A messzi Nápolyban egyesek ferde szemmel néznek Lajos öccsére, András hercegre. Bátor Szilárd az örökül kapott szlavóniai birtokát igazgatja, és egy önálló zászlóalj felállításán fáradozik. Mindezen események közepette Bihar megyei otthonából kalandos útra indul egy bivalyerős férfiú, aki dühében malomkövet hajigál, ordasokkal küzd meg a nádasban, a Budára vezető utat pedig petrencés rúddal mutatja meg...
A birodalom ura immár a harmadik trilógia nyitánya Bíró Szabolcs nagyszabású történelmi regénysorozatában. Új korszak veszi kezdetét: daliás idők jönnek, melyeknek azonban egyaránt részét képezi arany és vér, fény és árnyék, menny és pokol. Az út ugyanúgy nyitva áll felfelé, mint lefelé, és sohasem lehet tudni, kinek mit tartogat a sors.
Bíró Szabolcs 1988-ban született a felvidéki Dunaszerdahelyen. Tizenhat évesen kezdett aktív kulturális tevékenységbe: íróként, újságíróként és rockénekesként is bontogatta szárnyait. Regényíróként 2007-ben debütált álnéven. 2010 óta kizárólag polgári nevén publikál, fő témájának a középkort és a magyar történelmet tekinti, de időnként más területek felé is kacsingat. Az írás mellett tizenegy éven keresztül aktívan énekelt, elsősorban a Csak Van rockzenekar tagjaként. 2011-ben egyéni vállalkozóként a könyvkiadói és rendezvényszervezői munkába is belekóstolt. 2014-ben többedmagával megalapította a Csallóközi Anjou Károly Bandérium névre keresztelt hagyományőrző közösséget, amely sokat segített az Anjouk világának megteremtésében. Bíró Szabolcs szerető férj és büszke édesapa. Kamaszkora óta kerekesszékben él, ám határokat nem igazán ismer. 2016-ban, a Szent György Lovagrend alapításának 690. évfordulóján, Visegrádon lovaggá ütötték. 2017 nyarán Eger Kulturális Nagykövete lett.
Bíró Szabolcs: Anjouk VII. - A birodalom ura (részlet)
Az Úr 1343. éve
Szent Jakab hava
Valahol Bihar megyében
Irtózatos termetű férfiú állt a poros úton a régi kisnemesi udvarház előtt. Épphogy csak kilépett a porta kapuján, máris úgy csapta arcul a száraz forróság, hogy muszáj volt megtorpannia. Mord képpel nézett el kelet felé, ahonnan magasra törő porfelleg közeledett.
Úgy vélte, talán egy gyönge forgószél kavarta fel a csontszáraz úti port, amitől az olyannak tetszett, mint holmi füstként gomolygó, omladék torony. Nem sokat törődött hát vele, figyelmét sokkal inkább az ádáz forróság kötötte le.
Átkozottul meleg van – gondolta. Mintha csak reánk gyújtották volna az eget…
Az utóbbi esztendőkben egyre ritkábbá váltak az ilyen igazán forró évszakok: nyaranta is inkább úgy érezte az ember, hogy még csak a tavasz köszöntött be, főleg amikor a nap hetekre elrejtette arcát a sűrű felhők mögé, a záporok meg alig-alig akartak szűnni még Szent Jakab meg Kisasszony havában is. Furcsa volt hát a több napja tartó tikkasztó hőség, de eső ide, szárazság oda, a földeken bőséggel akadt munka mindenféle komisz időjárásban – kifogásokat meg csak a lusta mihasznák keresnek.
A bivalytermetű férfiú sem ábrándozott túl sokáig a kapu előtt: feltűrte homokszín vászoninge ujját, beleköpött hatalmas markába, és úgy kapta el a külső falnak támasztott vendégoldalt, mintha az az irdatlan rúd, amivel a szénásszekér oldalát szokás megmagasítani, holmi kapanyél lenne. Fél kézzel markolt rá, araszos vállának támasztva, aztán ugyanígy elkapta a párját is, és két vállán a két rúddal nekivágott nyugat felé, hogy körmére nézzen a kaszálón dolgozó munkásoknak.
Öles léptekkel haladt, de így is bő fertályóra volt, míg odaért az egykor szebb napokat látott kisbirtok kaszálójához. Az apja idejében, legalábbis neki mindig így regélték, még jóval nagyobb földek tartoztak az ő kis uradalmukhoz – a nagyobb földbirtokhoz több jobbágycsalád, s azoknak köszönhetően bőségesebb bevétel ütötte a família markát. Ő persze mit sem tudott arról, mennyi ebben az igazság: vagy kétesztendős lehetett, amikor az apja meghalt a király valamelyik háborújában, messze napnyugaton. Az anyja nem sokat beszélt a régi időkről – jobb szeretett a mostban élni és a holnapba tekinteni, amíg a gutaütés el nem vitte a hangját –, a háznép fecsegéséből pedig nem lehetett kihámozni, mennyi a valóság, és mennyit szépített meg az irgalmas emlékezet.
A bátyja meg? Hát, beszélt az mindenfélét, de amit neki célzott, abban általában nem volt köszönet. Valamiképpen ő is, a háznép is gondtalanabb napokat élt, amikor az idősebbik testvér, apjuk világi hatalmának jog szerinti örököse valahol másutt, a királyság egy távolabbi tartományában páváskodott – ahhoz értett ugyanis legjobban.
Az a forró nyár is úgy kezdődött, hogy az uraságot hetek óta másfelé ette a fene. Amikor az öccse, vállán a két rúddal, kilépett a fák takarásából, újból megtorpant – ezúttal viszont a hirtelen fellobbanó harag késztette rá. A jobbágyok ugyanis, bizonnyal a gazda távollétén felbátorodva, ott hűsöltek a boglyák tövében, míg a munka cseppet sem haladt.
– Az anyátoknak azt a lenszöszit! – bődült rájuk a hatalmasra nőtt férfiú. – Mi ez itten?!
Egynéhányan mozdultak ugyan, de csak úgy lomhán, ímmel-ámmal, míg a többiek szemtelenül vigyorogtak az újonnan érkezőre.
– Ne bomolj már, Miklós! – szólt oda neki félvállról egyikük, meg sem igazítva szemébe tolt szalmakalpagját.
– Gyere, inkább heveredj le te is!
– Körbeadjuk a kecsketömlőt – szólt egy másik –, aztán csak ideér Matkó is a fidulájával, és elhúzza nekünk a kedvenc nótáját…
Toldi Miklós agyát pillanatok alatt elöntötte a vér.
– Majd elhúzom én a nótátokat, lusta parasztok! – gurgulázta, és megindult a legközelebb heverészők felé, akik az imént olyan könnyelműen bizalmaskodtak vele.
Lendült az egyik vendégoldal, zúgva szelte a levegőt, hogy azok ketten alig győztek elugrani előle. Az irdatlan rúd hangos koppanással ért földet, mire Miklós két kézre fogta a másikat, akár egy erősen túlméretezett kardot.
– Mit képzeltek magatokról, rest pórok? – nézett végig lángoló tekintettel a felzavart társaságon. – Dologra, amíg szépen mondom!
Az iménti kettő még próbálta volna menteni a helyzetet, mire Toldi Miklós hozzájuk vágta a másik gerendát is. A kalpagosról ezután leverte a fejfedőt, annak meg, amelyik a muzsikaszót emlegette, jókorát rúgott a hátsó felébe – s ettől kezdve senkinek sem jutott eszébe ellenkezni.
Végül, már csak a tekintély végett, hiszen a szekereket nem kellett még megmagasítani, újból megfogta az egyik rudat, és a vállának vetve járkált az emberek között.
Az ifjabb Toldi fivér szigorú, fenyegető jelenlétében már folyt a munka, ahogy kellett. Miklós azonban nem bírt nyugodni, sőt, egyre jobban forrt benne az indulat. Az anyja, aki azelőtt férfiakat megszégyenítő tekintéllyel intézte a család ügyeit, már csak naphosszat mozdulatlanul ül, némán meredve maga elé. A bátyja, az egyetlen ember, akinek a helybéliek bármiféle erőfitogtatás nélkül is tisztelik a tekintélyét, Isten tudja, merre kódorog. Őt meg, mint újabban felismerte, jóformán maguk közül való parasztnak nézik, és csak akkor végzik a dolgukat, ha kioszt köztük egynéhány pofont…
De hát ki tehet erről?
Miklós az utóbbi időben egyre többször gondolt arra a sok évvel korábbi esetre, amikor sorsa előbb a vén Oliverius karmaiba, majd később Szlavónia délnyugati sarkába sodorta. Felidézte a borgőzös éjszakákat Furkós Kolos romfalujában, ahol válogatás nélkül vert félholtra vadidegen embereket egy roskatag disznóólban. És jól emlékezett arra a bosszúvágytól fújtató harcosra is Dubica vármegyében, aki felajánlotta neki, hogy maradjon nála, tanulja ki mellette a fegyverforgatást – és akinek ő botor módon nemet mondott. Nemet mondott, hogy tisztességes bolondként hazaballagjon, ahol a bátyja jószerint parasztsorban tartja, és ahol még a jobbágyok is csak addig tisztelik, amíg ütésre bírja emelni a kezét. Mennyire másképpen látta még akkor, tizenéves suhancként, a világot! Miért is nem volt egy kicsit több sütnivalója?
Persze valójában tudta, miért tért haza: az édesanyja miatt. Nem bírta magára hagyni az özvegyet, és talán nem bírná még most sem – ő, a huszonhárom esztendős vénlegény…
Néma dühöngése közben észre sem vette, hogy az a porfelleg, amit forgószélnek vélt, szép lassan mind közelebb és közelebb ért a kaszálóhoz. Már csak arra eszmélt, amikor lovak patadobogása, emberi beszéd foszlányai, jóízű kacagás hangjai ütötték meg a fülét, és a keskeny erdősávból előkanyarodó úton daliás lovascsapat jelent meg. Kettesével-hármasával haladtak egymás mellett, így eltartott némi ideig, míg az a száznál is több hadfi láthatóvá vált, nyomukban valamennyi csatlósukkal. Fejük fölött vérvörös lobogót lengetett a forró szél, rajta szárnyát kiterjesztő, ezüstfehér sárkánnyal.
Lackfi András negyedbandériuma volt az, úton a városában csatlakozzon bátyja, a Lackfi nemzetség feje, István seregéhez.
Toldi Miklós minderről persze mit sem tudott. Nem értett a hadi dolgokhoz, az ő szeme csak annyit látott, hogy fényes daliák szelik át a vidéket, méghozzá egy ádáz sárkány alá sorakozva. Ábrándos képpel bámulta őket, hogy még a szája is elnyílt az álmélkodástól – mit nem adott volna érte, ha köztük lehet!
– Hé, te paraszt! – rikkantott Lackfi András, a székelyispáni cím reménybeli várományosa, és Miklós először fel sem fogta, hogy hozzá beszélnek. Amikor aztán rájött, hogy ő az, akit már megint parasztnak néztek, a szíve is belefacsarodott a felismerésbe.
– Hallod-e, te paraszt? – biccentett felé Magyarország fehér sárkányának testvéröccse. – Melyik út megyen itt Visegrádra?
Miklós, vállán még mindig a vendégoldalt egyensúlyozva, kilépett a katonák elé. Elnézett nyugatnak, ahol háromfelé ágazott a poros út, és valóban nem jelezte az égadta világon semmi, hogy melyik elágazás hová vezet.
Aztán végignézett saját magán: elnyűtt cipőt, kopott barna harisnyaszárat viselt, és ingujjra vetkőzött a nagy melegben. Sem egy valamirevaló tunika, sem rendes öv nem volt rajta, és hajadonfőtt, kócos üstökkel, izzadtan ácsorgott a jobbágyok között. Nem csoda, hogy a frissen érkezett fegyveresek sem néztek ki belőle túl sokat.
Mélyen teleszívta a tüdejét, majd jobbjával leemelte válláról a hosszú rudat. Megvetette a lábát, feszülő izmokkal kinyújtotta a jobbját – és úgy mutatta a Visegrádra vezető utat, egyetlen szó nélkül, akár egy élő tilalomfa.
Az irdatlan rúd több szívdobbanásnyi ideig meg sem mozdult a kezében, majd lassan remegni kezdett, de Miklós még mindig szilárdan tartotta, nyakán kidagadó erekkel, egyre veresebbé váló képpel. Legvégül szép lassan kieresztette a levegőt, és kimért mozdulattal visszatámasztotta a vendégoldalt széles vállának.
Lackfi András és a mögötte állók őszinte döbbenettel nézték végig a szokatlan előadást. Aztán Lackfi szélesen elvigyorodott, hogy láthatóvá vált a szerbektől nem is olyan régen kapott ajándéka: a fogsorán tátongó, éppen négyfognyi rés.
– Úgy látom, beszélni nem tudsz – szólt nevetve –, de a benned lakozó erőt bármely katonám megirigyelhetné. Nos, fiúk? – fordult hátra félig a nyeregben. – Birokra, hadd lássuk, ki áll ki?
A katonák csak nevetgéltek, zúgtak, morogtak, de Lackfi András nem hagyta annyiban.
– Vagy ki tartja úgy fel – folytatta tréfálkozva – azt a hitvány rudat?
– Uram, a bátyád és a király türelmetlenül vár minket – köszörülte meg a torkát a hozzá legközelebbi fegyveres. – Hosszú még az út, nem lenne szerencsés az időt húzni.
– Úgy – értette el András –, hát szégyellnétek egy paraszttal kiállni…
Toldi Miklós még mindig nem szólt egy szót sem, de belül tombolt, hogy markával majd’ szétmorzsolta a vendégoldalt. Nem alakult volna szépen, ha Lackfi bármelyik legényének mégis kedve támad szórakozni vele: nem holmi lovagi játék lett volna az, sokkal inkább szélvészes, zimankós, viharos égiháború. Lackfi András megsejthette, hogy ideje továbbállni, vagy tán egyszerűen csak megunta az egyoldalú társalgást: egy biccentéssel megköszönte az útbaigazítást, aztán megindította a menetet az ország belseje felé. Toldi bőrét szinte sütötte a sok reá szegeződő tekintet, mert ahogy Lackfi után tömött sorokban léptettek a legényei, mind őt nézték. Aztán egyszeriben felismerte, hogy a tekintetükből nem gúny sugárzik, mint azt ő gondolta, hanem valami egészen más: olyasmi, amit talán Furkós Kolos falujában látott utoljára az őt bámulók szemében, esztendő híján épp egy évtizede.
– Bajtárs, miért nem jössz csatára? – mosolygott rá az egyik lovas. – Ilyen legény, mint te, ott érne ám igazán sokat…
Miklós haragja már-már kezdett volna elpárologni, amikor egy hátul léptető lándzsás szánakozó hangon odavetette neki:
– Szép öcsém, be nagy kár, hogy apád paraszt volt, s az maradtál magad is!
Mint valami komor bika, úgy bámult Miklós a vonuló hadinép után. Feje leszegve, arca veres, kezei fehérek, ahogy egyikkel még mindig a rudat markolja, a másikat meg tehetetlenül szorítja ökölbe. Nem is ököl volt az – csontbuzogány. Isten irgalmazzon annak, aki az útjába áll.
