1946-ban Wroclaw háború sújtotta város Lengyelországban, számtalan az eltűnt személy és a lerombolt ház. Egy fiatal fiút nap mint nap megszáll egy szellem, és miközben elszívja az energiáját, a múlt képeit mutatja meg neki. A horror ott születik, ahol ezrek húzódtak fedezékbe a bombázások elől, vagy bújtak el a katonák miatt a pincében.
A horror sokszínű műfaj, ahány ember, annyiféle félelem és szorongás. Bár mindannyian mástól félünk, mind kíváncsiak vagyunk, hogy mi rejtőzik a sötétben. Két éve pontosan ezzel a gondolattal indult útjára a Rémtörténetek a világ minden tájáról-sorozat, amelynek első része a hét könyve is volt nálunk. Most pedig beleolvashatsz a legújabb részbe, ami február 25-én jelenik meg az Agave kiadó gondozásában.
Stephan Friedman: A sápadt fantom
fordította: Molnár Berta Eleonóra
Úgy tűnhet, ez a történet egy borzasztó rémálomból vagy talán egy megvetemedett párhuzamos dimenzióból ered. És mégis, teljességgel igaz. Olyannyira igazi, mint te. Valóságos, mint a bal kezed. Mint a gondolataid a gyűlöletről és a gonoszságról. Ez a történet a gyűlöletről és gonoszságról szól, gyötrelemről és profánságról, balsorsról és romlásról.
*
1946-ban Wrocławban jártam egy vöröskeresztes misszióval. Viharos idők voltak. A városból, mely egykor egy dicsőséges sziléziai főváros volt, a művészetek és az építészet bástyája, grandiózus csarnokokkal és szoborszerű katedrálisokkal, parázsló romhalmaz lett.
Háborús sérült, aki kétségbeesve kapkodott egy lélegzetnyi friss levegő után.
Habár itt-ott egy új kezdet eszeveszett reménye lobbant fel, mint ahogy az apró parazsak újra lángra kapnak, és több területet is elkezdtek újjáépíteni, a levegő még mindig pusztulással, nyomorral és zűrzavarral telt meg. Káosz uralta az utcákat. Ha az ember el akart jutni valahova, gyakran törmelékkupacokon kellett átmásznia. A rablás, fosztogatás és az erőszak mindennapos volt. Az égbolt szürkéje egybeolvadt az utcák és a lerombolt épületek szürkeségével, amitől a szorongás, a bizonytalanság és a páni félelem érzete lett úrrá mindenen. Esténként valamennyire el tudtam fojtani ezt az érzést sörrel és vodkával, de másnap reggel aztán vissza is tért, és a torkomat fojtogatta.
Sok más feladat mellett a mi csapatunk látta el az óvóhelyeket és az árvaházakat, igyekeztünk biztosítani számukra, amit csak tudtunk.
A háború nyomán hátramaradt borzalmaknál már csak azt volt rosszabb látni, amilyen hatást a gyerekekre gyakorolt.
Mint szerencsétlen kis teremtmények, tehetetlenek és bántalmazottak, összeverődtek és együtt kerestek élelmet és menedéket. Elképzelni sem tudtuk, min kellett keresztülmenniük. Beszámolójukat szörnyülködve és szótlanul hallgattuk.
Napjaim nagy részét egy felújított árvaházban töltöttem Ostrów Tumskiban. Hatalmas, narancssárga épület volt tágas termekkel, amik be tudták fogadni az egyre növekvő számú gyereksereget. Ők mindig egy csapatban mozogtak, kivéve egy fiút, aki folyton egyedül volt. Nem kommunikált a többiekkel, és távolságot tartva tőlük, a messzeségbe meredve üldögélt. Elkezdtem kiemelt figyelmet fordítani rá, és feltűnt, hogy időnként eltűnik egy kis időre, majd visszatér. Nyilvánvalóan eljárt valahova. Egy ilyen alkalommal elhatároztam, hogy követni fogom.
Láttam, ahogy átmászik az árvaházat körülvevő kerítés egyik lyukán, átmegy az utca túloldalára, és az Odera folyón átívelő híd felé indul, ami az óvárosba vezetett. Nagyon gyorsan haladt, igyekeznem kellett, hogy lépést tudjak tartani vele, és ne tévesszem szem elől.
Akár egy képzett akrobata, úgy ugrált át a törmelékkupacokon, rozoga kerítéseken és kanyargós ösvényeken.
Pontosan tudta, hogy merre tart.
Végül a város déli részén álló házhoz ért. Az viszonylag sértetlen volt, és fekete agyarként meredt a körülötte elterülő romlásban. Láttam, ahogy a fiú eltűnik a házban, és úgy éreztem, utána kell mennem. Ahogy beléptem a sötét térbe, mellbe vágott a penészes, rothadó szag. Körbe-körbe botorkáltam, az ablakokon beszűrődő kevéske fényt követve próbáltam megtalálni a fiút. Végül a nappali padlójának repedésein keresztül mozgásra lettem figyelmes. Leguggoltam a padlóra, és átkukucskáltam a lyukon.
Egy pincét láttam a ház alatt, aminek a közepén mozdulatlanul állt a fiú.
Első pillantásra úgy tűnt, sűrű fehér füstfelhők veszik körbe. Minél tovább figyeltem, a felhők annál inkább egy hatalmas, áttetsző lény alakját öltötték fel, ami hatalmas féregként tekergett a fiú körül. Miközben próbáltam kitalálni, mitévő legyek, hirtelen egy hangos csattanással eltört alattam az elrothadt padló, és lezuhantam a ház sötét gyomrába.
*
Látom a fiút. Egy nyüzsgő város utcáin sétál, ragyogó karácsonyi fények és csábító piaci bódék között. „Breslau”, olvasható az útjelző táblákon. „Friss gombóc! Kolbász! Forralt bor!”, kiáltják a lelkes árusok. A csípős téli levegő csengőszótól és vidám énektől zsong. A jókedvű, ünnepi ruhába öltözött tömegek ide-oda áramlanak. Gyerekes családok, az ünnepségektől és látványosságoktól kábultan. A fiú elsétál mellettük, elhagyja a városközpontot, és délnek tart. Elhalad egy nagy épület mellett, aminek boltíves kapuja egy tágas udvarra vezet. Ahogy bepillant, piától bűzlő, fekete egyenruhás csőcseléket lát meg. Továbbsétál. Egy perccel később ezt hallja:
− Hé, te jiddis féreg, mégis mit képzelsz, hová mész?
Egy pillanattal később a hátát érő rúgás a havas kőre taszítja. Egy, a fejére mért rúgástól elveszíti az eszméletét.
Nem érzi, ahogy brutálisan összeverik a botjaikkal, lehugyozzák és otthagyják félholtan.
Azt sem érzi, hogy valaki felemeli a földről, és magával viszi.
*
Egy furcsa házban tért magához. Egy magas, szőke nő, hosszú, fehér, áttetsző ruhában az ágya mellett állt, szipkával a kezében. Sápadt füstkarikák lebegtek a szobában.
− Kelj fel. Hadd nézzelek meg – mondta neki a nő.
A fiú lassan levetette magáról a takarót, felkecmergett, és észrevette, hogy anyaszült meztelen. A nő a kád felé intett a szoba közepén.
− Mássz be. Hadd fürdesselek meg.
Beáztatott egy szivacsot a szappanos vízbe, majd alaposan átdörzsölte őt, miközben lágyan, anyáskodva dúdolt. Amikor befejezte a fürdetését, elővett egy törülközőt, és megszárította. Aztán ledobta a törülközőt a földre, és fogdosni kezdte a fiút a lábai között. Először a szipkával ért hozzá, majd a kezével. Felizgatta, a padlóra lökte, és rátelepedett. Kellemetlen, erős orgonaillat áradt belőle.
− Ne merészelj elélvezni! – sziszegte, miközben fel-le mozgott. − Csak amikor én mondom.
Valamivel később egész testében megremegett, és abbahagyta a mozgást. Felállt, a fiú fölé tornyosulva.
− Most már csinálhatod – parancsolta.
A fiú önkielégített, és gyorsan elélvezett.
− Te kis féreg! – visította a nő, arcon csapta és leköpte. − Takarodj az ágyadba, azonnal!
Sötétség. Reménytelenség. Félelem. Szégyen.
Hónapok vagy évek teltek el, nem tudta megállapítani.
Teljesen a nő irányítása alatt állt, aki játszott vele, kihasználta és bántotta, mindennap erőszakot tett rajta, aztán félredobta.
− Nem mész el többé innen. Soha – suttogta, sápadt füstkarikákat fújva rá a cigarettájából.
Néha a nő az ágyban fekve ölelgette őt, a haját simogatva, dúdolva. Ilyenkor sírdogált is egy kicsit, és a fiú látta, ahogy a könnycseppek apró gyémántokként ragyogtak szempilláján. Majd hirtelen, sikoltozva ellökte magától.
− Te mocskos féreg! Mégis mit képzelsz, ki vagy te?
Egyik nap hatalmas robbanás csattant a ház mellett, ami alapjaiban rázta meg az épületet. A nő nagyon megijedt, és az óvóhelyre szaladt.
A fiú kihasználta a kínálkozó lehetőséget, és megszökött.
Az eltorlaszolt utcákon barangolt, próbálta azonosítani a környéket, hogy hazataláljon, de csak egyre mélyebbre jutott az éjszaka sötétjében, a háború borzalmaiban. Már hónapok óta a romok között bujkált, amikor a Vöröskereszt katonái megtalálták és elhelyezték az árvaházban. Itt hetekig ágyban feküdt. Zsibbadtan, sérülten, megtörve. Mígnem egyszer csak úgy érezte, valami odavonzza az öreg házhoz. Az agyában morajló, mély hang nem hagyta nyugodni, ahhoz hasonlított, amit egy levegőben lévő repülőgépben ülve lehet hallani. Felkelt és elindult, alvajáróként haladt közelgő végzete felé. Belépett a házba, megállt a szoba közepén, ahol egykor a kád volt, és érezte, ahogy a suhogó fehér ruha körbeöleli.
*
Elveszítem az időérzékemet. Úgy érzem, hogy a tekergő, vonagló fantom engem is megbabonázott. Hirtelen eszembe jut, ahogy az asszirológiaprofesszorunk, Sigismund Bernstein elmesélte a kígyó,
Lótán történetét, aki a khtonikus istennő megtestesülése volt, és az ősi időkben uralkodott.
A mítosz szerint az istennő a hatalmas óceánhoz ment, ahol a kígyó élt, meztelenül megjelent előtte, és elmondta a varázsigét:
„Lótán, a tekeredő kígyó,
Lótán, a csavarodó kígyó;
Te, ki átszeled a végtelen időt,
Te, ki felforralod az óceánokat;
Pofád, mint a vadon oroszlánjáé,
Torkod, akár a tengeri vihar;
Úgy vágyik az áramlásokra, mint a vad bivaly,
És a patakok után sóvárgó antilophadak;
Torkod tömegeket nyel el,
Seregeket falsz fel,
Hétszeresen lakmározol,
Poharadba folyókat öntenek;
Kelj fel a vizek mélységéből,
És legeltesd szemed félelmetes szépségemen.”
A kígyó körbefonta és elnyelte őt, de az istennő szétáramlott benne, és
átjárta az állatot, ezzel saját akaratához láncolta a kígyót, és örökre a megtestesülésévé tette.
A tekergő füst olyan sűrűvé válik, hogy alig látom a fiút. Tompa suttogást hallok, mint egy távoli szél susogása:
– Kicsi féreg! Most már az enyém vagy!
Mit tehetnék? Hogyan menthetném meg? Ha feldühítem vagy rátámadok a nőre, talán bántani fogja a fiút, netán meg is öli. Nem sodorhatom még jobban veszélybe.
Arra jutok, hogy a legjobb, amit tehetek, hogy megvárom, míg a fiú visszatér az árvaházba, és utána beszélek vele. Elvégre eddig mindig visszajött. Óvatosan kezdek visszakúszni a pince legtávolabbi sarkába. Lassan, nehogy megzavarjam a förtelmes jelenést, felmászok a lépcsőn. Amikor visszaérek a földszintre, egy utolsó pillantást vetek az alant elterülő szörnyű látványra, majd elhagyom sötét lakhelyét.
*
Eltelik egy nap. A fiú nem tért még vissza. Aztán még pár nap. Egy hét. Vártam rá. Többé nem jött vissza. Végül egy kifejezetten szürke és komor reggelen a keresésére indultam. Piszkos köd borította az utcákat, akár egy poros lepel, ahogy találomra barangoltam, próbálva felidézni a házhoz vezető utat. Idegenektől kértem útba igazítást.
Azok csak vállukat vonogatták és döbbenten tárták szét a kezüket.
Végül rábukkantam egy ismerősnek tűnő helyre, de az épület nem volt ott. Helyén egy hatalmas kráter tátongott, alján zavaros fehér folyadék hullámzott, mely megcsillant a sápadt nap tompa fényében.
Fotó: Pexels
