Képzeljük el, hogy a liftek nem oda visznek minket, ahová sejtjük, és hogy a víztornyok valójában űrhajók. A felnőtté válás jeges ökölcsapásokkal érkezik, és nem kegyelmez. Egy 18-19 éves srác a sorkatonaság, a börtönőri munka és a szerelmi csalódások elől a fantáziába menekül. Az útja során csak a túlélés vágya hajtja, de mindenben képes meglátni a szépséget, és folyton ostorozza magát.
Harminc év múlva aztán csak azokkal a csodákkal kell foglalkoznia, amelyekre soha nem volt ideje, mert elrabolta a munka világa. Szinte visszasírja a korábbi poklot, és meglepő testi átalakuláson megy keresztül. Végigkíséri a barátság és a szerelem, nem hagyja nyugodni a kötelesség és a felelősség.
Fliegauf Gergely: Mentem, álmodtam (részlet)
Szörnyek a 17-es villamoson
– a szerelmüket csak szerencsétlenül kifejezni tudók titkos tanítása –
Annak a villanykörtének pont akkora foglalatja volt, mint 220-as izzóknak. Elhatároztam ezért, hogy amikor senki sincs otthon, becsavarom, és kipróbálom, mekkora fényerővel ég. Miután az egész lépcsőházban kicsapta a biztosítékot, durrant egy nagyot, egy kisebbet villant, és bepörgetett engem a téridőbe. Amikor magamhoz tértem, kormos volt a kezem. Csoda, hogy élek. Mélyen hallgattam később az áramszünetről.
Egy másik nagyon kedves barátom még ugyanabba a gimnáziumba járt, mint ő. Meglátogattam, de tőle sem kérdeztem semmit róla, hanem inkább elindultunk sétálni a szemerkélő esőben. A Margit híd budai hídfőjénél toporogtunk, és a Soma Never Dies-t énekeltük a Brutagentől, amit egyébként azért tudtunk megtanulni, mert megszereztük a dal szövegét, nem azért, mert annyira jól tudtunk volna angolul. Azt mondtam a barátomnak, hogy el kellene menni Essenbe, látni, hogy honnan ered ez a zene. Semmit sem sejtettem a későbbi életemről, hogy többször is el fogok oda vetődni, és csak azzal fogok szembesülni, hogy mi itt nyomorban élünk. Nem is anyagi nyomorban, hanem erkölcsi és lelki posványban. De ez akkoriban egyáltalán nem érdekelt, mert az elmém csak 1999 körül nyílt ki, addig nem történt semmi sem. A barátom azt felelte, hogy igen, marha jó lenne, és folytatta a történetét, amíg felpattantunk a csilingelő 17-es villamosra. Már akkor is öreg, UV villamos volt, azaz egy kocsis, édes. A kárpit középbarna, az ülések falécekből, felváltva, sárgásbarna és középbarna. A kapaszkodó fekete könnycseppek. A vészjelző piros karikájában egy fehér gomb, ami konkáv, emlékeztet egy téridőgörbületre. A plafonon, két sorban egymás után sorakoznak a füge alakú, matt villanykörték. Az ablakok alatt tekerő, amivel kurbliként fel- vagy le lehetett ereszteni. Az eső ostromolta az ablakot, kint a hideg fények szenderegtek, mint a csillagok. Az ablakkeret alján, közepén, „kihajolni veszélyes” felirat, amit nagyon gyakran ügyes kezek „kihalni esélyes”-re javítottak.
A barátom az esernyőjét felakasztotta az egyik kapaszkodóra és egy rendkívül szövevényes történetbe kezdett egy lányról, aki ugyanabba a gimnáziumba járt, és talán én is találkoztam vele egyszer vagy kétszer. A lány igen messze lakott a barátomtól, aki hősiesen elzarándokolt hozzá, mint egy lovag, aki a háborúból érkezik haza. Sebesült, bánatos és béna. De megérkezett. Számomra kissé értehetetlen módon reggel nyolc volt ekkor. Furcsa időpont egy látogatásra. Csöngetett, és a lány fáradt és kócos anyja nyitotta ki az ajtót. Félénken köszönt, és megkérdezte, hogy otthon van-e a lány. Az anya betessékelte a konyhába, leültette, és kávéval kínálta. Nehezen ivott kávét, mert nem szerette, és félt is, hogy hasmenése lesz tőle, de elfogadta. Már vagy tíz perce beszélgettek, amikor az anya kinyögte, hogy a lány apja, az ő férje pár napja halt meg, és sírva fakadt. A barátomat derült égből villámcsapásként érte a hír, és felnevetett zavarában, de gyorsan bocsánatot kért, és elszégyellte magát. (Megértettem őt, nekem ugyan nem szoktak ilyen bizarr reakcióim lenni, de például az elvörösödés rettenetesen kínzott hasonló helyzetekben.) Hosszú csend után, a barátom még mindig transzban, így nem értette meg, hogy le kellene lépnie. Összeszedte a bátorságát, és megkérdezte, hogy „tényleg, ő itthon van?” Az anya azt felelte, hogy persze, még nem kelt fel. A cimborám csak ült a kis panellakás még parányibb konyhájában, a térde összeért az anya combjával. Az asztalon egy üvegvázában volt pár szegfű. A szegfű szirmai között rejtélyes dolgok történtek. Odaköltözött pár álom, köztük egy olyan is, amit én is láttam. Hulló, morzsává aszalódó fogakról szólt az a látomás, amit folyton igyekszünk visszatuszkolni, de aztán a fogunk törmeléke betölti a szánkat, és nem merjük kiköpni, mert rengetegen vannak körülöttünk,
Aztán bugyiban és egy fehér trikóban megjelent a lány.
Köszönt a barátomnak, odalépett a hűtőhöz, lehajolt, a fenekét éppen a cimborám felé mutatva, aki azt gondolta, hogy atyaég. A lány tejet vett ki, hangosan kortyolva inni kezdte, de nem minden ment a szájába, hanem lecsorgott a nyakán. A hideg folyadéktól összerezzent és a mellbimbója is megmerevedett. Az anya megintette a lányát, hogy talán megárt az a tej, túl hideg és túl sok. Erre a barátom hozzáfűzte, hogy ő is hidegen szereti a tejet. A lány nem szólt semmit, és elvonult. Mezítlábas léptei cuppogtak a linóleumon. Az anya csak magába roskadva ült, nem szólt ő sem. Szegény cimborám nem értett semmit. A lány szobájából évődő veszekedés szűrődött ki, de csak a lányt lehetett hallani. Az anya még jobban magába roskadt, túrta a kócos haját, nagy nehezen, a derekát fájlalva, feltápászkodott, sóhajtott egyet, és azt suttogta, hogy ezt nem bírja tovább. Halk kopogtatás után benyitott ő is a lány szobájába, legalábbis úgy tűnt, lehet, hogy csak a fejét dugta be a résen. „Engem nem érdekel, miért engedted be?” – rikoltotta a lány. „Csókolom!” – nyöszögte egy kamaszos fiúhang. Rémesen kínos volt az egész, a cimborám megkérdezett engem ott a villamoson, hogy szerintem a lány fiúja volt-e ott. Valószínű, mekegtem. „Aha, tényleg!” – nevette el magát az én kedves barátom, azzal leszálltunk a villamosról. Azonnal megszólalt a berregő jelző, amint kinyitotta az ajtaját. A cimborám fennhagyta az esernyőjét, de az ajtó már becsapódott.
Futásnak eredtünk a csúszós macskaköveken, a Frankel Leó utcában. Mivel a villamos lassan zötyögött, tudtuk tartani vele a tempót. A barátomon fehér, magas szárú edzőcipő, egy bővebb kék farmer, egy pufajkás kabát, és egy kék-fekete csíkos horgolt sapka volt. Rajtam a cimborám régebbi baseball sapkája volt, úgy, hogy a simlédere hátra volt fordítva, motoros bőrdzsekiben, egy kék csőnadrágban - aminek a térde pár helyen kiszakadt, és a nagymamám foltozta meg –, és egy fekete tornacipőben voltam. Figyeltük a villamost. Az egyik ablakra, a párába valaki felírta, hogy FTC, és látni lehetett, hogy az utastérben néha kialszik a fény, és mindenféle lidércek motoszkálnak ott. Az egyik szörnynek emberi koponyája volt, hatalmas szitakötő szárnya, pók és ember teste és katonai bakancsa, az a kétcsatos. A másik rém valójában egy narancsokból összegyúrt polip volt, emberi aggyal, és mindegyik csápja egy-egy villanykörtében végződött. Lebegett a 17-esen még egy óriási szemgolyó is, vörös és eres, és pattogott ott két zápfog. Akkorák voltak, mint két bárszék, és olybá tűntek, mintha anatómiai ábrák lennének. Láttam a zománcrétegüket, és az idegeket, ahogy kimenekülnek a gyökerekből. Előttünk, a sínek között egy macska ugrált, és mintha egy polip is mászott volna.
Ahogy futottunk, az utca végén, egy gigászi, fluoreszcens, emberi fej derengett fel lebegve.
Csak a fej, test nélkül. A nyaka cikcakkban elnyiszálva, de sehol egy csepp vér. Kopasz volt, és gyönyörű gömb alakja volt a tarkójának és a feje búbjának. A tekintetében mintha az egész emberiség minden vágya és kudarca benne lett volna. Nem nyitotta ki a száját, mint az az ember, akinek már nincs már semmi mondanivalója, mert nem is kell semmit sem mondani, és már minden, de minden világos, érthető, és nyilvánvaló, talán reménytelen is, sőt kilátástalan. Mintha az utolsó pillanatban, még a szavakon túl, a tekintettel lehetne valamit közölni, mintha ezt a gesztust még meg lehetne tenni, de aztán azonnal el kell indulni a távolba, ahol a szánalmas gondokkal már nem kell foglalkozni, ahol olyanok lehetünk, mint az állatok, akiknek csak csodálkozniuk kell, és mint a tölcsér, úgy kell szívniuk magukba az életet, és a varázslatokat. Persze lehetséges, hogy csak túl gyorsan futottunk.
A villamos csikorogva megállt, és egy harang is kondult akkor. Felszálltunk, és ott lógott az esernyő. A cimborám leakasztotta, és azt lihegte, hogy „na ez is megvolt”. Talán a fürdőnél és a Malom-tónál járhattunk. A Gül Baba utca kövei között rikító fűszálak nőttek, éppen olyan színük volt, mint a látomásnak. Te is észrevetted?
