A torony és annak hallgatói a fordítói világ szíve, és ami még fontosabb, a mágiáé is. Az ezüstmunka – a fordítások közben elsikkadó jelentést ezüstrudak segítségével hasznosító tevékenység – a briteket páratlan hatalommal ruházta fel, mivel ezt a misztikus eljárást a Birodalom gyarmati terjeszkedésének szolgálatába állították. Robin számára az Oxford utópia, amely által tudásra tehet szert. A tudás azonban meghajol a hatalom előtt, és mint Britanniában nevelkedett kínai rájön, hogy a Bábelt szolgálni nem jelent mást, mint elárulni a szülőföldjét. Ahogy halad a tanulmányaival, Robin a Bábel és az árnyak közt rejtőző, a birodalmi terjeszkedést megállítani akaró szervezet, a Hermész Társaság közé szorulva találja magát. És, amikor Britannia alaptalan háborút hirdet Kína ellen az ezüst és az ópium miatt, Robinnak döntenie kell.
A Mákháború szerzőjének új kötete elnyerte a Nebula-díjat. Korábbi interjúnkat a szerzővel itt találod.
R.F. Kuang: Bábel avagy az erőszak szükségszerűsége (részlet)
Fordította Horváth Vivien
Első fejezet
Que siempre la lengua fue compañera del imperio; y de tal manera lo siguió, que junta mente començaron, crecieron y florecieron, y después junta fue la caida de entrambos.
A nyelv és a birodalom örök idők óta társak, s mint ilyenek, együtt sarjadnak, növekednek és virágoznak. S végül együtt halnak.
Antonio de Nebrija: Gramática de la lengua castellana
Mire Richard Lovell professzor megtalálta az utat Kanton keskeny sikátorain át a naplójában kifakulva szereplő címig, a házban már csak a fiút találta életben.
A levegő büdös volt, a padló csúszós. Az ágy mellett egy kancsó víz állt érintetlenül. A fiú eleinte túlságosan félt az öklendezéstől ahhoz, hogy igyon; mostanra viszont annyira legyengült, hogy a kancsót sem bírta megemelni. Még eszméleténél volt, bár kábán, az ébrenlét határán. Tudta, hogy hamarosan mély álomba merül, amelyből képtelen lesz felébredni. Ez történt a nagyszüleivel egy héttel korábban, egy nappal később a nagy nénjével, rá egy napra pedig Miss Bettyvel, az angol hölggyel.
Az anyja aznap reggel halt meg. A fiú a teste mellett feküdt; figyelte bőrének mélyülő kék és lila foltjait. Az utolsó dolog, amit az anyja mondott neki, a neve volt, két elsuttogott szótag. A nő arca már elernyedt és elvesztette formáját. A nyelve kilógott a szájából. A fiú megpróbálta lecsukni fátyolos szemét, de a szemhéja folyton felpattant.
Senki sem válaszolt Lovell professzor kopogására. Senki sem kiáltott fel meglepetésében, amikor berúgta a bejárati ajtót, amit bezártak, mert a pestistolvajok teljesen kifosztották a környék otthonait, és bár akadt némi érték a házukban, a fiú és az anyja szerettek volna néhány órányi békét, mielőtt a betegség elért hozzájuk. A fiú hallotta a fenti mozgolódást, de nem tudta rávenni magát, hogy foglalkozzon vele.
Addigra csak meg akart halni.
Lovell professzor felment a lépcsőn, átvágott a szobán, és egy hosszú pillanatig csak állt a fiú mellett. Vagy nem vette észre, vagy megpróbált tudomást sem venni az ágyon fekvő halott nőről. A fiú mozdulatlanul feküdt, és azon törte a fejét, vajon ez a feketébe öltözött magas, sápadt alak a lelkéért jött-e?
– Hogy érzed magad? – kérdezte Lovell professzor.
A fiú túl nehezen lélegzett ahhoz, hogy képes legyen válaszolni.
Lovell professzor letérdelt az ágy mellé. A mellzsebéből előhúzott egy vékony ezüstrudat, és a fiú fedetlen mellkasára helyezte. A kölyök összerezzent; a fém csípett, mint a jég.
– Triacle – mondta Lovell professzor először franciául. Majd angolul folytatta: – Treacle. (2)
A rúd sápadtfehéren felragyogott. A semmiből kísérteties hang szólalt meg; egy csendülés, egy dallam. A fiú felnyögött, oldalára fordulva össze húzta magát, nyelvével zavartan nyalogatta a száját.
– Kitartás – suttogta Lovell professzor. – Nyeld le, amit ízlelsz.
Teltek a másodpercek. A fiú légzése egyenletessé vált. Kinyitotta a szemét. Most már tisztábban látta Lovell professzort, ki tudta venni a pala szürke szemet és az ívelt sasorrot – jingkoupi, ők így nevezték –, amilyet csakis egy külföldi arcán láthattak.
– Most hogy érzed magad? – kérdezte Lovell professzor.
A fiú vett még egy mély lélegzetet. Végül meglepően jó angolsággal megszólalt:
– Édes. Olyan édes íze volt…
– Helyes. Az azt jelenti, hogy működött. – Lovell professzor visszadugta a rudat a zsebébe. – Van más is, aki még életben maradt?
– Nem – suttogta a fiú. – Csak én.
– Van bármi, amit szeretnél magaddal hozni?
A fiú egy percig hallgatott. Egy légy szállt az anyja arcára, és átmászott az orrán. A fiú el akarta hessegetni, de nem volt elég ereje megemelni a karját.
– Holttestet nem vihetek – mondta Lovell professzor. – Oda nem, ahová megyünk.
A fiú egy darabig az anyját nézte.
– A könyveim – válaszolta végül. – Az ágy alatt vannak.
Lovell professzor lehajolt, és az ágy alól előhúzott négy vaskos kötetet. Angolul írt könyvek voltak, a gerincük a használattól megtört, egyes lapok pedig úgy elvékonyodtak bennük, hogy a festék alig maradt olvasható. A professzor rá nem jellemző módon mosolyogva átpörgette, majd elrakta őket a táskájába. Utána a fiú sovány teste alá csúsztatta a karját, felemelte, és kivitte a házból.
1829-ben a járvány, amely később ázsiai koleraként vált ismertté, Kalkut tából indult a Bengáli-öblön keresztül a Távol-Keletre – először Sziám, aztán Manila, végül Kína partvidékeinek kereskedői száradtak ki a hajó kon. A beesett szemű tengerészek a Gyöngy-folyóba engedték a szemetüket, ezzel beszennyezve a vizet, amelyet ezrek használtak ivásra, mosásra, úszásra és fürdésre. Hullámként kapta oldalba Kantont, sebesen haladt a kikötőktől a belső lakott területek felé. A fiú szomszédságát pár hét alatt emésztette fel, egész családok vesztek oda tehetetlenül az otthonaikban.
Amikor Lovell professzor kivitte Kanton sikátoraiból a fiút, az utcában mindenki más halott volt.
A fiú mindezt akkor tudta meg, amikor az Angol Kereskedelmi Állomás egy tiszta, jól megvilágított helyiségében felébredt, olyan takaróba bugyolálva, amely puhábbnak és fehérebbnek bizonyult, mint bármi, amit addig valaha érintett. Mindez csak részben enyhítette a kényelmetlenségét. Borzasztóan melege volt, a nyelve úgy ült a szájában, mint egy kemény, száraz kő. Olyan érzése támadt, mintha jóval a teste felett lebegne. Amikor a professzor beszélt, mindig élesen lüktetett a halántéka, amit vörös villanások kísértek.
– Nagyon szerencsés vagy – mondta Lovell professzor. – Ez a betegség szinte mindent megöl, amivel csak kapcsolatba kerül.
A fiú csak bámulta az idegent; lenyűgözte hosszúkás arca és világosszürke szeme. Ha elengedte magát és nem fókuszált, a férfi hatalmas madárrá alakult. Varjúvá. Nem is: ragadozó madárrá. Valami vaddá és erőssé. – Érted, amit mondok?
A fiú megnyalta kicserepesedett száját, és válaszolt.
Lovell professzor megrázta a fejét.
– Angol. Angolt használj!
A fiúnak égett a torka. Köhögött.
– Tudom, hogy tudsz angolul. – Lovell professzor a hangja alapján ezt figyelmeztetésnek szánta. – Használd.
– Az anyám – lehelte a fiú. – Otthagyta az anyámat.
Lovell professzor nem felelt. Hirtelen felállt, és lesöpörte a térdét, mi előtt távozott volna, bár a fiú nem látta, honnan gyűlhetett oda annyi por az alatt a pár perc alatt, míg a férfi ült.
Másnap reggel a fiú képes volt megenni egy egész tál erőlevest öklendezés nélkül. A következő reggelen anélkül állt fel, hogy megszédült volna, bár miután rég használta a lábát, a térde annyira remegett, hogy meg kellett kapaszkodnia az ágykeretben, nehogy elessen. A láza lement, az étvágya megnőtt. Amikor aznap délután megint felébredt, a tál helyén egy tányért talált két vastag karéj kenyérrel és egy adag sült marhával. Kézzel evett, kiéhezve.
A napok nagy részét álomtalan alvással töltötte, amit rendszeresen megszakított egy bizonyos Mrs. Piper érkezése – egy vidám, telt nőé, aki felrázta a párnáját, jólesően hideg, nedves ronggyal törölgette a homlokát, és olyan különös akcentussal beszélte az angolt, hogy a fiúnak többször is meg kellett kérnie, ismételje meg, amit mondott.
– Szavamra! – kuncogott a nő, amikor ez először fordult elő. – Bizonyára sosem találkoztál még skóttal.
– Skóttal? Mi az a skót?
– Ne törd rajta a fejed. – Megpaskolta az arcát. – Hamarosan megtudod, hogyan is néz ki Nagy-Britannia.
Amikor azon az estén Mrs. Piper bevitte neki a vacsoráját – ismét kenyeret és marhát –, híreket is hozott, miszerint a professzor szeretné, ha meglátogatná az irodájában.
– Nincs messze, csak az emeleten. Jobbra a második ajtó. Előbb fejezd be az evést; a professzor nem megy sehová.
A fiú falta az ételt, és Mrs. Piper segítségével felöltözött. Nem tudta, honnan származnak a ruhái – nyugati stílusúak voltak, és meglepően jól illettek alacsony, sovány testére –, de hamarosan túl fáradt lett ahhoz, hogy ezen gondolkodjon.
Miközben felfelé haladt a lépcsőn, remegett; hogy a kimerültségtől vagy a várakozástól-e, nem tudta.
A professzor dolgozószobájának ajtaját zárva találta. Egy pillanatra megállt, hogy levegőhöz jusson, majd bekopogott.
– Gyere be! – szólt a professzor.
Az ajtó nagyon nehéz volt. A fiúnak erővel kellett a fának veselkednie, hogy kinyissa. Odabent megrohanta a könyvek tömény nyomdafesték sza ga. Rengeteg kötetet látott; néhányukat gondosan elrendezték a polcokon, másokat rendszertelenül piramisokba halmoztak szerte a szobában; akadtak, amelyek a földön hányódtak, és amelyek az asztalokon sorakoztak, véletlenszerűen a gyéren megvilágított labirintusban.
– Erre!
A professzor szinte eltűnt a könyvesszekrények mögött. A fiú óvatosan tört magának utat a szobán keresztül, félve, nehogy a legapróbb mozdulatával ledöntse a piramisokat.
– Ne légy szégyenlős! – A professzor egy jókora asztal mögött ült, amelyet beterítettek a könyvek, szétszórt papírok és borítékok. A fiú felé intett, hogy foglaljon helyet az asztal másik oldalán. – Engedték, hogy sokat olvass? Nem volt gondod az angollal?
– Olvastam valamennyit. – A fiú félénken leült, közben ügyelt rá, nehogy meglökje a lábánál összehordott köteteket; úgy látta, Richard Hakluyt úti feljegyzéseit. – Nem volt sok könyvünk. Egy idő után a meglévőket olvastam újra.
Olyasvalakihez képest, aki soha életében nem hagyta el Kantont, a fiú angoltudása figyelemre méltó volt. Mindössze árnyalatnyi akcentussal beszélt. Ezt egy angol hölgynek köszönhette, Miss Elizabeth Slate-nek, akit ő Miss Bettynek hívott, és az óta élt náluk, amióta a fiú az eszét tudta. Sosem értette igazán, mit csinál a háztartásukban – a családja egész biztosan nem volt elég gazdag ahhoz, hogy szolgálót fogadjon, különösen nem egy külföldit –, de valaki biztosan fizette a költségeit, még akkor sem ment el, amikor kitört a járvány. Tűrhetően beszélte a kantonit, ahhoz eléggé, hogy gond nélkül boldoguljon a városban, a fiúval azonban kizárólag angolul társalgott. Mintha az egyetlen küldetése az lett volna, hogy róla gondoskodjon, aki a vele, majd később a kikötőben a brit tengerészekkel folytatott beszélgetéseknek köszönhetően folyékonyan megtanulta a nyelvet.
Olvasni jobban tudott, mint beszélni. Négyéves kora óta évente kétszer kapott egy nagy csomagot tele angol nyelven írt könyvekkel. A feladó címe egy hampsteadi birtok volt London külső részén – egy hely, melyet Miss Betty sem ismert, és amelyről a fiú semmit sem tudott. Ettől függetlenül Miss Bettyvel mindig leültek, és gyertyafénynél módszeresen végigfuttatták ujjaikat a könyvek minden egyes szaván, miközben hangosan kiejtették őket. Amikor a fiú nagyobb lett, egész délutánokat töltött azzal, hogy egyedül lapozta át a rongyos lapokat. Ám egy tucat könyv nem tartott ki hat hónapig;
annyiszor vette őket kézbe, hogy szinte fejből tudta mindet, mire a következő szállítmány megérkezett.
Most már tudta, anélkül hogy értette volna az összképet, hogy azokat a csomagokat a professzor küldhette.
– Nagyon élvezem őket – tette hozzá erőtlenül. Aztán, arra gondolva, hogy talán többet kellene mondania: – És nem, az angol nem volt gond. – Kiváló! – Lovell professzor levett egy könyvet a mögötte álló polcról, és átcsúsztatta az asztalon. – Feltételezem, ezt még nem olvastad.
A fiú a címre pillantott. A nemzetek gazdagsága, írta Adam Smith. Megrázta a fejét.
– Sajnálom, nem.
– Semmi baj. – A professzor kinyitotta a könyvet a középénél, és rábökött. – Olvasd fel nekem hangosan. Innen kezdd!
A fiú nyelt egyet, krákogva köhintett, aztán olvasni kezdett. A könyv riasztóan vastag volt, a betűk rendkívül aprók, a nyelvezet érezhetően nehezebb, mint azoké a könnyed kalandregényeké, amelyeket Miss Bettyvel olvasott. A nyelve meg-megbicsaklott a számára ismeretlen szavakon; a szavakon, amiket találomra ejtett ki.
– A kézlef… kézzelfogható előny, amelyhez minden gyra… gyarma osító ország jut a gyartama… gyarmatai révén, kettőféle lehet; először is azok az álta… általános előnyök, melyekre minden birodalom szert… tesz? – Megköszörülte a torkát. – Szert tesz az uralma alá eső provinc…(3)
– Elég lesz.
Fogalma sem volt róla, mit olvasott.
– Uram, ez mit…?
– Nem, semmi gond – szakította félbe a professzor. – Egyáltalán nem várom el, hogy értsd a nemzetgazdaságot. Ügyes voltál. – Félretette a könyvet, majd benyúlt az asztalfiókba, és elővett egy ezüstrudat. – Emlékszel erre?
A fiú elkerekedett szemmel bámulta, még megérinteni is félt.
Látott korábban is ilyen rudakat. Kantonban ritkának számítottak, de mindenki tudott róluk.
Jinfulu, ezüsttalizmánok.
Hajóorrokba ágyazva látta őket, gyaloghintók oldalába, ajtók fölé illesztve a külföldiek lakta negyedek raktárépületeiben. Még nem jött rá, pontosan mire valók, otthon pedig senki sem tudta megmagyarázni. A nagyanyja gazdag emberek varázsigéjének nevezte őket, istenek áldását hordozó fémamuletteknek. Az anyja úgy gondolta, démonokat ejtettek csapdába velük, akiket meg lehet idézni, hogy teljesítsék gazdájuk kívánságát. Még Miss Betty is nyugtalanítónak találta őket, aki pedig nyíltan ellenezte a kínai népi babonákat, és állandóan kritizálta a fiú anyját, amiért az óvakodott az éhes szellemektől. – Boszorkányság – válaszolta a fiúnak, amikor az rákérdezett. – Az ördög munkái azok.
Így a fiú nem tudta hová tenni ezt a jinfulut, leszámítva, hogy ez a rúd pontosan olyan volt, mint az, amelyik napokkal korábban megmentette az életét.
– Csak rajta! – Lovell professzor odanyújtotta neki. – Nézd csak meg. Nem harap.
A fiú vacillált, majd két kezébe vette. A rúd nagyon sima volt, hideg tapintású, ám minden más tekintetben átlagos. Ha csapdába is esett benne egy démon, szépen elrejtőzött.
– El tudod olvasni, mi áll rajta?
A fiú közelebbről megnézte, és észrevette, hogy valóban rá van írva valami. Apró, gondosan vésett szavakat látott a két oldalán: az egyiken angol betűkkel, a másikon kínai írásjelekkel.
– Igen.
– Mondd ki őket hangosan! Először a kínait, aztán az angolt.
Nagyon tisztán ejtsd őket.
A fiú felismerte a kínai jeleket, bár a kalligráfia kissé furcsának tűnt, mintha olyasvalaki rajzolta volna, aki látta, majd vonásról vonásra lemásolta, anélkül hogy tudta volna, mit jelentenek. Ez állt ott: (kínai írásjelek, a könyvben látható lesz - a szerk.).
– Hulun tun cao – olvasta lassan, ügyelve rá, hogy minden szótagot kihangsúlyozzon, majd a jelentését is hozzátette: – Gondolkodás nélkül elfogadni.
A rúd búgni kezdett.
A fiú nyelve azonnal feldagadt, elzárta a légcsövét. Fuldokolva kapott a torkához. Az ölébe ejtette a rudat, amely erősen vibrált, táncolt, mintha valami megszállta volna. Émelyítően édes íz töltötte meg a száját. Mint a datolya, gondolta erőtlenül, miközben látóterének pereméről egyre beljebb nyomult a feketeség. Ízes, zaftos datolya, annyira érett, hogy az ember rosszul lesz tőle. Fuldoklott benne. A torka teljesen elzáródott, nem kapott levegőt…
– Várj, segítek! – Lovell professzor odahajolt, és elvette az öléből a rudat. A fojtogató érzés megszűnt. A fiú az asztalra görnyedt, nagyokat nyelt a levegőből.
– Érdekes – mondta a férfi. – Sosem tapasztaltam, hogy ilyen erős hatása lenne. Milyen ízt érzel a szádban?
– Hongcao. – A fiú arcán könnyek csorogtak. Sietve angolra váltott. – Dates. (4)
– Az jó. Az nagyon jó. – Lovell professzor egy hosszú percig az arcát fürkészte, majd visszarakta a rudat a fiókba. – Ami azt illeti, kiváló.
A fiú szipogva törölte le a könnyeit. Lovell professzor hátradőlt, várta, hogy vendége némileg összeszedje magát, mielőtt folytatta volna.
– Két nap múlva Mrs. Piper és én elhagyjuk ezt az országot, és egy London nevű városba megyünk, egy Anglia nevű országba. Bizonyára mindkettőről hallottál már.
------------
(2) ’melasz’ (A ford.)
(3) A nemzetek gazdagsága IV. könyvének VII. fejezetében Adam Smith a gyarmati rendszer ellen érvel, azon az alapon, hogy a gyarmatok védelme jelentős erőforrásokat vesz igénybe, továbbá hogy a kisajátító jellegű gyarmati kereskedelem pusztán illúzió. Mint írja: „Nagy Britannia számára nem hoz mást, csupán veszteséget az uralom, melyet a gyarmatai felett gyakorol.” Akkoriban nem sokan osztották ezt a nézetet.
(4) ’datolya’ (A ford.)
