Fotó: Marina Sorokina
„Az írásnak bombára kell hasonlítania, amellyel az ember megtisztítja a terepet a normális létezés számára” – írta Lyukasóra című novelláskötetében a Putyin-éra egyik leghangosabb kritikusa, Vlagyimir Szorokin. Regényei bombaként csapódnak a kritikára igencsak érzékeny Kreml testébe, és minden újabb megjelenése után kultúrbotrányaitól harsog az orosz sajtó. Többször vádolták pornográfiával, Kékháj című regényét nyilvánosan megsemmisítették, és a harmadik legkárosabb könyvnek tartják a Mein Kampf és A tőke után. A tellúr nevű ritkaföldfém tudatmódosító hatásáról mesél új könyve, a Tellúria, melyet Budapesten is bemutatott. (Kritikánkért kattints IDE) Budapesti látogatása, és a könyv megjelenése előtt emailben kérdeztük almafestésről, felelősségről és történelemhez való viszonyról az orosz írót, aki a közhiedelemmel ellentétben nem ezüstből készült. (Az interjút Diószegi-Horváth Nóra fordította.)
Ön szerint mi az irodalom szerepe egy diktatúrában?
Minden időben, bármilyen rendszer uralma alatt az irodalom egyetlen feladata – megmaradni irodalomnak. A legszomorúbb mindig az, amikor faltörő gépet csinálnak belőle az aktualitások bástyáinak lerombolására. Az ilyen irodalom nem él sokáig. Az írónak nagy célokat kell maga elé állítania, még akkor is, ha arról ír, ami éppen történik körülötte. Mert ha a falak leomlanak, a faltörő gépek rozsdásodni kezdenek.
Mi talán a hírek mellett az ön regényeiből tudunk meg a legtöbbet Oroszországról. Mit gondol, a könyvei jó útmutatók?
Nehéz a nyugat-európai olvasókhoz beszélnem, de az elmúlt harminc évben talán sikerült elmondanom a lényeget az orosz lélek metafizikájáról úgy, hogy megértsék. Vagy legalábbis éreztetni, milyen az íze, az illata. Olyan, mint a tömjén, a hó és a vér.
MEGJELENT AZ ÚJ Könyves magazin 2014/3.
Libri-Shopline, 2014, 104 oldal, 870 HUF/5 pont + 199 HUF
Mit találsz a magazinban? 5 exkluzív Gyarmati Fanni-fotó
Tévésorozatok és irodalom, Putyin és a legfontosabb orosz írók
Interjú Vámos Miklóssal, Háy Jánossal, Irvine Welsh-sel, Malcolm Gladwell-lel
Mikor egy új szövegen dolgozik, érzi, hogy a készülő mű melyik momentumából lesz a legnagyobb botrány?
Nem vagyok botrányhős, nem is szeretem a botrányokat. Mindig megfejthetetlen kérdés számomra, hogy mit és miért éreznek botrányosnak az olvasóim. Nem szeretek provokálni, a provokátorok ugyanis exhibicionisták. Én inkább kukkolni szeretek, meglesni a hőseimet, miközben ők teljes szabadságot élveznek. A botrány valószínűleg mindig ennek a szabadságnak az ára.
Korábban azt nyilatkozta, hogy a szatíra az egyetlen műfaj, amiben most valaki megírhatja a véleményét. Ha nem így lenne, akkor elképzelhető lenne, hogy műfajt vált?
Szeretném tisztázni a megfogalmazást – nem szatíra, hanem groteszk. A groteszk ugyanis ideális eszköz arra, hogy bemutassa az orosz metafizikát, amely át van itatva szakralitással, erőszakkal és abszurditással. Gondoljunk csak a Holt lelkekre Gogoltól – ez a mű azért élte túl saját korát, mert az alkotó úgy döntött, a groteszk eszközeivel írja le a körülötte lévő valóságot. Az olyan írók, mint Gogol, Bulgakov, Harmsz és Platonov aktívan használták a groteszket, és nem is tévedtek, mert munkáik még mindig relevánsak. Én csak követem ezeket a nagy hagyományokat.
Egy művésznek azt kell csinálnia, amit Picassónak, amikor a német csapatok bevonultak Párizsba. Ülni és festeni az almát – így szólt a kedvenc anekdotája annak az orosz underground mozgalomnak, amelynek ön is aktív tagja volt. Volt már olyan pillanat, amikor úgy érezte, az almafestés már nem elég?
A fontos az, hogy hogyan, milyen színekkel fested meg ezt az almát. Az opricsnyik egy napja ugyanez az alma, csak a színe olyan, mint a nyers húsé. Ennek az almának az íze is hús, az illata pedig hatalom. Amikor az olvasó eszik belőle, mindent megért.
Az utóbbi időben számos cikk jelent meg, amely azt latolgatta, vajon az orosz elit, az orosz intézményrendszer vagy az orosz nép a hibás-e abban, hogy Putyin ott tart, ahol, és olyanok az állapotok, amilyenek. Mi az ön személyes véleménye?
Az orosz történelemnek két fontos kérdése van: „ki a hibás?” és „mit lehet tenni?”. Putyin esetében természetesen lehet azt mondani, hogy a hibás nem más, mint maga a Történelem. Természetesen ez is igaz, nekem mégis úgy tűnik, hogy az értelmiség bűne nagyobb ebben a helyzetben. A kilencvenes években, amikor a demokraták hatalomra kerültek, nem mentek el a végsőkig, nem költöttek pénzt az átvilágításra, nem temették el a totalitárius múltat, mint ahogy például megtették ezt a németek az ötvenes években. A Szovjetunió holttestét egyszerűen besöpörték a sarokba, beszórták fűrészporral, és azt mondták: rohadjon csak, de a mi segítségünk nélkül. Ám az nem rohadt el, hanem, mint egy zombi, felemelkedett. Most az egész világ a csodájára jár ennek a rothadt szörnynek.
Ön szerint milyen eszközei vannak ma egy orosz embernek, hogy a történelemhez való viszonyát meghatározza? Hiszen a Kreml terve épp az, hogy teljesen kitörölje a kollektív emlékezetet, és teljesen kiölje az emberekből a lelkiismeret-furdalást.
Oroszországban ma a televízió és a többi média segítségével erősen „zombisítják” az embereket. Azt sulykolják a fejükbe, hogy a Szovjetunió volt az ideális állam, és csak azért omlott össze, mert az ellenségei szorongatták. Miközben a múlt ilyen kontroll alatt, átértelmezve jut el a tömegekhez, és hasonlóan értelmezik a jelent is: Oroszországot körbevették az ellenségek. A Kreml jelenleg olyan tankönyv megalkotásán ügyködik, amely elültetheti a fejekben ezeket az egységesített gondolatokat. Mindez pedig biztosítja annak az új birodalmi paranoiának a létrejöttét, amely a Kreml csinovnyikjainak fejében egyre erősebbé válik.
Az interjú eredetileg a KönyvesMagazin téli számában jelent meg.
