A forgatókönyv alapjául a 2023-ban elhunyt Martin Amis The Zone of Interest című 2014-es regénye szolgált (magyarul nem adták ki), ám Glazer jócskán átformálta a történetet. Kihagyta a szerelmi-féltékenységi, majd abból következő gyilkossági szálat, ami Amis könyvének gerincét adja, és ugyan Amis a náci tisztet Rudolf Hössről mintázta, a rendező nem bajlódott kitalált névvel, Höss (Christian Friedel), Auschwitz parancsnoka, és felesége, Hedwig (Sandra Hüller) lett a két fő karakter. Időben nagyjából 1943-ban indul a történet, amikor a haláltábor már olajozott gépezetként működött és a krematóriumok folyamatosan égették a meggyilkolt zsidókat és más foglyokat.
Műfajilag elég nehezen lehet besorolni az Érdekvédelmi területet: elválaszthatatlan a történelmi tényektől, de nem követi teljesen pontosan Höss életének eseményeit. Eközben dráma, még ha a tragédia nem is közvetlenül a főbb karaktereket érinti, és erős benne a pszichológiai vonal, de a végeredmény ezeknek egy teljesen egyedi keveréke lett. A film 2023-ban Cannes-ban elnyerte a Nagydíjat (a fesztivál második legnagyobb elismerése), a márciusban esedékes Oscaron pedig öt kategóriában jelölték (legjobb film, legjobb rendező, legjobb nemzetközi film, legjobb adaptált forgatókönyv és legjobb hang).
A történet meglehetősen lassú folyású, kimérten adagolja a párbeszédet, és valójában a cselekmény másodlagos. Mindössze azt látjuk,
hogyan éli mindennapjait Höss, a felesége és öt gyermekük egy pompás kertes házban, amelyet csak egy fal választ el a koncentrációs tábortól.
Már ez a felütés egészen hihetetlenül hangzik – hogyan lehet így élni, és úgy tenni, mintha ez normális lenne, miközben az ablakokból jól látszó kéményeken emberek tízezreinek hamvai szállnak kifele –, de a feleség számára a ház és a kert pontosan annak a megvalósulása, amiről a férjével már 17 éves koruktól fogva álmodoztak. És amikor a férjét áthelyezik, a nő éktelen haragra gerjed a gondolattól, hogy azt az édent, amit ő három éve épít, el kellene hagynia.
Persze csak ideig óráig lehet úgy tenni, mintha ez az élet a földi pokol szomszédságában idilli lenne. Ez kiderül például abból, hogy az egyik Höss-kislányt annyira nyomasztják a táborból átszűrődő fények és hangok, hogy éjjelente folyton mászkál, vagy hogy Hedwig anyját ugyan először elkápráztatják a lánya életkörülményei, de éjjel mégis borzadva nézi a kéményekből fellobbanó lángcsóvákat.
Bár a film a holokausztról szól, az embertelenséget nem tolja a néző arcába explicit módon: a gyilkosságokat, a csontsovány rabokat nem mutatják, zsidó szereplőt elvétve látunk. Glazer ezzel a hiánnyal dolgozik, és találkozunk ugyan a koncentrációs táborok áldozataival, de egészen más módon, mint egy tipikus holokausztfilmben.
Bár a rendező sok mindent elhallgat, annál többet sejtet.
Az Érdekvédelmi terület csupa olyasmivel szembesíti a nézőt, amiről eddig is tudtunk, de valamiért mégsem ábrázolták sokan. Látjuk például, ahogy Hössné kioszt egy zsák selyem alsóneműt és kombinét a cselédeinek, ő maga pedig egy drága bundát próbálgat a szobájában. És mi, a nézők tudjuk, hogy ezeket zsidó nőktől kobozták el, mielőtt a gázba küldték őket. Hedwig és szolgálói arca rezzenéstelen, részvétlen, nem látszik rajtuk semmiféle rossz érzés a lopott holmi miatt, ahogy a nagyfiú is csak játszik az arany fogsorokkal, amiket az apjától kaphatott.
De említhetném az olyan jeleneteket, mint amikor a család a bőségesen megrakott asztal körül ül, miközben a kerítés túloldalán agyonlőnek két zsidó foglyot, akik egy szem almán veszekednek, vagy amikor Höss kilátásba helyezi, hogy megbünteti azokat a tiszteket, akik durván leszaggatják az orgonát a bokrokról, közben pedig emberek millióinak élete annyit sem ér neki, mint egy fűszál, nemhogy egy orgonabokor. Ugyanakkor sem ő, sem a felesége nem ontja magából a zsidógyűlölő szöveget (Hössné is csak elejt néhány megjegyzést), de nem is kell, mert ezek az apró részletek épp eleget mondanak.
Höss nem vadállatként jelenik meg: nyugodt, sőt szenvtelen férfinak tűnik, a hangját sem igen emeli fel, szinte végig ugyanolyan az arckifejezése. Érzelmet csupán néhány alkalommal látunk rajta – ebből az egyik az, amikor az áthelyezése előtt elbúcsúzik a lovától. Az, hogy Auschwitzból minél hatékonyabb halálgyárat fejlesszen, nagyjából az egyetlen dolog, ami lelkesedéssel tölti el, például az éjszaka közepén izgatottan hívja fel Hedwiget, hogy rábízták a Magyarországról Auschwitzba induló 700 ezres zsidó szállítmány likvidálását, és elújságolja, mennyi ötlete van. Habár látjuk például, hogyan olvas Höss esti mesét a kislányainak, mégsem volt olyan érzésem, hogy a rendező empatizálna vele, vagy hogy az lenne a célja, hogy megmutassa az emberi arcát.
Az, hogy az elkövetők és cinkosok szemszögéből látjuk az eseményeket, inkább csak fokozza a helyzet groteszk voltát, megérteni továbbra is lehetetlen.
Már egészen az elején eszembe jutott Hannah Arendt az Eichmann-per során híressé tett fogalma, a gonosz banalitása. Közel sincs a kisujjamban minden holokausztról szóló film, de hogy ez az alkotás azok közé tartozik, amelyek által ez a fogalom tökéletesen érthetővé válik, abban biztos vagyok. Ehhez pedig nemcsak a már említett jelenetek és remek színészi játék járul hozzá, hanem az audiovizuális megoldások is.
Képileg egészen zseniális megoldásokat alkalmazott Łukasz Żal operatőr és Paul Watts vágó. De ennél is izgalmasabb, ahogy Glazer a hangokat, a zajokat ennyire előtérbe helyezte, gyakorlatilag önálló szereplővé téve őket, és ebben Johnnie Burn sound designer elképesztő munkáját is muszáj megemlíteni. Konkrét zenét csupán egy-két jelenetben hallunk, a többi mind különféle kivehetetlen, nyomasztó zaj, zúgás, illetve a háttérben folyamatos lövések, sikolyok és ordítás, sínek csikorgása, lángok lövellése, madárcsicsergés – néha egyszerre –, de az elején például nem tudtam eldönteni, hogy sima vízcsobogást hallok, vagy esetleg azt, hogy patkányok futkosnak. Glazer az erőteljes hangot és színeket egyszerre is beveti, maga a film úgy kezdődik, hogy sokáig fekete a képernyő és csak hangokat hallunk. Két másik helyen fehérrel, majd vörössel tagolja a történetet, más zajok kíséretében, és nem nehéz rájönni, hogy a három szín mit jelképez. Bámulatos a hang és a kép szinkronja, az, ahogyan a geometriai formákat, illetve a halk-hangos, a fény-árnyék és az élénk-fakó színek kontrasztját használták.
Az Érdekvédelmi terület szokatlan film, de épp ez teszi annyira izgalmassá.
A nézőpontváltással, és azzal, hogy a szemünk mellett egy másik érzékszervünkre is hat, Jonathan Glazer megdolgoztatja a nézőt.
Rákényszerít, hogy valóban gondoljunk végig olyan részleteket a holokausztról, amelyek fölött eddig, ha nem is elsiklottunk, de egyszerűen nyugtáztuk, hogy megtörtént. Pedig a legapróbb mozzanata sem volt normális.
