Királyi Könyvtárból − felbecsülhetetlen értéke miatt a légi szállítás fel sem merült, így végül hajón érkezett, szigorú katonai felügyelet mellett. Az 1270-es évekből származó, borjúbőr pergamenre lejegyzett kódex más középkori könyvekhez képest meglepő módon olcsó benyomást kelt: kicsi a formátuma, és nem díszítik sem képek, sem különböző színek vagy aranyozás. Ennek ellenére ez Izland történetének legfontosabb könyve. Összesen harmincegy elbeszélő költeményt tartalmaz, amelyek a skandináv mitológia történeteit és germán hőslegendákat dolgoznak fel − a kutatók ezek közül többet a 8–9. századra datálnak. A versek többségét ráadásul sehol máshol nem találjuk meg, a Codex Regius az egyetlen fennmaradt forrásuk, amely nélkül Wagner Ring-ciklusa legfeljebb nyúlfarknyi operett lehetne, és az olyan régi istenekről, mint Óðinn, Þór vagy Freyja − a „bajkeverő” Lokiról nem is beszélve − szintén vajmi keveset tudnánk. Elképzelni is nehéz, milyen lenne az élet a kódex nélkül.
Pedig a Konungsbók hiányos: az idők során tizenhat oldala eltűnt. Nem tudni, mi állhatott rajtuk, vagy hogy hogyan és miért kerültek ki a kötetből. Talán valakinek új lábbelire volt szüksége, az ínséges időkben pedig nem talált a könyv borjúbőrénél jobb alapanyagot, és végül a Völsunga saga egy részletével a lábán indult halászni.
Talán nincs is abban újdonság, hogy az izlandiak olvasás helyett másra − például színházi kellékként, vagy éppen étteremberendezésként − használják a könyveket.
*
„A franciák egyik leghírhedtebb könyvmolya Antoine Boulard, egykori párizsi polgármester volt. Hat házat töltött meg könyvekkel, pincétől a padlásig. Bár ő és a hozzá hasonlók a végletekig űzik gyűjtőszenvedélyüket, gyűjteményük nagyon is hasznos, ha előbb vagy utóbb jó kezekbe kerül. […] Boulard a gyűjteményének élt, és soha nem is házasodott meg, nehogy bármi elvonja a figyelmét a könyvekről.”35
*
Valószínűleg azért kértem a konfirmálásomra enciklopédikus megjegyzésekkel ellátott angol−izlandi szótárt, mert tudni akartam, mi fán terem a hieroglifa és a noktürn.
Szerettem volna elmerülni az akkortájt (és talán azóta is) nyugati kultúrának nevezett világban. Kellett még ott lennie valaminek az izlandi dolgokon kívül, amelyek egyébként végtelenül untattak, és ha az életem múlt volna rajta, sem lettem volna hajlandó izlandi néprajzi írásokat olvasni. Azoktól mindig olyan érzésem támadt, mintha egy soha véget nem érő, esős vasárnapba csöppennék, amikor nincs mit csinálni, és a rádióban John Dowland Lachrimaeja szól végtelenítve.
Szóval a konfirmálásom estéjén leültem az apró szobámban Európa peremén, és − a szótárak természetével kapcsolatos ismereteim hiányosságáról tanúbizonyságot téve − fejest ugrottam az új könyvem első oldalába:
„AARD·VARK [ɑːrdvɑːrk], n. jarðsvín, földimalac (Oryc- teropus afer), a csövesfogúak rendjébe tartozó, elsősor- ban hangyákkal táplálkozó afrikai emlős.”36
Aztán tovább olvastam.
Nem emlékszem már, melyik betűig tartott ki a lelkesedésem − talán a H-ig −, arra viszont meglepő módon annál inkább, melyik szó jelentését akartam tisztázni elsőként, amint letéptem a könyvről a csomagolópapírt.
Sokáig kerestem az F betűnél, majd végül a P-nél találtam meg:
„PHOE·NIX [fe’niks], n. fönix, főnix, egyetlen példányban létező, mesebeli madár, amely állítólag 500 vagy 600 évig él, majd fészket rak magának, és a napsugarak elégetik, ő viszont feltámad, méghozzá fiatalon és gyönyörűn. Az angol szó alternatív írásmódja: phe·nix.”37
*
33 „Apa és fia Jarðlangsstaðirból”. In Borgarfjörðuri almanach III, 202.
34 „Tunglið-könyvet kiadni olyan, mint kibiztosítani egy kézigránátot”, Sirkústjaldið, 2014. december 10. (A Tunglið egy mikrokiadó, mely- nek a szerző az egyik alapítója – a ford.)
35 Könyvek és olvasók, 32.
36 Angol–izlandi szótár. Enciklopédikus megjegyzésekkel ellátva, 1.
37 Uo. 769.
Az Európai Unió társfinanszírozásával. Az itt szereplő vélemények és állítások a szerző(k) álláspontját tükrözik, és nem feltétlenül egyeznek meg az Európai Unió vagy az Európai Oktatási és Kulturális Végrehajtó Ügynökség (EACEA) hivatalos álláspontjával. Sem az Európai Unió, sem az EACEA nem vonható felelősségre miattuk.
