Egy ilyen elzárt közösségben, a Pireneusokban él Sió, aki a városi életet cseréli férje tanyájára az esküvője után. A nő hamar megtapasztalja, hogy milyen kegyetlen is az élet a magasban: férje villámcsapás áldozata lesz, fia pedig vadászbalesetben hal meg. Sió családjáról, a körülöttük élő emberekről és a velük folyamatos kölcsönhatásban álló természetről szól az Énekelek, s táncot jár a hegy. Irene Solá regénye lírai szépségű történet a velünk élő múltról, a kis közösségeket mozgató hiedelmekről és babonákról, és az időről, amely a hegyekben egészen másképp telik.
Irene Solà: Énekelek, s táncot jár a hegy (részlet)
A nők neve
Eulàlia azt mondta nekik, hogy a bakkecske fenekén nagyon finom, puha a bőr, olyan, mint egy karonülő kisgyermeké attól, hogy annyit csókolgattuk, a hímtagja meg hideg, olyan hideg, mint egy darab jég, én meg csak kacagtam, s addig kacagtam, addig kacagtam, míg fel nem akasztottak ezért a sok kacagásért. S a nevetés miatt emlékszem mindenre, mert úgy áradt szét bennem, mint egy részegítő méreg, mint a kutyatej szárában futó boszorkánytej. Mert ez üresítette ki a belsőmet, ez a véremben folyó fehér kacagás, ami mindenkire átragadt, mintha csiklandoznák őket, ha eltörték a karomat, nem a vér pirosa buggyant elő, hanem a fehér tej. Bárcsak megkíméltek volna bennünket a kínzástól meg a pisiszagú vallatótermektől meg a hosszú-hosszú kötelektől és a hamuba jól beleforgatott gyapjúrongyoktól, és kivárták volna, hogy abbahagyjam a kacagást, s bevalljak mindent. Mit is vallottam volna? Hisz a kacagás volt az egyetlen jó dolog, olyan volt, mint egy párna, vagy mint a körte íze a szádban, vagy a forrás vizének érintése, mikor egy forró nyári napon belemártod a lábadat. A világ minden kincséért se hagytam volna abba a kacagást, még akkor se, ha minden erővel arra próbáltak volna kényszeríteni.
A kacagás leválasztotta rólam a karjaimat, a lábaimat, a kezeimet, addigi hű társaimat, s kifordított a bőrömből,
amiből oly sokszor bújtam ki, s oly sokszor bújtam vissza, és kimosta belőlem mindazt a rosszat és fájdalmat, amit a férfiak tudnak okozni egy nőnek. Kiüresített a sok hihihihahaha, végtelenül egyszerű jó lélekké tett, s a fejem csak úgy kongott az ürességtől, mikor a levegő sípolva bejutott az orromon és a fülemen át. Olyan lett tőle a kobakom, mint egy üres dióhéj, ami készen állt, hogy befogadjon minden tündérmesét, minden történetet, s minden egyes dolgot, amit a praktikáinkról meséltünk nekik, s minden olyan dolgot is, amit ők mondtak nekünk, hogy miféleképp gyaláztuk Istent és Jézus Krisztust és minden szentet és a Szűzanyát. Miféle Szűzanyát? Az Isten olyan, mint mindenkinek az apja, rossz, rossz, rossz, könyörtelen kínzó, mint ők, akik rettegnek a sok hazugságtól, amit addig mondogattak, amíg maguk is el nem hitték. Hisz nem maradt belőlük egy sem azokból, akik besúgtak bennünket, azokból se, akik bezártak bennünket, azokból se, akik a boszorkánybélyeget keresték rajtunk, vagy akik megkötötték a csomót és meghúzták a kötelet itt a mi hegyeinkben. Hogy megmaradsz-e, vagy sem, annak nincs semmi köze a pokol tüzéhez, Isten haragjához, mely lesújt, sem pedig semmiféle hithez vagy erényhez. Hogy tudunk-e csiperkét szedni, vagy sárga gerebengombát, pisilünk-e, mesélünk-e, és felkelünk-e reggel, annak a villámláshoz van köze, hogy a villám belevág-e egy fába vagy egy emberbe, vagy sem. Meg ahhoz, hogy egy gyermek épségben jön-e a világra, vagy sem, s hogy amelyik épségben jön, annak a belsejében is minden a helyén van-e. Ahhoz van köze, hogy az a madár vagy-e, amelyikre lecsapott az ölyv, az a nyúl vagy-e, amelyiket utolért a kopó, vagy sem.
S a Szűzanya és a gyermek és az ördög is mind ugyanaz a szamárság.
Joana közülünk a legidősebb. Ott lakott a szomszédságunkban, és mindenki tudta róla, hogy orvosságokat készít egy tégelyben, aztán egy szép napon megkérdezte tőlem, hogy akarnám-e ezt megtanulni én is, mennék-e vele éjszakánként, amerre ő jár. Aztán így lett, megtanította, hogyan csillapítsam a lázat, hogyan gyógyítsam a szemmel verést, a görvélykórt, a gyermekbetegségeket, a sebeket meg az állatok betegségeit. És azt is, hogyan találjak meg elveszett vagy ellopott tárgyakat, s hogyan tegyek rontást valakire. Milyen ártatlanok voltunk! Hisz az Isten ellen való legnagyobb vétek, amit valaha is elkövettünk, az volt, hogy minden reggel felkelünk azóta, hogy felakasztottak bennünket, és virágot szedünk meg szedret eszegetünk.
Joana használhatta minden praktikáját, és mindenki őt hívta, ha gyermek volt születőben, vagy ha görvélykórban szenvedett valaki. Egészen addig, mígnem egyszer hatalmas jégeső esett, és Joanának volt egy búzaföldje, ahová nem hullott egyetlen jéggolyóbis sem, mindenki máséra meg csak úgy záporozott, s elverte a termést. Akkor azt mondták, hogy Joana idézte elő az ítéletidőt valami porokkal. S azt kiabálták rá, hogy méregkeverő! Aztán úgy fordult a dolgok sora, hogy a szomszéd fiacskája, akit úgy hívtak, hogy Joan Petit, s akkortájt lehetett vagy ötesztendős, a sokaság előtt méregkeverőnek nevezte Joanát, aztán megütötte a lábát, ami jó szederjes lett, meg fekete, és fel is dagadt, s a gyermek négy nap múlva halott volt, akkor meg mindenki azt kiabálta, hogy Joana mérget tett a levesébe. És ordították, hogy fogjátok el a vén ribancot, a méregkeverőt! És nem sokkal azután, hogy elfogták, kicsi békácskák potyogtak az égből, Joana meg azt mondta nekik, hogy ha úgy tartja kedve, rájuk szabadítja a jégesőt, vagy békaesőt küld, vagy el tudja pusztítani mindenkinek az állatait, erre elfogtak engem is, Joana pedig soha többé nem mondott semmit. Ellenben én, na, én jól megtanultam kacagni.
Fordította: Nemes Krisztina
![Szécsi Noémi: Nem a tökéletes anyaság a cél [Ezt senki nem mondta!]](https://konyvesmagazin.hu/file/slides/4/42748/fe_580_320_szecsi_noemi_ezt_senki_nem_mondta.jpg)
