Beleolvasó

Bíró Szabolcs: Ötödik parancsolat - részlet

Könyves Magazin | 2010. január 14. |

Bíró Szabolcs nemrég keresett fel minket regényével. Az Ötödik parancsolat a szerző első saját nevén kiadott könyve. A teljes szöveg letölthető a szerző honlapjáról, ingyenesen. A regény promója megtekinthető a youtube-on.

Pál barát, a titokzatos vándorszerzetes saját múltja elől menekülve járja be Európát, azt a helyet keresve, ahol a tökéletes béke honol, és ahol nyugodtan meghalhat.
1334 decemberében a sors egy észak-itáliai kolostorba vezeti. Az épület nagy része évek óta romokban hever, sötét zugaiban és poros termeiben a legkülönfélébb szerzetesrendek élnek furcsa szimbiózisban. Amikor az egyik lakó rejtélyes körülmények között meghal, Pál barát – szívére és eszére egyaránt hallgatva – nyomozásba kezd. Az igazság kiderítését azonban több tényező is nehezíti: sokan nem hajlandóak szóba állni vele, az apát nyíltan ellenzi a nyomozást, majd valaki meg is próbálja megakadályozni a ténykedését.
Pál barát egy olyan korban próbálja megtudni az igazságot, amelyben bárkire rá lehet sütni az eretnekség bélyegét, és amelyben szinte természetesnek tűnnek a mindennapos gyilkosságok. Vajon sikerrel járhat-e egy olyan ember, aki saját maga előtt sem tud teljesen őszinte lenni?
Az ötödik parancsolat tisztelgés Umberto Eco korszakalkotó remekműve, A rózsa neve előtt.

Részlet:

I.
Ahogy a rózsásujjú Hajnal kélt ki a ködből, úgy ötlött szemem elé az apátság sötét, tiszteletet parancsoló tömbje. Túl régóta voltam már úton, egyedül zarándokoltam át csaknem egész Itáliát, sokszor az éh- és szomjhalál küszöbén, így talán érthető és megbocsátható, hogy akkor, első ránézésre olyan gyönyörűség töltött el a kolostor láttán, hogy azt meglehetősen nehéz lenne szavakba önteni. Szívem még jó ideig dobogott heves izgalmában, hiszen csaknem egy teljes további napba telt, mire elértem a hegytetőn álló épületegyüttest.
Az Úr 1334-dik esztendejét írtuk, annak is az utolsó napjait. Pár héttel azelőtt hunyt el XXII. János, és csak amikor megérkeztem ebbe a furcsa névtelenségbe burkolózó, észak-itáliai kolostorba, tudtam meg, hogy XII. Benedek lett az új pápa.
Csak amikor beléptem a kapun, vettem észre, hogy a közelmúltban borzasztó események zajlottak le itt. Az épületek egy része félig vagy teljesen összeomlott, a falakat sok helyen égésnyomok rondították.
Mintha a lakók is csak afféle torzók vagy szellemek lettek volna: lehajtott fejjel, hang nélkül lebegtek át az udvaron, és legtöbben akkor sem néztek fel, amikor köszöntöttem őket. Pár perce érkeztem meg csupán, és már jéghideg borzongás futkosott a hátamon. Úgy éreztem, temetőben járok, ahol a holtak életre keltek.
– Ó, hát megérkeztél, testvérem! – sietett elém az apát úr, épp amikor már azon kezdtem tanakodni, hogy visszafordulok, és mégis inkább a szabad ég alatt töltöm az éjszakát. – Már vártunk. Bolognai Umberto vagyok.
– Az én nevem Pál.
– Igen, ezt már megírtad előre. – Umberto arcán negédes mosoly ült, és felajánlotta, hogy azonnal a számomra kijelölt cellába vezet.
Megköszöntem előzékenységét, mire bólintott, és elindult keresztül az udvaron. Ahogy követtem, mind több sötét, kiégett rom mellett haladtunk el, én pedig egy idő után nem bírtam tovább, rákérdeztem, miért van ilyen rossz állapotban a kolostor.
– Rejtélyes történet ez, testvérem – sóhajtott. – Jómagam csak két éve érkeztem ide, és már akkor is az enyészeté volt az épületek jó része. Megpróbáltam kijavíttatni a hibákat, de úgy tűnik, a szerzeteseknek tökéletesen megfelel a mostani állapot. Ami az itt történteket illeti – vont vállat Bolognai Umberto –, csak mesék és legendák keringenek róla. Van, aki azt mondja, a régi lakók ellent mondtak a Szent Inkvizíciónak, és ez összetűzéshez vezetett a pápai csapatokkal. A mesék szerint ekkor égett le a könyvtár és a többi épület. Mások azt mondják, boszorkánysággal vádoltak egy lányt az egykor itt álló faluból, és amikor máglyára küldték, a parasztok fellázadtak az ítélet ellen. Egyetlen ember van, aki már akkoriban is itt élt: Mihály testvér. Ha érdekel a kolostor története, keresd fel és kérdezd őt. Jobb napjain tisztán emlékszik minden egyes átélt napra, máskor azonban könnyen összekeveri a valóságot az álmaival és a fantáziája szülte dolgokkal. Már nagyon öreg…
– Köszönöm a felvilágosítást, mindenképp beszélni fogok vele.
Beértünk a dormitóriumba1, melynek szintén már csak kis része tűnt lakhatónak. Az apát kedvesnek és élettelinek tűnt, ellenben bárki mással, akivel utunk során találkoztunk.
– Mondd csak, apát uram – kérdeztem –, miért olyan furcsák itt az emberek? Úgy látom, valami tragédia érhette őket nemrég.
Az apát ismét sóhajtott, miközben kitárta cellám ajtaját, és betessékelt az apró szobába.
– Tragédia – bólogatott szomorúan. – Bizony, mindegyiküket tragédia érte. Ám nem itt, az apátságban, hanem még külvilági életük során, valamikor a múltban.
– Hogy érted ezt?
– Ide, Pál testvér, csak azok érkeznek, akik utolsó menedéket keresnek a világ elől, Isten karjaiban. Szinte mindegyiküket a végső elkeseredettség vezérelte ide, épp ezért találhatsz köztük ferencest, bencést, domonkost, pálost, szinte bármilyen rendhez tartozót. Talán elijesztelek ezzel apátságunkból, de az az igazság, hogy az emberek esztendők óta csupán egyetlen okból érkeznek hozzánk: meghalni.
Lassú bólintással jeleztem Umbertónak, hogy felfogtam, miről beszél, és halványan el is mosolyodtam, amit talán nem tudott mire vélni.
– Köszönöm, hogy a cellámba kísértél, apát uram – mondtam, véget vetve rövid társalgásunknak. – Ha megbocsátod, most egyedül maradnék. Hosszú út áll mögöttem, szeretnék pihenni.
– Természetesen, testvérem – hátrált ki a bolognai, majd mielőtt becsukta volna az ajtót, még figyelmeztetett, hogy nemsokára matutinumra harangoznak, és vár az istentiszteletre.
Miután kiment, halk imát rebegtem Istennek. Úgy éreztem, megérkeztem célomhoz, melyet oly régóta keresek. Hiszen lassan már húsz éve annak, hogy elhagytam hazámat, ahová csak a bűnbánat és a mérhetetlen keserűség kötött, és elhatároztam, hogy megkeresem azt a helyet, ahol a tökéletes béke honol – és ahol nyugodtan térhetek meg a Teremtőhöz.
Észak-Itáliába érkeztemkor már nem tudtam volna megszámlálni, hány kolostor vendégszeretetét próbáltam élvezni a hosszú évek alatt, és hányból kellett tovább állnom, miután mindenütt felütötte fejét a bűn.
Tolvajok, garázdák, hamis papok, szodomiták, gyilkosok lakták az egész világot, de én még mindig nem adtam fel a reményt, és fáradtan bár, de szilárdan hittem benne, hogy megtalálhatom a békét. Igaz, először felettébb rémisztő helynek tűnt ez a szótlan és mindenféle rendű szerzetesek lakta, romos kolostor, cellámban megpihenve viszont már úgy éreztem, ide mindenki ugyanazt keresve érkezett meg, mint én. Umberto apát egy dolgot kifelejtett a mondandójából. Az emberek nem egyszerűen meghalni jöttek, hiszen azt bárhol lehet. Az emberek azért érkeztek, hogy mielőtt meghalnak, megtapasztalják, milyen a tökéletes nyugalom, a béke, Isten szeretete.
Jártam már kolostorban, melynél szebbet és fényűzőbbet sehol sem láttam még, és az egyik testvér mégis gyilkosságot követett el rendtársa ellen. Én magam lepleztem le a bűnöst, de az ítélet kihirdetését már nem vártam meg. Tudtam, a gyilkosság újabb gyilkosságot szül, olyan ördögi kört hozva létre, amelyből már sehogy sem lehet szabadulni. A halálból halál kel ki, ahogy a keselyűtojásból keselyű…
Ahogy kinéztem cellám aprócska ablakán, újra végighordozva tekintetem a borzalmas romokon, arra gondoltam, az Úr talán épp itt, ezen a minden pompát és fényűzést nélkülöző helyen érezheti otthon magát.
Letérdeltem az ágyamra helyezett, vaskos szalmazsák mellé, feltéptem az oldalát, és gyorsan elrejtettem benne az utolsó csomagot, amit a múltamból hoztam magammal, és amelytől – oly sok éve már – képtelen voltam megszabadulni.
Furcsa dolog az emberi emlékezet: míg a józanész azt diktálná, hogy azonnal semmisítsem meg ezeket a súlyos tárgyi bizonyítékokat, addig az emlékek és az érzelmek ragaszkodnak hozzájuk, bármi áron.
Így menekültem én önnön múltam elől: kezemben hordozva annak utolsó cserépdarabkáit.