A régi házban a gyerekszoba ajtaja feletti polcon sorakoztak azok a bizonyos könyvek. Magasan voltak, de egy székre felállva már kíváncsian válogathattam a címek között: A naptestű Pa'i, Kígyót szült az öregasszony, A hulladémon huszonöt meséje, A varázsdob és a látó asszonyok vagy A cápaisten. A főként Karig Sára szerkesztette Népek meséi-sorozatba mítoszokat és népmeséket gyűjtöttek a világ minden tájáról. Őrületes utazásokra vittek – A szép delfinlányt vagy ötször elolvastam. Teljesen lenyűgözött az ismerős ismeretlen: az univerzális hasonlóság az emberi vágyak és fájdalmak, örömök vagy kihívások között, és ugyanakkor a rengeteg kisebb vagy nagyobb eltérés. Ezek nem egyszerűen a látványos, vagy ha úgy tetszik, egzotikus kulturális különbségekben mutatkoztak meg, hanem például megjósolhatatlan volt, milyen fordulattal végződik egy Gilbert-szigeteki történet, mert mégis csak máshogyan mesélnek. Imádtam.
Amikor aztán hírét vettem, hogy megjelenik a Valancourt nemzetközi horrorantológiája magyarul, ugyanaz a várakozásteljes izgatottság fogott el, mint amikor odatoltam a széket a polc alá. Akkor előfordult, hogy egy-egy kötet nem ragadott meg annyira, A sötétség szavai viszont most abszolút beváltotta a hozzá fűzött reményeimet.
A horror nem angolszász zsáner
A sötétség szavairól akkor hallottunk először, amikor kiderült, hogy Veres Attila Méltósággal viselt című novellája megjelenik benne angolul, aztán hivatkozási alap lett, miután a Valancourt önálló kötetre szerződött Veressel. Ez lett a The Black Maybe (erről itt kérdeztük), ami nemcsak lelkes fogadtatásban részesült a tengerentúlon, de azóta jelölték a horrorirodalom legrangosabb díjára, a Bram Stokerre is, novelláskötet kategóriában.
Persze mire idáig eljutottunk, a Valancourt alapító-szerkesztői, James Jenkins és Ryan Cagle már túl voltak pár jó ötleten és nehéz pillanaton. A kiadót eredetileg azért hozták létre, hogy újra elérhetővé tegyenek nehezen beszerezhető, elfeledett kincseket, legyen szó melegirodalomról vagy gótikus és horrorregényekről a 18. századtól az 1980-as évekig. Ahogy azt A sötétség szavai előszavában leírták, az antológia abból a felismerésből született, hogy
az angol anyanyelvű olvasók (is) elsősorban az amerikai-brit tengelyhez asszociálják a horrort,
pedig, ahogy a világ, a horrorirodalom is jóval nagyobb és gazdagabb ennél. A nyelvi és anyagi akadályok miatt viszont ezek a távolságok áthidalhatatlannak tűnnek. Azaz, ahogy az Egyesült Államokban, másutt is az a jellemző, hogy a horrorszövegek alapvetően kicsi kiadóknál jelennek meg, ezeknél pedig nem igazán dolgoznak olyanok, akik el tudnának olvasni (hogy a Valancourt példájánál maradjunk) “román, svéd vagy afrikaans” nyelven írt műveket, és viszont, a román, svéd vagy afrikaans kis kiadóknak nem igazán van pénze arra, hogy olyan minőségben fordíttassák angolra a könyveiket, hogy azokat kiajánlhassák az amerikai és brit kollégáknak.
Hiánypótoló kötetben olvashatunk 15 magyar horror- és weirdnovellát, ami bemutatja, hogy a rémirodalom sokfélesége túlmutat a megszokott sablonokon. Ráadásul a magyar közegben is nagyon jól működik.
Némi tépelődést követően Jenkins és Cagle úgy döntött, hogy a kötetben kortárs novellákat közölnek, és ugyan kizárják az amerikai, brit, kanadai, ír, ausztrál és új-zélandi angol nyelven született műveket, teret engednek például a Fülöp-szigeteki szerzőknek, ahol sokan használják az angolt, vagy a Puerto Ricó-i, spanyol ajkú íróknak, a québeci frankofónoknak, az ír vagy őslakos nyelveken alkotó szerzőknek.
A novellákat végül két módon gyűjtötték be. Egyfelől kiírtak egy pályázatot, erre érkezett Veres Attila műve is, másfelől több hónapos kutatómunkával kiderítették, hogy kik az egyes országok és nyelvek legjobb horrorszerzői, és célirányosan kértek novellákat. Olyan történetekre koncentráltak, amik azelőtt még nem jelentek meg angolul, szempont volt a földrajzi és a szerzői sokféleség, és az, hogy a szerzők “újszerűen” és “érdekesen” használják a horror elemeit. Az eredmény egy majdnem húsz nyelvből fordított, színvonalas és a legjobb módon eklektikus válogatás lett, ami pont úgy olvastatja magát, mint amikor egy jó csípős ételt sem tudsz (akarsz…) abbahagyni, pedig már ömlik tőle a könnyed.
A kötet több mint 400 oldalon mesél az emberi félelmekről, a világ kiismerhetetlenségéről, valamint a hazugság, a tiszteletlenség, a vakmerőség, a bűn vagy éppen a jóság büntetéséről. Az előszót egy hangulatos világtérkép követi, amelyen a képregényekből ismert szövegbuborékok mutatnak a novellák származási helyére, és foglalják össze egy mondatban a tartalmukat. A történetek előtt a szerkesztők fél oldalban bemutatják,
mit lehet tudni az adott ország horrorhagyományáról és jelenéről,
illetve az adott szerzőről, akik között van dél-afrikai, ecuadori, olasz, québeci, finn, katalán és martinique-i is. (Már az előszóban arról írtak, hogy sorozatot képzelnek el, 2022-ben pedig meg is jelent a második kötet, ami ismét a jelen horror univerzumát tárja fel Japántól Máltán és Haitin át Argentináig.)
A magyar kiadás fekete élfestéssel érkezett (hogy miért, arról ebben az interjúban olvashatsz), ami jól nézett ki a beharangozó képeken, ám a valóságban inkább tűnik ügyetlenül piszkosnak, mint menőnek – ez és egy-két gyengébb novella, ami összességében picit ront a köteten, de ennyi, részben szubjektív “hiba” még talán kell is, mert amúgy gyanúsan tökéletes lenne az összkép.
Kapu a borzalomra: a fojtogatóan nyomasztótól a klasszikuson át a viccesig
Végigfurakodni a hegy mélyébe vezető szűk barlanghasadékon egy titokzatos barlangrajz kedvéért (Fakó lábujjak), klausztrofóbiás emberként nálam ez a történet verte ki a biztosítékot – nem is a titok feltárulása okozta a rettegést, hanem annak az érzékletesen megragadott leírása, ahogy a főszereplő turisták átpréselik magukat a járatokon. És elgondolkodtatóan fájt az is (Csontok a tekintetében), amiben a narrátort a saját jóakarata és empátiája keveri végzetes bajba, miután elütötte egy öregasszony macskáját.
A sötétség szavai novelláiból nehezen tudnék egy vagy két legjobbat kiemelni, ugyanis jól megírt, erős történetek sorát olvashatjuk, amik a már említett eklektikusságnak köszönhetően – a cselekmények és témák mellett – abban is különböznek, hogy milyen a szerző elbeszélői/írói stílusa, milyen horrortradícióból építkezik, valamint ezt ötvözi-e valamilyen jellegzetes helyi sajátossággal. Ezért is hoztam szóba a cikk elején a Népek meséi-sorozatot, hiszen a kötet valóban markánsan felidézi az ott tapasztalt, a földrajzi és kulturális sokféleségből és az emberi hasonlóságokból fakadó ismerős ismeretlen érzéseit. Így
olvasóként inkább az válhat hangsúlyosabbá, hogy nekünk személyesen milyen szorongásaink vannak,
amiket a novellák megpiszkálhatnak, a kötet ugyanis elég sok témán és horrorelemen végigzongorázik. Ilyen például az, hogy
- a bűn formálja a világot és nyomot hagy a tájban (Uironda; Lent, az ő világukban),
- a társunk nem osztozhat velünk mindenben (Csontok a tekintetében; Berögződések; Fakó lábujjak),
- a titokzatos nők veszélyesek (Kira; A fehér kormorán)
- az öregek és felnőttek fenyegetőek (Csontok a tekintetében; André Despérine felügyelő logikátlan nyomozásai; Senor Ligotti; Méltósággal viselt)
- a gyerekek fenyegetőek (Árnyak tánca; Adomány)
- a szülőség bonyolult (Berögződések; Uironda)
- a terhek generációkon át öröklődnek (A hátsó lépcső).
A történetek közül több inspirálódik helyi hiedelmekből, így a Fülöp-szigeteki (Az összes madár), az ír (A fehér kormorán), a szenegáli (Leuk Daour háza), a román (Lent az ő világukban) babonákból és hagyományokból. Van olyan novella, ami Kirké mitológiai történetéhez nyúl vissza (A gyűjtő), és olyanok is, amik a gótikus irodalom (Árnyak tánca; Mater Tenebrarum) vagy az old school krimi előtt tisztelegnek (André Despérine felügyelő logikátlan nyomozásai). Több erőteljesen épít a pszichológiára, mint a Méltósággal viselt, amiben egy plüssállat rejtélyesen megbetegszik, vagy A hátsó lépcső, amiben az orvos a még szokatlannak számító lélektani módszerekkel próbál kigyógyítani egy lányt az ismétlődő rémálomból, vagy az Adomány, ami arról mesél, mennyit hazudunk egymásnak egy párkapcsolatban. Önreflexív kikacsintásként a Senor Ligotti arról a sokszor feldolgozott elakadásról szól, amikor egy szerző alkotói válságba kerül, miközben a szerződés kötelezné egy új kötetre.
A valóság helyreállítása és a The Black Maybe megjelenése apropójából beszélgettünk a humor szerepéről a feszültségépítésben, a kísérletező történetmesélő formákról, a sírkertszerű Magyarországról, reményről és reménytelenségről. Végül még olvasnivalót is ajánlott. Interjú.
A Parányi nők üdítő kis darab a novellák sorában: szokatlan módon humoros, és a lezárás komisz sejtetését leszámítva nem is a szó szoros értelmében vett horror. Ebben a narrátor a lomokat felhalmozó szülei házában parányi meztelen nők egész társadalmát találja a kanapé alatt, aztán gyorsan ki is söpri őket. Míg az olvasó határozottan meglepődik, az elbeszélő hangsúlyozottan nem, ami arra is rámutat, hányféle módon kezelik a novellák a természetfelettit. Vannak, amikből hiányzik (Méltósággal viselt); a többségükben a természetfeletti felfedezése a borzalom része, és vannak azok, mint a Mater Tenebrarum vagy a Parányi nők, amikben magától értetődő – igaz, utóbbi még ebben is pimasz.
A sötétség szavai végső soron azt mutatja be jólesően igényesen és színesen, hányféle formát ölthet a horror. Hogy hatásában vagy működésében ez a zsáner is egy spektrum, aminek az egyik végét mindenki ismeri, aki valaha elolvasott egy durvább rendőrségi hírt vagy egy nem happy enddel végződő mondát-mítoszt, esetleg fellapozta az eredeti, Grimm-féle Családi meséket. Ezek kiindulópontok, A sötétség szavai pedig kaput nyit egy univerzumra, tele örömet és borzongást egyszerre okozó felfedeznivalókkal.
