Mariana Enríquez a kortárs dél-amerikai irodalom egyik legizgalmasabb hangja, aki a horror és a gót irodalom műfajaival kísérletezik. Eddigi mindkét magyarul megjelent kötetét a hét könyvének választottuk, az Ágyban dohányozni veszélyes című novellagyűjteményt és A tűz martaléka című regényt is. Nemrég jelent meg Enríquez Részünk az éjszakából című nagyregénye, mely a bőr alá is bekúszó sötét történet egy démoni közösségről az argentin katonai diktatúra idején. Most ebből olvashatsz egy részletet.
A nyolcvanas évek elején egy ifjú apa és fia összetörve indul útnak a szeretett feleség és anya rejtélyes halála után. Őseik otthonába térnek vissza, ahol szembe kell nézniük a szörnyű örökséggel: a nő családja, amely a titokzatos Rendet irányítja, szörnyűséges bűnöket követ el a halhatatlanság vágyától fűtve. A Rend vezetői azt remélik, hogy az ifjú Gaspar is örökölte látnok apja képességeit, és mindent megtesznek, hogy őt is felhasználhassák céljaikhoz. Apja kimenekíti, de vajon meddig képes elmenni azért, hogy megvédje fiát a sorsától?
A Részünk az éjszakából egyszerre nagyszabású családregény és vérfagyasztó horror, az okkultizmus és a természetfölötti története, egy könyv a szerelem és a vágyakozás bonyolultságáról, melyben feltárul egy sokat szenvedett ország, Argentína számtalan arca is.
Mariana Enríquez: Részünk az éjszakából (részlet)
Fordította Pávai Patak Márta
Juan nézte Talit színjátszó szemével a veranda gyér világításában. Levette a kötést a kezéről, és megmutatta a sebét. Tali figyelmesen nézte: nem duzzadt, nincs elfertőződve.
– Nem vagyok képes meghívni, az éjfél jelével sem. Ha ezzel a rítussal nem tudok vele kapcsolatba lépni, akkor valaki megakadályozza, hogy elérjem.
– Van olyan, aki képes erre?
– Valaki hatalmasabb meg tudná; vagy ha többen összedolgoznának. Szerintem többen lehetnek.
– Van az úgy, hogy nem érjük el a halottainkat, te is jól tudod.
– Nem hiszem, hogy most erről volna szó.
– Érzed őt valahol?
Juan ránézett Talira, és félretolt egy arcába hulló hajfürtöt.
– Nem érzek semmit.
Most, hogy már nem hallották a gyerekek hangját, Tali odament Juanhoz, és a kezét nyújtotta neki.
Gyere, megfürdetlek, és bekötözöm a kezedet.
Vettem egy hatalmas fürdőkádat, hallod, mintha tudtam volna, hogy szükség lesz rá. Juan lassan, kényelmesen tápászkodott föl, és a fürdőszobába vezető folyosón Tali lábujjhegyre állva megcsókolta, majd a szobájáig tolta, és a hátával becsukta maga mögött az ajtót. Egy kicsit mindig durva volt Juannal az együttlét, még amikor igyekezett gyengéd lenni, akkor is, most pedig meg sem kísérelte; Talinak fájt, ahogy szétvetette a lábát, hogy befogadja azt a széles testet, fájt, ahogy hátrahuppant a szobája padlójára, fájt, ahogy nyomta a parketta. Mindig volt egy kellemes, szeretetteljes pillanat, egy lökés, egy szédítő kisiklás, amikor fölismerte a haját borzoló kezet, és amikor Juan mozgott benne. És mindig volt egy veszélyes pillanat is, amikor valamiképpen szólnia kellett, hogy hagyja abba, ott, ahol a kellemes érzés kezdődött, az a reszketés, az a láz, melynek a végén úgy érezte, jön a gyorsan mozgó ár, a meleg hullám, ami nem hasonlított a gyönyörhöz. Juan mindig hallgatott rá, és abbahagyta; most felült, és fél kézzel eltolta magától, hogy nézzen bele a szemébe.
Aztán Juan meztelenül lefeküdt az ágyra, oldalt, és sírt Tali kezét fogva, aki elég jól ismerte őt ahhoz, hogy csöndben hallgassa, és várjon. Angá, most először sír miatta, gondolta, de nem mondta ki, mert Juan nem viselte jól az együttérzést. A haját simogatta. Olyan selymes, olyan világos, a korral sem lett sötétebb, mint más szőkéknél. Juan finoman kivonta magát Tali öleléséből. Lesz temelletted valaha is valaki, érdeklődött, és Tali odadőlt mellé, cigarettára gyújtott, adott neki egy szippantást, ő mindkét szemét behunyta, miközben beleszívott; az arca még nedves volt, nem törölte le a könnyeit. Nem, válaszolta Tali, te vagy számomra a férfi.
De nem vagyok olyan bátor, mint Rosario. Én bármit azért nem tennék meg érted.
Juan elnyomta a cigarettát az éjjeliszekrényen a hamutálban, és megcsókolta Talit; Tali érezte a nikotin meg a citromverbéna íze közé vegyülő sót a könnyeiből, meg az orvosság erős vegyszerízét. Megkeresem Gaspart, azzal Juan fölállt, mezítláb, ing nélkül, lábszárán még a sárpöttyökkel. Tali egy kis idő múlva hallotta, hogy a szoba ablaka alatt Gasparral beszélget. Az éjszaka istennőjéről meg a két ikerfiáról beszélgettek, akik annyira hasonlítanak egymásra, és annyira különbözőek. A halál meg az álom.
Tali helyet szorított Juannak, amikor éjszaka odament hozzá az ágyba. Gaspart lefektette a nappaliban; a kisfiú ott akarta letenni a matracot, nem a szobában, és semmi értelme nem lett volna vitatkozni vele, ott alhatott, ahol akart. Juan megfürdött, és Tali érezte rajta a távolságtartást, amit nagyon jól ismert, úgyhogy hozzá sem ért. Nagyon hamar elaludt. Hátat fordított neki. Tali a félhomályban látta a sebhelyet, a bordáinál kezdődött, és a hátán ért véget, a gyerekkori műtétek egyik nyoma. Mikor először meglátta meztelenül, úgy megrettent a sebhelytől, hogy majdnem vissza is utasította a közeledését; ráadásul idősebb is volt nála, hogy feküdhetne le ő egy beteg kamasszal? Puerto Reyesben történt, a hatalmas ház számos vendégszobájának egyikében. Tali úgy emlékezett arra az első alkalomra, mint valami rendkívül tapintatos eseményre; Juan még szűz volt, és bár éppen annyira dolgoztak benne a hormonok, mint bármelyik vele egykorú fiúban, azért mégis volt benne némi távolságtartás; mint aki képes kívülről szemlélni a helyzetet, és elkerülni a kamaszos sóvárgást. És valamiképpen sikerült is neki. A betegség miatt volt, magyarázta később. Minden, amit tett, alkudozás volt, számítás.
Mintha feladatul kapta volna, hogy óvjon és cipeljen egy törékeny kristályékszert, melyet mindig magánál kell tartania,
soha nem szabad otthagyni, még biztonságos helyen sem, és óvatosan kell vele mozogni, nehogy megsérüljön, eltörjön, előtte meg kell fontolni minden lépését, mindig lábujjhegyen járva, mindig elgondolkodni, hogy vajon ez a hirtelen mozdulat nem jelent-e majd balesetet, végleges törést.
Talit azon a nyáron vezette be a Rendbe apja, Adolfo Reyes, és őt is meghívták a Szertartásra. Mikor meglátta Juant az erő helyén, elájult. Senki sem vette észre, mindenki valamilyen transzban volt. Félelme nem tartott sokáig. Apja már évekkel korábban is beszélt neki a Rendről, mesélt történeteket a médiumokról. De arra nem számított, hogy Juan volna ez a médium. Nagyon ügyesen titkolták, maga Rosario is, pedig olyan közel állt hozzá, mégis éveken keresztül titokban tartotta, és Tali értette, miért.
Alig egy évvel később Juan elment Londonba, hogy megoperálják, és találkozzon Rosarióval. Egy darabig ott élt Angliában, de a tragédia visszahozta. Tali nem haragudott meg rá, amikor rájött, hogy együtt voltak Rosarióval, mert tudta, hogy ennek így kellett lennie. Csak sírt, aztán megpróbálta elfelejteni Juant, de nem bírta.
(…)
Tali a templomig követte Juant. Lakat alatt tartotta, csak nagyritkán nyitotta ki; a hívek szinte mind csak augusztusban jöttek áldozati adományaikkal. Ha valakinek volt valamilyen különleges kérése, előbb mindig őhozzá ment, és akkor megbeszélték a Szertartás időpontját.
– Be akarsz menni?
– Most nem.
Juan kinyitotta a füzetét, és rajzolni kezdett egy nagyon pici ceruzával,
vagy legalábbis a hosszú ujjai között nagyon picinek látszott. Mikor állva rajzolt, kicsit mindig meggörnyedt, hátát begörbítette, előretolta a csípőjét. Nem tartott sokáig; mikor befejezte, föltolta sötét szemüvegét, hogy jobban lássa, vajon elégedett lehet-e az eredménnyel, aztán pólójával megtörölte izzadt homlokát. Majd odament a templom ajtajához, megérintette, megsimogatta.
– Gyere ide, Tali – szólt oda neki.
Kérte, hogy fogja meg egy kicsit a füzetet, hogy megnézhesse a rajzát, aztán a farmernadrágja hátsó zsebéből előhúzott egy bicskát. Megvágta vele a jobb keze középső ujját a hegyétől az ujjpercéig, aztán lelógatta a kezét. Mikor elkezdett vérezni, az ujját használta ceruza helyett, és átmásolta a fehérre mázolt kapura, amit előzőleg a füzetbe rajzolt. Tali a jelet nézte. Kecses volt, és Juanra jellemzően mértani pontosságú. Csak amikor megcsodálta a ránézésre egyszerű védőábrát, ami még benne is némiképp undort keltett, akkor figyelt fel a csöndre.
– Ezek után soha nem lesz szükséged más védelemre. Akár nyitva is hagyhatod az ajtót. – Juan elhallgatott, Tali szemébe nézett. – Nemrég kaptam ezt a jelet.
– Védelmet kérsz?
Juan a vértől és izzadságtól szennyezett kötést nézte a kezén.
– Védelmet keresek, és mint mindig, most is nagyon lassan adják meg. Nagyon jól tudod, hogy még mindig nem kaptam meg, amit tényleg akarok.
Aztán ép kezével a füzetért nyúlt.
– Ha úszni szeretnél, bekötöm úgy, hogy vízbe mehess vele.
Tali később a fürdőszobában kitisztította a sebet, és arra gondolt, milyen piszkos az a kapu, és milyen sérülékeny Juan; tudta, hogy számára nagyon veszélyes a fertőzés. Juan hagyta, hadd csinálja, ahogy akarja, csupán annyit kért, hogy szorosabban kötözze be.
– Szép vagy – jegyezte meg, amikor Tali végzett.
– Nem mondj ilyet, tudod, hogy nem szeretem.
– Mindig is szép voltál. Rosario csinos volt, de te szép vagy.
– De te őt szereted, úgyhogy ne mondj nekem ilyet.
– Ó, a szerelemnek semmi köze a szépséghez.
Tali a derekára tette a kezét, és mély levegőt kellett vennie, nehogy felkiáltson.
– Tudod, Juancito, mindig szólhatnál, ha jössz, mert különben ilyen dolgok történnek.
– Milyen dolgok? – nézett rá Juan, és keresztbe vetett lábbal leült a kád szélére.
– Az a helyzet, én soha nem foglak elfelejteni téged, de kibírom, nagyon jól elvagyok itt a növényeimmel, a házammal, a kutyáimmal, itt az ágyam, és éjjel néha elképzelem, hogy te jössz, amikor lépteket hallok, máskor meg nyugodtan alszom; csak mondom. Aztán egyszeriben itt teremsz a gyerekkel,
én meg mint egy hülye, igen, mint egy hülye, érted, arra gondolok, hogy itt maradtok, és majd együtt leszünk,
meg efféle marhaságokat. Még azt is gondolom, nehogy azt hidd, a húgom örülne, ha itt maradnátok velem. Szegény kis húgocskám. Mennyi baj van veled, az anyád mindenségit.
Valaki halkan kopogott a fürdőszoba ajtaján, Juan kiszólt, gyere be, kisfiam. Gaspar félszegen belépett. Tali megállt egyenesen a mosdókagyló mellett, megigazította hosszú, csaknem derékig érő haját. Időnként azt gondolta, kicsit öreg már ehhez a hatalmas sörényhez. Gaspar rá se nézett.
– Mi történt az ujjaddal?
– Megvágtam odakint.
– Mivel?
– Egy törött üveggel; azért tették oda, hogy a macskák ne menjenek be a tyúkólba.
– Fáj?
– Nem.
– Mikor ott felvágták, akkor fájt – mutatott Gaspar a mellkasára.
– De annak ehhez semmi köze – válaszolta Juan, és Tali figyelte, ahogy visszatartja a nevetést. – Ez egy pici kis vágás az ujjamon. Ráadásul már mondtam neked, hogy a mellkasban leginkább a csont fáj.
– Persze, mert elfűrészelték a csontot, hogy meg tudjanak operálni.
– Jaj, kicsim, ne mondj ilyeneket! – szólt közbe Tali.
– Kettévágták, nem tudod? – Gaspar hunyorogva nézett Talira, mint akit zavar a fény. – Félbevágták, aztán összevarrták. Azért csinálták, hogy meggyógyítsák a szívét, de én úgy látom, nem valami jól gyógyították meg.
Juanból kirobbant a hahota. Felállt, fölkapta a fiát.
– Az a helyzet, hogy a te apád gyógyíthatatlan! Te kis gézengúz, halálra rémíted Talit!
– Én csak meg akarom magyarázni neki.
– Én már jó régen elmagyaráztam neki telefonon.
– Akkor nekem már nem kell elmagyaráznom.
– Nem, semmit sem kell neki elmagyarázni.
– És fürödni nem megyünk?
– De, mindjárt.
Juan homlokon csókolta Gaspart, és kézen fogta Talit, ki akarta húzni magával a fürdőszobából, de Tali rászólt, menjetek csak, meg vagytok hibbanva mind a ketten. Én szeretnék átöltözni és egy kicsit megmosdani. Nem kell a púder, dörmögte Juan, ő meg válaszul a fejét rázta. Szüksége volt néhány percre a tükör előtt, hogy bekenje magát naptejjel, összeszedje a törülközőket,
bevizezze az arcát, kimossa a vért a kádból, és megvárja, amíg nem remeg a keze.
Fotó: Open Books
